Ártatlanul végeztek ki egy kémkedéssel vádolt nőt

Párizs, 1917. október 15. – Anton Fisherman és Henry Wales az International News Service-nek

Röviddel hajnali öt óra előtt egy tizennyolc fős – javarészt a francia hadsereg tisztjeiből álló – csoport vonult fel a párizsi női börtön, a Saint-Lazare második emeletére. Egy börtönőr vezette őket, fáklyával a kezében, útközben meggyújtva a fali lámpásokat. Végül a 12-es cella előtt álltak meg. A  helyiséget apácák felügyelték. Leonide nővér nyitott ajtót, és arra kérte a látogatókat, hogy kint várakozzanak, miközben ő visszament, lángra lobbantott egy gyufát a falon, és meggyújtotta a lámpást. Azután segítségül hívott egy másik apácát.

Leonide nővér rendkívül gyengéden és óvatosan karolta át az alvó testet. Nagyon nehéz volt felébreszteni – mintha teljes közönnyel viseltetne a világ iránt. Amikor végre magához tért, az apácák elmondása szerint úgy tűnt, békés álomból ébredt. Akkor is nyugodt maradt, amikor megtudta, hogy elutasították a kegyelmi kérelmét, amit néhány nappal korábban nyújtott be a köztársasági elnöknek. Lehetetlen volt megállapítani, hogy szomorú-e, vagy megkönnyebbült, amiért minden véget ér.

Leonide nővér intett, hogy jöhetnek. Arbaux atya belépett a cellába, Bouchardon kapitány és dr. Clunet ügyvéd kíséretében. A rab ez utóbbinak adta át hosszú levél-vallomását, amelyet egész héten írt, valamint két szakadt barna borítékot.

Fekete selyemharisnyát húzott – ami az adott körülmények között kissé groteszknek hatott  –, belebújt selyemfűzős magas sarkú cipőjébe, majd fölállt az ágyról.

A cella sarkában álló fogasról leakasztott egy földig érő szőrmekabátot, melynek ujját és gallérját egy másik állat, talán róka bundája díszítette. Fölvette az alváshoz viselt nehéz selyemkimonója fölé.

Összekócolódott fekete haját gondosan kifésülte, és feltűzte a tarkójára. Fejére filckalapot helyezett, majd selyemszalaggal átkötötte, nehogy lefújja a szél a nyílt terepen, ahova hamarosan elvezetik.

Lassan lehajolt, hogy fölvegyen egy pár fekete bőrkesztyűt. Ezután közönyösen a látogatók felé fordult, és nyugodt hangon közölte:

– Készen állok.

Mindannyian elhagyták a Saint-Lazare börtönt, és elindultak egy autó felé, amely már búgó motorral várt rájuk, hogy elvigye őket a kivégzőosztag elé.

Az autó a megengedett sebességnél gyorsabban hajtott végig az alvó városon, a Vincennes negyed felé, ahol korábban egy, a németek által 1870-ben lerombolt erőd állt.

Húsz perc múlva megálltak, és mindenki kiszállt. Mata Hari lépett ki utolsóként.

A katonák már felsorakoztak a sortűzhöz. Tizenkét zuárból állt a kivégzőosztag. Leghátul egy tiszt állt kivont karddal.

Miközben Arbaux atya két apáca társaságában az elítélttel beszélgetett, odalépett hozzájuk egy francia hadnagy, átnyújtott egy fehér kendőt az egyik nővérnek, és azt mondta:

– Kérem, kössék be a szemét.

– Muszáj ezt viselnem? – kérdezte Mata Hari a kendő láttán.

Clunet ügyvéd kérdő pillantást vetett a hadnagyra.

– Ha madame nem kívánja, nem szükséges – válaszolta.

Mata Harit nem kötözték az oszlophoz, a szemét sem kötötték be. Látszólag végig nyugodtan nézett szembe a hóhéraival, miközben a pap, az apácák és az ügyvéd távolabb húzódtak tőle.

A kivégzőosztag parancsnoka éberen őrizte az embereit, nehogy ellenőrizzék a puskájukat – az egyikbe ugyanis szokás szerint vaktöltényt tettek, hogy mindegyikük azt gondolhassa, nem ő adta le a halálos lövést. De most mintha megnyugodott volna. Nemsokára vége lesz az egésznek.

– Fegyvert vállhoz!

A  tizenkét férfi lövőállásba helyezkedett, és a vállához emelte puskáját.

A nő meg sem rezdült.

A tiszt kilépett a sorból, hogy minden katona láthassa, és a magasba emelte kardját.

– Célra tarts!

Az előttük álló nő még mindig közönyösen nézett rájuk, nem látszott rémültnek.

A  kard leereszkedett, és félkörívben hasította ketté a levegőt.

– Tűz!

A nap addigra megjelent a horizonton, a hangos puskaropogás közepette megvilágította a szikrákat és a fegyverekből felszálló csekély füstöt. A katonák a következő pillanatban ütemes mozdulattal letették puskáikat a földre.

Mata Hari egy pillanatig még állva maradt. Nem úgy halt meg, ahogy a filmekben lehet látni, amikor valakit lelőnek. Nem zuhant sem előre, sem hátra, és nem emelte a karjait sem felfelé, sem oldalra. Inkább úgy tűnt, mintha magába roskadna, végig emelt fővel, nyitott szemmel.

Az egyik katona elájult.

Térdei elgyöngültek, és a teste eldőlt jobbra, miközben behajlított lábait továbbra is eltakarta a szőrmekabát. Így feküdt mozdulatlanul, arccal az ég felé.

Egy harmadik tiszt elővette revolverét a mellkasára erősített pisztolytáskából, és – egy hadnagy kíséretében – elindult a mozdulatlan test felé.

Lehajolt, a kémnő halántékának szegezte a pisztolyt, de ügyelt rá, hogy ne érjen a bőréhez. Aztán meghúzta a ravaszt, és a golyó átrepült a nő agyán.

Végül a jelenlévők felé fordult, és ünnepélyes hangon kijelentette:

– Mata Hari halott.

—

Tisztelt Dr. Clunet!

Nem tudom, mit hoz majd a hét vége. Mindig is derűlátó nő voltam, de most egyre keserűbb, magányosabb és szomorúbb vagyok.

Ha minden a várakozásaim szerint történik, Ön soha nem kapja meg ezt a levelet. Mert az azt jelenti, hogy kegyelmet kaptam. Végtére is egész életemben befolyásos barátaim voltak. Akkor majd megőrzöm egyetlen lányomnak, hogy ha egyszer elolvassa, megtudja, ki volt az anyja.

Ha azonban tévedek, nem fűzök nagy reményeket ahhoz, hogy ezek a lapok, amelyek felemésztették e földön töltött életem utolsó hetét, megmaradnak az utókor számára. Mindig is realista nő voltam, és tudom, hogy amikor egy ügyvéd lezár egy ügyet, azonnal belevág a következő- be, és többé nem néz vissza.

Elképzelem, mi történhet most: Ön egy rendkívül elfoglalt ember, aki arról híresült el, hogy egy háborús bűnöst védett. Bizonyára sokan tolonganak az ajtaja előtt, mert bár elvesztette a pert, rettentő nagy hírnévre tett szert. Újságírók keresik fel, hogy megismerjék az Ön változatát az eseményekről, a város legdrágább éttermeibe jár, honfitársai tiszteletteljes és féltékeny tekintetétől kísérve. Ön tisztában van vele, hogy soha nem találtak ellenem konkrét bizonyítékot – csupán néhány meghamisított iratot –, de soha nem ismerheti be nyilvánosan, hogy hagyott meghalni egy ártatlant.

Ártatlan? Talán nem ez a megfelelő szó. Hisz ártatlan nem voltam soha, amióta betettem a lábam ebbe a városba, amit annyira szeretek. Azt hittem, tőrbe tudom csalni azokat, akik az állam titkait akarják kifürkészni, azt hittem, sem a németek, sem a franciák, sem az angolok, sem a spanyolok nem tudnak ellenállni nekem – és a végén engem csaltak tőrbe.

Mindig elkerültem a büntetést elkövetett bűneimért, melyek közül a legsúlyosabb az volt, hogy emancipált és független nő mertem lenni a férfiak által irányított világban.

Végül kémkedésért ítéltek el, holott az arisztokrácia szalonjaiban kihallgatott pletykákon kívül semmi mást nem szereztem.

Igaz, ezeket a pletykákat én magam alakítottam át „titkokká”, hogy pénzhez és hatalomhoz jussak általuk. De akik ma vádolnak, azok mind tisztában vannak vele, hogy semmi valódi titkot sem szivárogtattam ki.

Kár, hogy ezt már soha nem tudja meg senki. Ezek a borítékok szépen a helyükre kerülnek – a lezárt ügyekkel teli, porosodó akták közé –, és ha valaha is kikerülnek onnan, legföljebb akkor, ha az Ön utódja vagy az utódjának az utódja egyszer úgy dönt, hogy rendet rak és kiselejtezi az elévült ügyeket.

Addigra feledésbe merül a nevem, de nem is azért írok, hogy emlékezzenek rám. Inkább magamat próbálom megérteni. Szeretném tudni, hogy miért.

Hogy lehet, hogy azt a nőt, aki éveken keresztül mindent megkapott, amit csak akart, egyszerre egy ilyen semmiségért halálra ítélik?

Most, hogy visszatekintek az életemre, látom, hogy az emlékezet egy folyó, amely mindig visszafelé folyik.

Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket. Lentről kenyérsütés illata száll fel a cellámba, és azt az időt juttatja eszembe, amikor még szabadon jártam-keltem a kávéházakban; ez jobban emészt, mint a haláltól való félelem vagy a magány, ami körülleng. Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is, amelynek neve Melankólia. Ó, kegyetlen démon, kitől nincs menekvésem! Most hallgatom egy rabnő énekét, néhanap levelet kapok valamely csodálómtól, aki soha nem hozott nekem sem rózsát, sem jázmint, vagy felidézek egy-egy képet valamely városból – egy képet, amely akkor jelentéktelennek tűnt, mára azonban csak ez maradt nekem az országból, ahol valaha jártam.

Az emlékek mindig győznek; és a Melankóliánál is félelmetesebb démon kíséri őket: a bűntudat az egyetlen társam ebben a cellában, kivéve, mikor a nővérek bejönnek hozzám egy kicsit beszélgetni. Nem beszélnek Istenről, és nem ítélnek el azért, amit a társadalom a „hús bűnének” nevez. Rendszerint egy-két szót mondanak csupán, és máris ömlenek belőlem az emlékek, mintha vissza akarnék rohanni az időben, mintha bele akarnék merülni a folyóba, amely visszafelé folyik.

Egyikük megkérdezte egyszer:

– Ha Isten adna még egy esélyt, mindent másképp csinálnál?

Igennel feleltem, de őszintén szólva nem tudom. Csak azt tudom, hogy a szívem ma egy kísértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség, most pedig magány, szégyen, csalódás és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük, még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és csöndben sírok.

Olyan nő vagyok, aki rossz korban született, és ezen már semmi nem változtat. Nem tudhatom, emlékszik-e majd rám az utókor, de ha így lesz, azt akarom, hogy ne áldozatot lásson bennem, hanem olyasvalakit, aki bátor lépéseket tett, és nem félt megfizetni a tettei árát.

Paulo Coelho: A kém

Athenaeum, 2016