Reggel a Pálos Károly Szociális Szolgáltató Központban kezdem a napot. Az igazgatónő és a vezető gondozónő tájékoztat a szakmai tevékenységükről. Először az étkeztetésre kérdezek rá. Itt is szabályszerű és visszafogott választ kapok, a szigorúan vett tényekhez nem fűznek személyes kommentárt:
— Az ellátás keretébe azok a szociális rászorultak jutnak legalább naponta egyszer meleg ételhez, akik koruk, egészségi állapotuk, fogyatékosságaik miatt önerőből ezt nem tudják megoldani.
— Mennyien veszik igénybe ezt a szolgáltatást?
— 2015. január 1-jén 1200 fő körül járt az ellátottak száma, ez az év során 40 százalékkal csökkent. Sokan a családjuk segítségével oldják meg az étkezésüket, vagy egy vendéglőbe fizetnek be, hetvenen elhunytak, harmincan tartós bentlakásos intézménybe költöztek be.
Az általam ismert példák nyomán, mint amilyen Iványi Gábor tiszteletes „Oltalom Karitatív Egyesület”- e, feltételeztem, hogy itt is térítésmentesen szolgálnak fel ételeket, de elképzelésemben csalódnom kellett.
Egy jóval az átlag alatti, havonta 85 ezer forintot kézhez kapó nyugdíjasnak napi 515 forintba kerül, de csak abban az esetben, ha maga megy érte a város hat pontján működő ételkiosztó helyre, ha házhoz szállítást kér, az összeg 730 forintra emelkedik.
A lista második helyén a házi segítségnyújtás tevékenységei és résztevékenységei szerepelnek. Egy felsorolást kapok lehetséges szolgáltatásokról, ide iktatom, mert úgy érzem, hogy hűen kifejezi egy öregember kiszolgáltatottságát:
„Szociális segítés keretében:
— takarítás a lakás életvitelszerűen használt helyiségeiben (hálószobában, fürdőszobában konyhában és illemhelyiségben)
— mosogatás
— ruhajavítás (gombfelvarrás)
— vízhordás közkútról, fúrt kútról
— tüzelő behordása kályhához, egyedi fűtésű beindítása
— télen hóeltakarítás és síkosságmentesítés a lakás bejárata előtt…
Gondozási és ápolási feladatok körében:
— mosdatás
— fürdetés
— öltöztetés
— ágyazás, ágyneműcsere
— inkontinens betegek ellátása, testfelület tisztítása, kezelése
—haj, arcszőrzet ápolás
— száj-, fog- és protézisápolás
— körömápolás
— folyadékpótlás, étkeztetés
— mozgatás ágyban
— decubitus megelőzés
— felületi sebkezelés
— szalmazsák cseréje
— gyógyszer kiváltása
— gyógyszer adagolása
— vérnyomásmérés és helyzetváltoztatás segítség lakáson belül és kívül…”
— Akadnak olyan esetek is, amelyek nem férnek bele ezekbe a kategóriákba?
A vezetőnő eltűnődik:
— Egy öregasszony várta haza a fiát Amerikából, megkért minket, hogy szedjük le a kerti diófát, mert meg akarta kínálni a gyümölccsel.
Az ápolás egyre fontosabb szerepet kap. A kórházakban épülnek le az aktív osztályok, és a háziorvosi szolgálat is egyre inkább elöregszik. Szombathely városában a felnőtteket ellátó háziorvosok átlagos életkora 56 év, a gyermekorvosoknál pedig 57. Egy régebbi felmérés szerint 32 megkérdezett közül heten nyilatkoztak úgy, hogy öt éven belül nyugdíjba vonulnak majd. A helyzetet tovább rontja, hogy sok orvos és ápoló átjár dolgozni Ausztriába.
Az étkeztetéshez hasonlóan ezek a szolgáltatások sem ingyenesek a nyugdíjak összegétől függő térítéssel járnak.
Működik a házi segítségnyújtó jelzőrendszer is. Az igénybevevők azon saját otthonukban élő rászorultak közül kerülnek ki, akik képesek a segélyhívó készülék megfelelő használatára.
Az öregek egy karóraként viselhető készüléket kapnak, ha megnyomnak rajta egy gombot, az jelez az ellátási központban, az ügyeletes veszi a hívást és egy félóra alatt kiér a helyszínre. A Szociális Szolgálat anyagi okokból csak közepes szintű eszközt tud biztosítani, szokássá vált, hogy a családtagok Karácsonyra egy modernebb apparátussal lepik meg a hozzátartozójukat.
A Szociális Központ nem vállalhatja át az egészségügyi ellátás feladatát. Ha valaki napi 4 órán túli ellátásra szorul, az általában bentlakásos Idősek Otthonába kéri a felvételét.
Az egyik gondozó szerint a felvételeknél öt esetből négyben a magasabb anyagi ajánlat szokott dönteni. A bentlakás csak az adott személyre vonatkozik, halála után a jog nem örökölhető.
A szombathelyi Széll Kálmán úti épület kettős rendeltetéssel bír: a földszinten a Szociális Központ irodái, a klubhelyiség, a konyha helyezkedik el, az emeleten a „Bérlők Házát” alakították ki, itt helyezik el a gondozottakat. Jelenleg minden szoba foglalt.
— Mikor meghallottuk, hogy ellátogat hozzánk, Moldova úr — mondja a vezetőnő —‚ arra gondoltunk, hogy bizonyára akar beszélni valamelyik gondozottunkkal. Többeket megkérdeztünk, hajlandók-e a rendelkezésére állni, kitértek előle, de Erzsike vállalkozott rá. Ő egy 82 éves egykori ápolónő, teljességgel a tudatánál van, de a fizikai állapota megrendült. Arra kérem, ha fáradtságról panaszkodik, engedje megpihenni.
A szobák mérete különböző, Erzsike egy viszonylag nagyobb, 24 négyzetméteres alapterületűben él. Hazulról hozott tárgyaival rendezkedett be: nagyképernyős televízió, rádió, vízforraló, fényképek, otthonos csecsebecsék töltik ki a teret. Krónikus betegségei miatt már a szobáját sem tudja elhagyni.
— A televíziót nézi?
— Csak azért szoktam bekapcsolni, hogy tudjam, nappal van vagy éjszaka.
— Sokat van egyedül?
— Nem szeretem, ha zavarnak a szomszéd asszonyok. Jó volna beszélni velük hitről, Istenről, könyvekről, de ők csak azt hajtogatják: itt fáj, ott fáj, ettől pedig senkinek sem lesz könnyebb. Egy embernek megpróbáltam segíteni, pénzt adtam neki, hogy szokjon le az alkoholról és a cigarettától, de most újra iszik és dohányzik. Csak a családomat fogadom szívesen: két lányom van, négy unokám és három dédunokám. A lányaim, sajnos, nehéz körülmények között élnek, mind a ketten gyógyszertári szakasszisztensnek tanultak, a fiatalabb itt dolgozik Szombathelyen, az idősebbik nem tudott elhelyezkedni, átment Ausztriába, de ott sem kapott állást. Nem tudom, hogy számolok el a sorsával az apjának odafenn.
— A férje mivel foglalkozott?
— Katonatiszt volt a Néphadseregben, rakéta egységeket irányított. Sokszor áthelyezték az ország egyik sarkából a másikba, én mindig vele tartottam, azt szokta mondani, együtt iratkoztunk be az „Ismerd meg a hazádat”-mozgalomba. 1956 után leszerelt, nem akart tovább vándorolni, de aztán visszahívták továbbképzésre, elvégezte a Hadmérnöki Kart és folytatta a szolgálatot. 1978-ban került ide a szombathelyi tüzérekhez, a Rohonczi úton laktunk. 1988-ban halt meg. Így van ez: nem együtt jöttünk, nem együtt megyünk el.
— Maga, Erzsike, hány évet dolgozott?
— Harminc év körül, azért nem tudom pontosan megmondani, mert a költözések miatt sok idő kimaradt. Ma már másképp állapítják meg a nyugdíjat, még a tanulóidőt is beszámítják Én a „Vámos Ilona” ápolónőképzőben végeztem, onnan kerültem a László kórházba.
— Szerette a szakmáját?
Az öregasszony összeráncolja a homlokát:
— Tetszik?!
— Szerette a szakmáját? — ismétlem meg a kérdést.
— Hogy lehet ilyet kérdezni?! Nekem hivatásom volt és nem szakmám, bár most is csinálhatnám.
— Vallásos?
— Szoktam imádkozni kis imákat, de nem tagadtam meg a másik rendszert sem. Sosem voltam bigott, csak szerettem az embereket, az élőket és a haldoklókat egyaránt, ha valaki exitált, rendbe tettem.
Az öregasszony fájdalmasan hátra támaszkodik az ágyon:
— Tegnapelőtt eltört a botom, itt a szobában estem el, de így is megroppant a kettes csigolyám. Egy tapaszt tettem rá, hogy ne kelljen még több orvosságot bevennem.
— Foglalkozik a politikával?
— Inkább az foglalkozik velem. Az apai nagyapámnak 160 hold földje volt Kiskörén, csodálatos kúria állt rajta, aztán egyszer csak mindent elvettek tőle. Apámra már semmi sem maradt, még a rossz származását is éreztették vele, csak traktorosnak tudott elhelyezkedni. Nem lázongott, tökéletesen végezte a munkáját. Nekem szerencsém volt, én már tanulhattam.
Most sincs pártom, a választásokon hol ide, szavazok, hol oda, de nekem az a másik rendszer jobban tetszett. Másként nőttek fel a gyerekek, nem dohányoztak, nem ittak. Most az utcán is megállnak és csókolóznak, ez mocskos élet. Én azt szeretném, ha jó emberek örökölnék a világot és kívánom, hogy legyen a munkájukon áldás.
Csend áll be, majd Erzsike is felteszi egy kérdést:
— Maga nős ember, Moldova úr?
—Igen.
— Sokáig maradjanak együtt.
Nyílik az ajtó, egy ápolónő hozza be az ebédet, segítek felkelni az öregasszonynak és az asztalhoz vezetem. Rám néz világtalan szemeivel.
— Ugye nem írja ki a nevemet?! A lányaim miatt kérem.
— Csak az a fontos, amit mondott.
Visszatérek a földszintre, azzal fogadnak, hogy egy nyugdíjas tanítónő keresett, kéri, hogy hívjam vissza.
— Honnan tudta, hogy itt vagyok?
— Elterjedt a híre.
Bekapcsolják a skype-ot, a képernyőn feltűnik egy ősz hajú nő. Igyekszem egy testre szabott kérdést feltenni: milyen különbséget lát a korabeli és a jelenlegi oktatási rendszer között. Kiderül, hogy már nyolc évvel ezelőtt visszavonult, azóta csak alkalmilag fordult meg a régi iskolájában. Maradok a szokásos témánál:
— Mennyi a nyugdíja?
— Meg tudok élni belőle.
— De számszerűleg mennyi?
— Nem panaszkodhatok.
Megpróbálom más formában feltenni a kérdést, de ő továbbra is kitér a válasz elől. Hangján érződik a félelem, hogy olyasmit talál mondani, amit ellene fordíthatnak. Elgondolkodom, hogy egyáltalán miért hívott fel, feltételezem: újra aktív, számottevő embernek kívánta magát érezni ily módon. Nem találom értelmét egy ilyen beszélgetésnek, két-három perc után elköszönök.
Délután egy író-olvasó találkozót kellett tartanom a Nyugdíjasok Irodalmi Kávéházában. Itt havonta egyszer rendeznek előadást, ezek a programfüzet szerint „a régmúlt időkre való visszaemlékezésekhez kapcsolódnak”. A témák között olyanok szerepelnek, mint a farsangi mulatozás régen és ma, férfi és nő kapcsolata régen és ma, anya és gyerek kapcsolata régen és ma, nyaralás régen és ma.
Megfordul a fejemben, hogy nekem is alkalmazkodnom kellene ehhez a nosztalgikus retrókerethez és letompítani beszélgetéseim törik-szakad stílusát, de nem tudom rászánni magam, úgy döntök, hogy most is úgy fogalmazok majd, ahogy máskor szoktam.
Kezdenek megtelni a széksorok, a gondozónő megjegyzi:
— Szeretném figyelmeztetni, Moldova úr, hogy néhány demens gondozottunk is eljött a találkozóra.
— Milyen súlyos az állapotuk?
— Általában már előrehaladott szakaszban kerülnek be hozzánk. A családok nem szívesen szembesülnek azzal a gonddal, amíg lehet, rejtegetik és csak az utolsó pillanatban döntenek. Ez a betegség elterjedtebb, mint az emberek gondolják, Európában több mint hétmillióan, Magyarországon 160 ezren szenvednek benne.
— Maguk hány hellyel rendelkeznek?
— 14 személyt tudunk befogadni, ez a keret folyamatosan be van töltve és tovább nő az igény. Alapvető célunk, hogy a foglalkozások elősegítsék az ellátottak meglévő képességeinek stabilizálódását, lehetséges mértékig a fejlesztésüket, esetleg a már elvesztett képességek újbóli felszínre hozását.
— Milyen módszereket alkalmaznak?
— Mozgásterápiát, zeneterápiát, biblioterápiát.
— Mekkora javulást sikerül elérniük?
— Sajnos, nem túl sokat. Az egyik gondozottunk tízéves gyereknek képzeli magát, folyton azt várja, hogy a bátyja eljöjjön érte és hazavigye. Kell adni neki néhány ruhát, hogy hajtogassa össze őket, azzal elvan. Akadnak azonban súlyosabb esetek is, egy nő például a csizmájára szokta felhúzni a harisnyáját. Megpróbálunk mindenkit egy úgynevezett szalon szinten tartani, most sem kell attól félnie, hogy valamelyikük botrányt fog csinálni.
Kirendelt kísérőm, X. azt ígérte, hogy a találkozón egy helyi irodalomtörténész lesz majd a beszélgetőtársam, most közvetlenül a kezdés előtt közli velem, hogy az illető nem ér rá, ő maga lép a helyébe.
Őszintén beszéltem politikai és magánügyekről, úgy láttam, érdeklődéssel követik a szavaimat. Az emberek itt sem vállalták, hogy megszólaljanak, de a hallgatásuk már nem lepett meg. A találkozó után egy kakaó-kalács partit rendeztek, a nyugdíjasok átvonultak egy másik szobába.
Megkérdeztem X.-et:
— Holnap mi lesz a program?
— Nem terveztem semmit.
— De hát egy sor témáról is beszéltünk: egykori téeszekről, munkások sorsáról, egy répcelaki látogatásról és Így tovább.
X. válasz helyett csak megvonta a vállát, próbáltam visszafogni magam.
— A polgármester úr magát bízta meg a szervezéssel.
— Engem? Nem emlékszem rá. Talán holnaputánra összejön valami.
Ez volt az a pont, ahová már nem kívántam követni őt. Ha nehezen is, de elviseltem az állandó kitérő gesztusokat, az ismétlődő súrlódásokat, de arra már nem tudtam elszánni magam, hogy egy-két napot eltöltsek a szállásomon üldögélve, vagy cél nélkül az utcán kóborolva.
— A nagyapám valaha azt mondogatta: ha a Halálért kell küldenem valakit, neked szólok majd.
— Ez mire vonatkozik?
— Csak úgy általában jegyeztem meg. Egyébként holnap reggel hazamegyek Budapestre.
A vonaton üldögélve eltűnődtem, hogy a jobboldali rendszer milyen tömegben termeli ki az X.-hez hasonló egzisztenciákat, bármerre is fordulunk, beléjük ütközünk. Tovább szőve a gondolatot, be kellett látnom, hogy ez nem rendszerfüggő, annak idején a szocializmus is kinevelte Zuschlag Jánost és a társait: a karrierista KISZ-titkárait, sunyi szakszervezeti funkcionáriusokat.
Ami pedig X. pályatársait, az átnyergelt újságírókat illeti, velük kapcsolatosan sem volt jobb a helyzet.
Végiggondoltam egész szombathelyi tartózkodásomat, úgy találtam, nyilvánvaló kudarcot szenvedtem el. Aki dolga végezetlenül hagyja el a terepet, az mindenképpen veszett. Nem egészen a saját hibámból alakult így, de az nem jogosít fel rá, hogy feladjam a céljaimat, folyatnom kell. Szombathelyre nem kívántan visszatérni, de elkezdtem tűnődni a „B terven”, egy győri vagy kalocsai látogatáson.
˟
2016 szilvesztere van, eltelt egy félév a munka kezdete óta és nagyjából minden úgy alakult, ahogy vártam. A világ nem vett tudomást a vállalkozásomról, nem támadt sajtóvisszhang — igaz, nem is igyekeztem felhívni a figyelmet magamra —‚ és csak azok segítettek, akikre eleve is számítottam.
Erőm közben nem növekedett, anyagi forrásaim nem sokszorozódtak, támogatást továbbra sem akarok elfogadni. Még mindig nem lehetek biztos benne, hogy sikerül megvalósítani a tervemet. De amit szívet-lelket szakasztó munkával eddig feltártam és megfogalmaztam, nem engedem elveszni, ezért úgy döntöttem, hogy eljuttatom az olvasókhoz, és holnap folytatom a munkát. Ennek jegyében kiírhatom:
Az I. kötet vége
Moldova György: Kegyelemkenyéren
Urbis, 2017
