Az Apollo-program lezárását jelentő Apollo-17 az utolsó (a hatodik) volt az amerikai űrprogram Holdra űrhajósokat juttató küldetései közül, így a NASA a jól bevált szokások szerint indította el a legénységet – egyetlen komoly különbség azonban mégiscsak akadt, hiszen a háromtagú személyzet egyik tagja nem tapasztalt pilóta, hanem geológus volt.
Erre a földtani sokszínűség minél eredményesebb tanulmányozása érdekében volt szükség, hiszen a helyszíni megfigyelések, illetve a mintagyűjtés terén egy tudós sokkal eredményesebb lehetett, mint egy geológiai képzést nem kapott vadászpilóta. A NASA-nál szerencsére épp akadt egy űrhajós kiképzést kapott szakember, Harrison Schmitt, akit némi nehézségek árán sikerült beszorítani a keretbe. 1972. december 7-én elindult a Hold felé a holdraszálló egység pilótájává kinevezett Schmitt, a parancsnoki modult irányító Ronald Evans, valamint a parancsnokságot ellátó – egy hónappal ezelőtt elhunyt – Eugene Cernan.
Az égitestre leszálló Cernan és Schmitt közel százkilenc kilónyi kőzetet gyűjtött. A kompba visszatérve a két férfi letisztította a ruhájáról a holdport, majd levették a sisakjukat. Schmitt ekkor tüsszentőrohamot kapott, szemei vörössé váltak, torka pedig kaparni kezdett.
– üzente Schmitt az irányítóközpontnak, mire hamarosan megérkezett a válasz a küldetést a földről koordináló Joseph Allentől:
A porra persze a korábban a Holdon járt űrhajósok is számtalanszor panaszkodtak, hiszen azt képtelenség volt teljesen lekefélni az űrruháról, sőt, az Apollo-12 egyik tagja így emlékezett vissza a holdkompban eltöltött órákra:
A földivel ellentétben a Hold pora nem épp egy könnyen félresöpörhető, szembe kerülve néhány másodperc alatt könnyekkel távozó anyag, hiszen az valójában az elmúlt közel hárommilliárd év összes mikrometeoritjának becsapódásakor keletkezett törmelék, mely az erózió (a szél és folyóvíz) teljes hiánya miatt ma is épp olyan éles, mint a felszínre zuhanásakor.
Az anyag leginkább a finomra tört üvegre hasonlít, így az űrhajósokra minden, a holdkompon belüli lélegzetvételükkor óriási egészségügyi veszély leselkedett: mindössze egyetlen mély levegővétel elég lett volna ahhoz, hogy az anyag a tüdőbe jusson, és az asztronauták a bányászokat és fazekasokat sújtó szilikózishoz hasonló, légzési elégtelenséget és tüdőproblémákat okozó betegséggel térjenek vissza a Földre.
Schmitt szerencsére maradandó károsodások nélkül élte túl az allergiás reakcióval és néhány, jókora hasraeséssel megspékelt (egy percen belül háromszor ejtette el a mintavételezéshez használt tasakot, sőt, csigalassúsággal dobott is egy hasast a felszínen) kalandot, űrhajós pályafutását befejezte, a későbbiekben pedig a NASA megbízásából koordinálta más ügynökségek kutatási programjait. 1976-ban a Republikánus Párt jelöltjeként győzött Új-Mexikóban, így 1977-1983 közt az amerikai szenátus tagjaként próbálta még jobb hellyé tenni az Egyesült Államokat. Az elmúlt három évtizedben Schmitt előadóként, íróként, valamint számos vállalat tanácsadójaként dolgozott, sőt, egyetemi katedrát is kapott. Ma, nyolcvanegy évesen is aktív.
Fotók: Wikimedia Commons
