Paraziták (1975)
Kezdjük valami igazán könnyeddel, David Cronenberg szexuális úton terjedő parazitáival, amelyek a gazdatestbe kerülvén pszichózist okoznak. A nyitójelenet nem sokat finomkodik, megérkezik egy idős, szakállas, professzorkülsejű pasi, aki se szó, se beszéd, rátámad egy diáklányra. Azt hinnénk, erőszakosságra kerül sor, de valójában csak simán felvágja a lányt, majd önnönmagával is végez.
Viszont ez nem az a fajta horror, ahol a halálfélelem okozta sokkal operál az alkotó, sokkal zsigeribb félelmeket ébreszt fel, és kényelmetlenül szorongunk a szexuális aberrációk tengerén ringatózó lélekvesztőben. Mondjuk a paraziták viccesen néznek ki (fekália és hímvesszők furcsa elegyét alkotva), és a történet folyása is hetvenes évekhez mérten komótos, mégis nyomasztó.
Kék bársony (1986)
Csak néhány egészen jellegzetes kép David Lynch filmjéből:
- Levágott fül
- Perverz szülőfigurák
- Egy pszichopata őrült, aki lélegeztető maszkkal szívja magába a kéjgázt és brutálisan erőszakoskodik a nőkön
Persze ezek önmagukban nem túl érdekfeszítő tételsorok, valójában a Kék bársonyt látni kell ahhoz, hogy megértsük, miért is hihetetlenül nyomasztó film. Ez a film testesíti meg azt, hogy egy alkotás mitől igazán “davidlynches”: ambivalens szereplők (a leggonoszabb emberben is van valami gyermekien naiv, a jófiú attól fél, hogy perverz lesz belőle), túlviláginak tűnő figurák, kisvárosi, rémálomba illő milliő, furcsa színek, bizarr humor és nyomasztó atmoszféra.
Csak egy furcsa jelenet a sokból: a filmben egyetlen alkalommal feltűnő, festett arcú Dean Stockwell egy lámpába playbeckeli az In Dreams-t, a főgané Frank pedig a végén elindítja az őrületet:
Az emberi százlábú (2009)
A film, aminek nem kéne léteznie, mégis két további folytatást szült. Egy őrült tudós összevarr férfiakat és nőket, hogy létrehozzon egy emberi százlábút. Van még kérdés, miért van a listán?
Visszafordíthatatlan (2002)
Gaspar Noét szokás tabudöntögető rendezőnek nevezni, bár az öncélú sem elrugaszkodott kifejezés jellemzésére, hiszen filmjeiben brutalitást, vérfertőzést, erőszaktevést, legutóbb, a Szerelemben (Love) pedig a nyers szexet is az arcunkba tolta (szó szerint, hiszen 3D-ben forgatott, hogy még teljesebb legyen az explicit élmény).
A hármas szex mindenkinek nagyon ajánlott
A Szerelem a tavalyi év botrányfilmje, rendezője Gaspar Noé pedig igazán elvetemült fickó, aki szereplőivel mondatja ki: vért és ondót akar látni egy filmben, hisz csak így lehet valami igazán őszinte. INTERJÚ.
Azonban nem erről, hanem egy korábbi alkotásáról, a Visszafordíthatatlanról érdemes beszélni, amelyben két komolyabb erőszakos eseményt is ábrázol. Az egyik rögvest a nyitójelenet, amelyben Vincent Cassel karakterét majdnem megerőszakolják egy melegbárban, majd szétverik egy homoszexuális srác fejét.
A második az emlékezetesebb, amikor egy hosszú vágatlan snittben egy férfi az aluljáróban észreveszi a Monica Bellucci által megformált Alexet, majd elkapja, brutálisan eszméletlenre veri és megerőszakolja.
A két jelenet attól igazán felkavaró, hogy Gaspar Noé úgy mutatja be az erőszakot, ahogy az a valóságban is megtörténne.
In a Glass Cage (1986)
A film főszereplője Klaus, az egykori náci orvos, aki a világháború bukása után Spanyolországba menekül. A birtokán azonban folyamatosan kísérti múltja, az, hogy egykor kisfiúkat kínzott, fajtalankodott velük és gyilkolta meg őket. Lelki tipródása végén öngyilkosságot követ el, leugrik házának tetejéről, de csak lebénul, és vastüdőhöz kötött nyomorék lesz belőle.
Felesége egy nőt és annak kamasz fiát fogadja fel ápolónak, akik történetesen holokauszt-túlélők. A fiú a magatehetetlen aberrált férfin minden frusztrációját kiéli, testi és lelki értelemben egyaránt kínozza az egykori náci tisztet.
Mártírok (2008)
Hogy Pascal Laugier filmje mennyire brutális, arról elég annyit mondanunk, hogy Magyarországon a Nemzeti Filmiroda 2010-ben X-es kategóriába sorolta, így be sem mutathatták nálunk. Pedig sokak szerint a Mártírok a valaha készült legjobb francia horror, sőt, a torture porno (vagy gúnynevén gorno) szubzsáner csúcsteljesítménye.
A film alapsztorija, hogy egy rengeteg sebből vérző, kegyetlenül meggyötört lányt találnak a rendőrök, aki közel egy éve éve tűnt el, de nem hajlandó elárulni, hogy ki tartotta fogva, és miként sikerült megszöknie. A rendőrség később megtalálja azt az elhagyatott vágóhidat, ahol a lány több sorstársával raboskodott, de arra nem sikerül rájönniük, hogy fogva tartóikat milyen cél vezette. Tizenöt évvel később aztán egy szemlátomást átlagos családra egy fiatal nő tör rá kezében egy csőre töltött vadászpuskával, akit csupán egyetlen szándék vezérel: hogy bosszút álljon.
A történet talán nem hangzik túl ígéretesen, de többet fölösleges is mondani róla, ugyanis már negyed órát követően hatalmas fordulatok következnek, amik aztán végig bonyolítják a sztorit. Ha sikerül elviselni a töménytelen exploitation-elemet, egy egészen más történet kerül elénk, mint amire számítanánk.
Viszont ha van valami, ami tényleg szigorúan csak ERŐS IDEGZETŰ FELNŐTTEKNEK ajánlott, akkor a Mártírok az.
Utóhatás (1994)
Igazi kakukktojás a listán Nacho Cerdá alkotása, hiszen egy 31 perces rövidfilmről van szó, de ilyen kurtácska filmidő is bőven elegendő ahhoz, hogy az az utálat, az émelygés vagy a szorongás valamelyike folyamatosan maximumon járjon a nézőben.
A film persze beteg és perverz, de a néhol szimfonikus dallamokból, másutt egyházi énekekből álló zeneiség megnyugtató hatást kölcsönöz neki, s valójában azt próbálja bemutatni, milyen hihetetlen művészi alkotás az emberi test, és mi az oka annak, hogy a főhős nekrofíl.
Akinek felkeltette az érdeklődését, a teljes film saját felelősségre meg is tekinthető:
Flowers Of Flesh And Blood (1985)
Ez a film annyira életszerűre sikeredett, hogy Charlie Sheen feljelentést tett a kilencvenes években, miután megnézte, és a tettesek elítélését kérte.
A japán Guinea Pig sorozat egyik epizódjában brutális exploitation jelenetekben egy szamurájnak öltözött fickó akkurátus részletességgel darabol fel egy fiatal lányt.
Ha ennyi nem elég, íme egy részlet a filmből, ismét csak saját felelősségre:
Cannibal Holocaust (1980)
Állítólag amikor Sergio Leone megnézte, írt egy kedves levelet a rendező Ruggero Deodatónak, hogy a film második része a realista filmművészet legzseniálisabb félórája, és óva intette fiatal kollégáját, hogy még megütheti vele a bokáját. Ez végül be is következett, hiszen Olaszországban tényleg elhitték, hogy a színészek valóban meghaltak a filmben, ezért a rendezőt börtönbe is zárták 10 napra gyilkosság vádjával, de végül sikerült tisztáznia magát. A film valóban igen realisztikus, csak hogy néhányat említsek, van benne:
- szemkinyomás
- nemiszerv levágás
Alaptörténete, hogy négy dokumentumfilmes eltűnik a dél-amerikai dzsungelben, egy egyetemi keresőcsapat pedig utánuk megy, hogy megtalálja őket, a végeredmény pedig igazán elborzasztó. A filmet egyébként közel 50 országban tiltották be, de 2005 óta szinte mindenhol feloldották a tiltást.
Kedvencem a film zenéje, ami olyan, mintha egy kedves Bud Spenceres spagettiwestern openingje lenne:
Antikrisztus (2009)
Elég csak a film kezdő jelenetére gondolnunk, hogy belássuk, Lars von Trier provokatív, tabudöntögető alkotása egy szépen felépített gaztett, ami leginkább azzal ér fel, ha valaki kitépi a dobogó szívünket, és szurkos sertésganajt tesz a helyére, miközben barokk zene szól a háttérben.
Elevenítsük fel együtt:
Egy házaspár kristálytiszta, szuperlassított, fekete-fehér explicit felvételeken szeretkezik a zuhany alatt, de amire a mosás véget ér és anya is felér a csúcsra, a hónak elcsábuló kisdedük kiesik az ablakon, ugyancsak szuperlassítva. Ez az alaphelyzet, ezt követi a nyomasztó mélylélektani dráma, amely során kifejezetten rossz nézni, ahogy a tragédia árnyékában az anya súlyos depresszióba kerül és kórházi ápolásra szorul. Terapeuta férje azonban úgy dönt, inkább saját maga kezeli, s hogy feldolgozzák a történteket, illetve szembenézzenek a nő félelmeivel, kiköltöznek erdei nyaralójukba.
Trier állítólag terápiás célzattal készítette a filmet, ezzel az alkotással jött ki saját depressziójából. Tényleg nyomorultul lehetett.
