Auschwitz sem volt elég

Ezt a történetet, vagy inkább vallomást rám bízta – de sokkal inkább azt mondanám, hogy rám terhelte – nem régen valaki. Nem mondhatok többet ennél, csak annyit, hogy valaki. Megígértem, soha nem árulom el a nevét, nemcsak a családi, hanem még a keresztnevét sem. Illetve az egyszerűség kedvéért, ha a történet folyamán valamilyen névre szükségünk lesz, nevezzük Jánosnak. Családnévre pedig végképp nem lesz szükségünk. Legfeljebb annyit áruljunk el, mert ez lényeges körülmény, hogy patinás történelmi családról van szó.

Tehát egy bizonyos napon, 2012 nyarán, csöngött a telefonom. Fölvettem. Bemutatkozott, és találkozót kért tőlem.

– Nagyon megtisztelne, ha elfogadná a kérésemet. El szeretnék mondani önnek egy történetet. Kizárólag önnek.

Torkig voltam ilyen ajánlatokkal, melyek mindig úgy kezdődnek, hogy „Az én életem kész regény, csak meg kell írni.”

Igen, ennyiből áll az irodalom. Csak meg kell írni, és kész.

– Sajnálom, de tele vagyok munkával és terminusokkal.

– Hosszas vívódás után szántam rá magam erre a telefonra, soha nem tettem ilyet. De amikor megtudtam, hogy ugyanabban az évben, ugyanegy napon születtünk, ezt égi jelnek tekintettem.

– Rengetegen születtek ezen a napon. Ne haragudjon, le kell tennem, dolgozom. Minden jót!

Éppen Görgey Artúrról írtam a darabomat, amúgy is felzaklatott a téma, melytől egész írói életemben menekültem, de most, vénkoromra, rádöbbentem, hogy nem térhetek ki előle.

Pár perc múlva megint megszólalt a telefon. Éreztem, hogy ismét ő az. Nem akartam fölvenni, de a hosszas csengetés után mégis megtettem.

– Bocsásson meg, ismét én vagyok. Még soha életemben nem voltam ilyen erőszakos, de nem tudok szabadulni a kényszertől, hogy találkozzam önnel. Higgye el, nem ez a stílusom, és tulajdonképpen majd elsüllyedek szégyenemben. Mégis megismétlem kérésemet. Amire készülök, tekintse gyónásnak.

– Kérem. Ha ennyire ragaszkodik hozzá – mondtam hosszú szünet után felsóhajtva –, próbáljuk meg.

Megbeszéltük az időpontot. Kijött hozzám. Egyenes tartású idős férfi volt, mint már a telefonbeszélgetésből kiderült, pontosan olyan idős, mint én.

Az első félóra feszélyezetten telt, látszott rajta, milyen nehezen vág bele, amit mondani akar. Ez némi szimpátiát keltett bennem, ez nem az a bizonyos kész sablonokba foglalt „az én életem kész regény” helyzet.

– Skót whisky vagy Bourbon, esetleg jófajta házi szilvapálinka? Melyiket hozhatom? – kérdeztem kedvetlen hangulatomból kissé fölengedve az első jó benyomás hatására.

– Köszönöm, egy szilvórium pompás volna.

Újabb jó pont. Aki ma a szilvapálinkát ómódian szilvóriumnak mondja, az nálam már nyerésre áll. Apám nyomán én is így hívom, de manapság legtöbbször bambán néznek rám, mintha az Ómagyar Mária-siralomból idéznék.

– Hűtve?

– Isten őrizz! Egy jó snapsz veszít a karakteréből, ha az új módi szerint jegelik. Vodka lesz belőle.

Végem van. Ez a pasas egyre szimpatikusabb. Olyannyira, hogy amikor koccintottunk, önkéntelenül azt mondtam:

– Szervusz, kérlek!

– Nagyon kedves, köszönöm. Szervusz!

Aztán nekivágott, miután kényelembe helyeztük magunkat.

– Bizonyára kusza lesz a történetem, ide-oda ugrálok az időben, de hát nem vagyok író, mint te. Majd te rendbe rakod.

– Hogyhogy rendbe rakom?

– Amikor megírod.

Szóval mégsem menekültem meg!

– Micsoda? Meg is kéne írnom?

– Szeretném.

– Azt mondtad, tekintsem gyónásnak. A gyóntató papok nem szokták megírni, amit meggyónnak nekik.

– Az én esetemben ebből csak annyi érvényes, hogy amíg életben vagyok, nem publikus. Nem akarom látni. De a tanulságát fontosnak tartom, ezért szeretném rád bízni. Hogy olvassák.

– Ezt úgy érted, hogy halálod után írjam meg? Egykorúak vagyunk, honnét tudod, hogy én halok meg később?

– Tudom.

Ez elég baljóslatúan hangzott. Kis szünet után megkérdeztem

– Rák?

Rám nézett, elmosolyodott.

– Kutyabajom. Már ami a fizikumot illeti.

– Na jó, ne húzzuk az időt, Vágjunk bele!

Az asztalra tettem új digitális diktafonomat, úgysem használtam még soha. És hallgattam.

* * *

Apám még az Osztrák–Magyar Monarchiában született, 1882-ben. Az úri tradíciók szerint földbirtokos lehetett volna, de a családi birtok elúszott. Vagy jogász, ami természetesen csak toll volt a kalpagon, nem jelentett ügyvédkedést, az nem igazán úri foglalatosság, de jó volt mindenre. Maradt a katonatiszti pálya, a földesuraságon kívül ez illett leginkább egy magyar nemeshez. Nagyapám is császári és királyi, tehát k.u.k. lovassági altábornagy volt. Én már csak fényképen láttam, és egy apám szobájában függő, teljes alakú nagy festményen, pompás huszár altábornagyi díszegyenruhában. Meghalt, mielőtt megszülettem volna.

Gyerekkoromban valahányszor elmentem a szigorú altábornagy képe alatt, mindig riadtan néztem fel a festményre, és annyira szerettem volna, ha csak egyetlen egyszer büszke tartású fejét kicsit megbiccentve barátságos pillantást vet rám.

De úgy maradt, mozdíthatatlan szigorúságába zárva.

Apám tehát abban az aranykorban született, mely az 1867-es kiegyezést követte. Amikor sosem látott fejlődésnek indult ez a parlagi ország, bármennyire ragaszkodtak hozzá a megrögzött kései kurucok, és bármennyire nem tetszett nekik a harcmezők országa helyett a szántó-vető és iparosodó ország. Legnagyobb büszkesége az újkurucoknak mindmáig a kétségtelenül varázslatos Hortobágy, ez a picinyke Kazahsztán.

A magyar zsidóság e toleráns korszakban kibontakoztathatta tehetségét, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a modernizációban.

De azért még ebben a normális aranykorban is felbukkant az antiszemitizmus egyik legképtelenebb változata, a tiszaeszlári vérvád, miszerint az ottani zsidó közösség rituális áldozatbemutatás során meggyilkolta Solymosi Esztert, mert egy keresztény szűzlány vére kellett a rítushoz.

Könyveket faló, koraérett tízéves srácként döbbenten olvastam Eötvös Károlyt, aki a vérváddal meghurcolt zsidók kérlelhetetlen védőügyvédje volt, és nem értettem már akkor sem, gyerekfővel, hogy egy európai országban hogyan lehetett egyáltalán komolyan venni efféle vádat békésen tevékenykedő, egyszerű vidéki emberek csoportjáról. Hogyan foglalkozhatott egy komoly bíróság ekkora égbekiáltó baromsággal? És hogy csak egy olyan hatalmas elméjű és tudású, még hatalmasabb tisztességű ember volt képes végül fölmentetni a vád alól ezeket a szerencsétleneket, mint Eötvös Károly. Akinek azelőtt mámorosan olvastam már Utazás a Balaton körül című könyvét, az akkor még szűzi Balatonról, melyhez későbbi életemben mély szerelem és odatartozás fűzött.

Mikor sráckoromban megkérdeztem apámat erről az egészről, valami olyasmit mondott, hogy sok a mendemonda, nem érdemes foglalkozni vele. Ez még inkább megdöbbentett, ennél határozottabb választ vártam volna tőle.

Nem olvasta Eötvös Károlyt legalább? Meg is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy nem olvasta, de tudja, hogy ő mosta ki a tiszaeszlári zsidókat a vérvád alól.

Mi az, hogy kimosta? – gondoltam. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, miért éreztem így, de gyereklelkem mélyén, homályos tiltakozással nagyon nem tetszett ez a bagatellizáló mondat az egyértelmű felháborodás helyett. Ma már tudom, hogy a kimosdatás inkább jelenti valami tisztázatlan ügy elmaszatolását, mint a tiszta valóság kiderítését. Pedig szerintem – és most író mivoltodban bocsáss meg az amatőr nyelvészkedésért –, a kimosdatás eredetileg azt jelenthette, amikor a bába az újszülöttet kimosdatta a vértől és a szülés egyéb maradványaitól, tehát valami szép ősi aktus. Ha nyelvészetileg nincs igazam, a gondolat szerintem akkor is megfontolásra érdemes.

De visszatérve apámra – vagy ahogy minden úgynevezett finom úri családban mondták: „atyámra” –, ifjúkorában az Osztrák–Magyar Monarchia kadétiskolájában végzett, ezért is volt második anyanyelve a német. És azért is, mert édesanyja osztrák volt, ugyancsak előkelő család sarja, akit nem ismertem, mire megszülettem, már ő sem élt. Nem emlékszem, hogy lett volna róla valamiféle kép, mint nagyapámról. Apám soha egy szót se mesélt róluk, fogalmam se volt, milyenek lehettek, milyen volt a viszonyuk egymással és apámmal. Mire észrevettem, hogy semmit nem tudok róluk, és kérdezhettem volna valamit, már nem volt kitől, apám meghalt. Anyámtól se tudhattam meg semmit, aki tíz évvel túlélte apámat. Egyébként mindkettőjük második házassága volt ez, melynek én lettem a gyümölcse.

Ezt a gyümölcs szót, kérlek, ne használd majd a leírásban, ez a kifejezés legfeljebb Tormay Cecil tollára való. Mondd, te olvastál valaha Tormay Cecilt? Kamaszkorodban?

Ugye ott sorakozott a te apád könyvtárában is? Az úgynevezett úri osztály minden könyvtárában ott virítottak a regényei. Borzalmas limonádék, tele szalonzsidózással. Meg egyáltalán nem szalonzsidózásnak nevezhető förtelmekkel. Nem tudom, mennyire emlékszel, de én most, 2012-ben, hetven év múltán újra belenéztem. Minthogy ez a rezsim, a nemzeti konzervativizmusnak ez a mostani bugris változata, természetesen hivatalból, előásta a feledés jótékony sírjából Tormay Cecilt.

Ne fáradj vele, higgyél nekem, olvashatatlan.

Jellemző, hogy Horthy Magyarországán éppen őt terjesztették Nobel-díjra. Akkor, amikor egy Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső még élt, hogy csak két kifogástalan keresztény, korántsem forradalmár nagy írót említsek. Hiszen mondjuk a zsidó Füst Milán zsenijéről a hivatalosság nem is tudott, egyáltalán a Nyugat, zsidó magyar írókkal is bőven megrakott, pompás seregletéről.

De hadd fűszerezzem ezt a számomra tulajdonképpen gyötrelmes elbeszélést egy kis komikummal. Egy akadémikus barátom mesélte, hogy nem más, mint a Tudományos Akadémia jelenlegi elnöke kijelentette, miszerint neki egyik kedvenc írója ez a Tormay Cecil. Akinek feltámasztását a regnáló bugris rezsim politikai nekrofiliájának köszönhetjük. Valóban? Nem hallottad? Te ilyen boldog elefántcsonttoronyban élsz? Akkor mesélem tovább.

Görgey Gábor: A kivégzés éjszakája

Corvina, 2015.