Végre egy szöveg, melyet nem a hasnyálmirigy szóval kezdek. Bár attól tartok, én magam vagyok az, akkor is, ha egy szót sem szólnék, csak itt álldigálnék, aki minderre, arra, emlékeztet.
Esterházy Péter beteg. Rákos. És ír. Naplót, Hasnyálmirigynapló címmel, elsősorban magának. Mi csak úgy bele-beleolvasunk, beleolvasok. Vagyis úgy kellett volna olvasom, még mindig olvasnom kellene, Esterházy is csak néha ír, mert hát a kezelés meg a betegség, a kedvetlenség meg a fáradtság.
De amikor ír, mindent el akar mondani (bár képtelen felnőtt módjára kommunikálni betegségéről, mindannyian képtelen vagyunk), mindent fel akar jegyezni, gondolatai többet cikáznak, mint Márton testvére a válogatottban.
A fenti mondattal nyitotta meg a Könyvhetet, a lentivel a könyvét:
Rák, ez a jó kezdőszó.
Esterházytól tudom, hogy milyen a kórteremben, milyen várni, hogy csöpp-csöpp, milyen utána otthon rosszul lenni, milyen úgy tenni, mintha nem lenne semmi, milyen nyugtatni mindenkit, hogy nem lesz semmi baj. Ezért rohantam a könyvvel, A. is küzd a kórral, Esterházy is. Kíváncsi voltam.
Esterházy sem, A. sem kérdezi, hogy miért én, bezzeg én, hetente, miért ő?
Nehéz eldönteni, elfogadta-e vagy csak beletörődött, de mindezzel együtt szomorúan szerethető hasnyálmirigynaplót írt Esterházy. Nem a kacskaringós mondatai miatt, nem bohókás képei miatt, hanem Esterházy miatt. Ő van benne, az élete, a családi vacsorák és ebédek, a Kékgolyó utca, a félelemmel vegyes izgalom, a menekültválság.
Nem kapunk szerelmet, nem kapunk hősöket, nem kapunk reményt, se happy endet, betegséget kapunk, elmúlást és humort, mert csak azzal lehet bírni.
Épp jön György. Micsoda gyönyörű lapátkeze van. És mekkora dagadó erek! Az Isten is kemoterápiára teremtette.
Magvető, 2016, 240 oldal, 3490 forint
