Amikor az 1960-as és 70-es években a török Gastarbeiter-ek (vendégmunkások) megérkeztek Németországba, mindenki azt várta, hogy elvégzik a munkájukat, és hazamennek. Dolgozni hívták őket, a németek nagy része sose gondolt rá, hogy igényük – és képességük – lehet önmaguk kulturális kifejezésére. Jól lehet, a török bevándorlók a legkülönfélébb szociális és intellektuális háttérből érkeztek, a közvélekedés szemében ők csak gyári munkások, zöldséges kofák, szabók és takarítónők lehettek – a klisék és sztereotípiák között nem nagyon maradt hely a török művészeknek, értelmiségieknek, politikusoknak. Arról nem is szólva, hogy nem volt hol és kinek alkotniuk, előadniuk.
Ledolgoztuk a megbeszélt három évet, és mentünk volna haza. De azt mondtátok, ne, maradjatok még három évet. Szerettük az országot, szerettük a munkát, szerettük a pénzt, úgyhogy maradtunk… Tíz év után azt mondtuk, unatkozunk, szeretnénk magunk után hozni az asszonyainkat. Azt mondtátok, jó, miért ne. Látjátok, ez hiba volt! Mert ha mi, törökök tudunk valamit, hát szaporodni. (Kaya Yanar)
Az első törökök
Az első török kabarét, a Kabarett Knobi-Bonbont (rövid nevén Knobis) két török vendégmunkás, Sinasi Dikmen és Muhsin Omurca hozta létre 1985-ben. Ez volt Németország első kisebbségi kabaréja. Műsoraik középpontjában a diszkrimináció, az integráció és a török-német kapcsolatot jellemző etnikai és kulturális sztereotípiák álltak. Az egyik kabaréműsoruk végén így beszélgetnek, miután az őket ünneplő közönség nem akar felállni és távozni:
– Nem veszik észre, hogy már nincs szükségünk magukra?
– Csinálj valamit! Elvégre te hívtad őket ide!
– Én nézőket kértem, de emberek jöttek!
Az utolsó mondat egy Max Frisch idézet kifordítása: „Munkásokat hívtunk, de emberek jöttek.” A műsorral, és különösen ezzel az utolsó mondattal Dimen és Omurca megfordította a felállást: A közönség metaforikusan gastarbbeiterré változott. Végül a két humorista bevonta a nézők tartózkodási engedélyét, és elküldte őket.
Előadói tehetségüket 1987-ben Német Kabaré-díjjal honorálták. 1997-ben szétváltak és önálló karrierbe kezdtek. Munkásságukkal megnyitották az utat az újabb német-török nevettetők előtt.
Fontos megemlíteni az 1992-ben létrejött, eufémikus elnevezésű Die Bodenkosmetikerinnen (szó szerint Padlókozmetikusok) formációt, melyet Nursel Köse, török születésű színésznő, író, humorista alapított. A csoportban kezdetben öt török származású nő szerepelt, később duóként folytatták. Az övék volt az első külföldi női kabaréműsor Németországban.
Mint például az 1972-es születésű Django Asül, aki amellett, hogy maró politikai humoráról ismert, nagymértékben épít a hamisítatlan bajor kiejtése és migráns származása közti ellentmondásra. Annak ellenére, hogy Deggendorfban született, egészen 2011-ig rendelkezett török útlevéllel. 1996-os debütálása óta számos humoros tévéműsorban szerepelt Németország több csatornáján is.
A szintén 1972-es születésű, Kölnből származó Fatih Çevikkollu igazán sokoldalú, amellett hogy színész és humorista, a 90-es évek közepén tagja volt egy fiúbandának is. Çevikkollu többek között maró gúnnyal figurázza ki a muszlimellenességet. 2005-ben mutatta be első önálló estjét, melynek címe Fatihland. Akkori szavai sajnos ma is aktuálisan csengenek, és nem is feltétlenül csak Németországban:
Baden-Wuerttemberg kiadott egy tesztet. Olyan kérdések vannak benne, hogy el se hiszed! Például: „Megtudja, hogy valamelyik szomszédja vagy barátja terroristatámadást hajtott végre, vagy ilyet tervez. Mit tesz? (Úgy tesz, mintha telefonálna.) „Mohamed! Mohamed! …Miért? Miért az újságból kell megtudnom? Allah Allah!” Egyszerűbben is megoldhatták volna: „Maga terrorista? Igen, nem, talán.”
A humorista, akit meg akartak ölni a neonácik
Serdar Somuncu – aki kicsit úgy néz ki, mint Dopeman és Csenki Attila szerelemgyereke – 1968-ban született Törökországban, és a szüleivel vándorolt Németországba, kisgyerekként. Neussban nőtt fel, majd színészetet és rendezést tanult Maastritchtben és Wuppertalban. Több mint száz darabban működött közre színészként és rendezőként. Somuncu 1996-ban került a német média érdeklődésének középpontjába, amikor nagy sikerű Nachlass eines Massenmörders (Egy tömeggyilkos öröksége) című turnéján Hitler Mein Kampfjából olvasott fel. Több mint 1200 fellépése volt az esttel, összesen mintegy 250 ezer ember előtt. Népszerűsége azóta is töretlen. A mai napig Németország egyik legmegosztóbb, legprovokatívabb előadója, aki senkit nem kímél. Ahogy azt egyik műsorában is elmondja: „Mindent és mindenkit meg fogok sérteni a közönségből.” Somuncu sok fenyegetést kapott a német neonáciktól, 2001. január 30-án (Hitler kancellári kinevezésének évfordulóján), Potsdamban például golyóálló mellényben, rendőri védelem mellett kellett fellépnie.
Nálunk minden kisebbségnek jár a diszkrimináció!… A németeknek is! (Serdar Somuncu)
Bevándorló sztárok
Az 1976-os születésű Blüent Ceylan Németország legnagyobb sztárjai közé tartozik. Ceylan – akárcsak Kaya Yanar – az elődökkel ellentétben már nem tud törökül. Igaz, édesanyja német, csupán édesapja érkezett Törökországból. 2000-ben mutatta be első önálló műsorát, és azóta kétévente jelentkezik mindig új előadással. Jellegzetes, derékig érő hajával és fejrázós bevonulásával ő a német humor rocksztárja. A hasonlat nem túlzás: 2012-ben ötvenezer ember előtt lépett fel a Wilde Kreatürken stadionban. Pályatársaihoz hasonlóan ő is az előítéleteket, és az idegen kultúrákkal való bánásmódot pellengérezi ki műsoraiban. Sikereit nem kis részben annak köszönheti, hogy nagyon sok karaktert képes életre kelteni minimális kellékkel. Számos aranylemez és Bravo-díj mellett háromszor is elnyerte a német humor díját a Deutscher Comedypreist.
Murat Topal szintén német anya és török apa gyermekeként látta meg a napvilágot. Tíz évig szolgált rendőrként Kreutzberg bevándorlók lakta negyedében. Sokat merít ebből az időszakból műsorában is. A munka mellett kezdett el stand upolni, mígnem 2007-ben végleg szögre akasztotta az egyenruhát a színpad kedvéért.
Mit tudunk mi, németek, magunkról, törökökről? (Fatih Çevikkollu)
Ceylan, Çevikkollu és Topal 2010-ben készített közösen egy műsort, melynek címe Wir sprechen Deutsch! Türkischer Humor für alle (Beszélünk németül! Török humor mindenkinek). Egyfajta multikulturális kitekintés, kimondottan a kelet-német szövetségi államoknak célozva. A műsor azt hívatott bemutatni, hogy ezek a „törökök” mind németül beszélnek, és amit „török” humorként szoktak jellemezni, valójában a politikai kabaré és a stand-up comedy olyan egyvelege, amely teljes mértékben a német színpadi humor hagyományaira épül.
Nem lenne teljes a felsorolás Kaya Yanar nélkül. A 73-as születésű Yanar, mint már említettük, nem tud törökül. Frankfurtban született. A kezdeti színpadi próbálkozások után 2001-ben fedezte fel a televízió. Ekkor indult önálló műsora, a Was guckst du?!, (Mit bámulsz?), a SAT1-en, mely egészen 2005-ig futott. Yanar a mai napig összesen öt önálló estet mutatott be. Pályatársaival ellentétben azonban Yanar elhatárolódik a politizálástól. Nem szereti a politikai kabaré kioktató, moralizáló jellegét. Előszeretettel parodizálja a különböző népeket. Nagyon népszerű indiai karaktere, Ranjid. Hogy ezek a paródiák mégse bántóak, jól mutatja, hogy a németországi görögök tiltakoztak nála, amiért őket kihagyta a műsoraiból. Yanar ezután találta ki Kosztasz, a görög űrhajós figuráját, akinek nagy, Zorba bajsza van, báránybekecset visel a szkafanderén, és panaszkodik, hogy az undok amerikai kollégák mindig kiküldik az űrhajón kívülre dohányozni. Természetesen a törököket se kímélte. Tévéműsora egyik jelenetében egy török autós oktatót alakít.
– Várjon, török stílusban kell csinálnia! – mondja az oktató.
Mire előözönlenek a rokonai, akik bútorokat, matracokat halmoznak a tetőre, aztán bepréselődnek a hátsó ülésre.
– Oké, mehetünk!
A következő jelenete pedig ismét olyan, amit akár ma is írhatott volna. Egy német bevándorlási tiszt előtt áll, mint Ranjid, az indiai bevándorló, hogy menedéket kérjen.
– Elutasítva! – közli a tisztviselő.
– De leégett a házam, és utcára került a családom…
– Elutasítva!
– Ó, majd elfelejtettem! Perfekt vagyok Javából és html-ből.
Erre a tisztviselő egy csokor virágot nyom a kezébe:
– Isten hozta Németországban!
A németországi török humor egyértelműen a két kultúra találkozásának terméke. Törökországban nincs hagyománya a kabarénak, a bevándorlók új hazájukban ismerték meg ezt az önkifejezési formát. Viszont ezt a fajta egyedülálló, egyszerre önironikus és a többségi társadalommal szemben kritikus humort egy többségi kultúrához tartozó német nyilván nem tudná képviselni. Nem utolsósorban a török humoristák segítenek sorstáraiknak megbirkózni a feléjük irányuló előítéletekkel, és megmutatják nekik, hogy igenis ki lehet törni a skatulyákból.
Bülent Ceylan úgy véli a menekültek integrációjával kapcsolatban:
Nem szabad, hogy a háttere beskatulyázza az embert. A humor segíthet a kultúrák közeledésében.
Serdar Somuncu most sem hazudtolta meg magát, és mindenkivel szembe helyezkedett. A migránsok teljes elutasítását épp úgy elfogadhatatlannak tartja, mint azokat, akik válogatás nélkül mindenkit befogadnának.
Nem minden menekült alapból jó, és nem minden ellenző náci. Nem trendek alapján kéne véleményt mondani, mert az meglehetősen opportunista hozzáállás.
Cevikkolu maró gúnnyal kritizálja Európát:
Amióta feltűnt az ISIS, nincsenek terveink a fanatizmus ellen. Elvesztettük a fejünk.
Django Asül hazánkat se kímélte:
Magyarországon és Dániában láthatjuk, mennyi szíve van Európának. A menekültek ingyen használhatják az autópályákat! Gyalog. Az ingyenes buszjáratok általában csak akkor járnak nekik, ha el akarják hagyni az érintett országot.
Kaya Yanar pedig így beszélt a Charlie Hebdo elleni merénylet után az iszlám fanatikusokról:
Akár muzulmánokról van szó, akár más fundamentalistákról – mind kiszámíthatatlanok. Nem lehet tükröt tartani eléjük, mert nem ismerik fel a tükörképüket. Nem tudsz párbeszédet folytatni velük, mert a másik oldalon értetlenséget találsz. De még az iszlámkutatók is azt mondják, lehet viccelni az iszlámmal. És persze, hogy nem lehet megtiltani! Mert akkor mi lesz a következő?
