Andrásnak tetszett, hogy a sötétkék egyenruhához kihajtott gallérú, fehér inget kell viselni és fehér zoknit. Elsőként írta alá a jelentkezési lapot.
Egy tanfolyam elvégzése után a gyülekezési bázison, a Hűvösvölgyi végállomáson kellett jelentkeznie, s némi eligazítás után munkába lépett. Tizenöt csoportba szervezték az állományt, így András tizenöt naponta teljesített szolgálatot, és ha ez a nap nem hétvégére esett, igazoltan hiányozhatott az iskolából. A műszak kora reggeltől délutánig tartott. A tagok minden beosztásban (váltókezelő, forgalmista, naplókezelő, kalauz) jártasok lettek, fölváltva töltötték be a munkaköröket. A kalauzok párosan dolgoztak, András annak a lánynak (Kovács Tündének) a párja lett, amelyiknek a vállára omlott a haja az osztályban.
A közös jegykezelés a következőképpen történt: András elkérte a jegyet az utastól, átadta a társának, aki jól megnézte, két helyen kilyukasztotta, majd András kezébe helyezte. A fiú szintén alaposan megvizsgálta, hogy jó helyen vannak-e a lyukak, csak ezután nyújtotta át a tulajdonosnak. Az utasok közül néhányan, önszorgalomból, ugyancsak ellenőrizték az érvényesítést, mielőtt zsebre tették volna a jegyüket. Az emberek többsége ekkoriban úgyszólván a saját személyes ügyének tekintette az előírásokat, és a szívükön viselték, hogy szabálytalanságok ne történjenek. Ha mégis előfordultak, fölléptek ellenük, például jelentették az illetékes hatóságnak.
András a gyakorló idejének lejártával szerepet cserélt a társával. Ő lyukasztott, és a lány vette el és adta vissza a jegyet, megfelelő ellenőrzés után.
Az úttörővasutasság egyik alapelve az úttörő önállóságra nevelése volt, de a hangsúly nem az önállóságra, hanem a nevelésre került, ennek megfelelően minden rangsorban fölül lévő ellenőrzött (s ha kellett, kioktatott) minden rangsorban alul lévőt. Az újra meg újra ellenőrzés úgy hozzátartozott a vasutas élethez, mint mozdony füttye és a madarak csivitelése.
Persze minél magasabban helyezkedett el valaki a hierarchiában, annál többet engedhetett meg magának. Az úttörővasút esetében a magasabb szintet az ifivezetők jelentették. Ők általában a kettő közül az egyik végállomáson tartózkodtak, de Som Dezső szinte kizárólag Hűvösvölgyben töltötte az időt, a kocsiszínben, a már használaton kívüli Camot 001 pályaszámú sínbusz, más néven a „Kis-Piri” közelében. Ismételten körbejárta, elragadtatással bámulta. Fölkapaszkodott az ütközőre, megtapogatta a kerek lámpákat, sőt, annak ellenére, hogy szigorúan tilos volt, beszállt a vezetőfülkébe, hozzányúlkált a karokhoz, gombokhoz, és úgy tett, mintha a motorvonat haladna, és ő vezetné.
Néha eszébe jutottak a kötelességei is. Elterpeszkedett az üzemben lévő szerelvények valamelyikének padján, hogy lehetőleg senki idegen ne ülhessen mellé. Látszólag az ablakon át a tájban gyönyörködött, de a szeme sarkából megfigyelés alatt tartott mindent, ami a kocsiban történt, különösen a kalauzok tevékenységét. Egyszer észrevette, hogy Gajz András nem adja vissza a kilyukasztott jegyet a társának, hogy az figyelmesen megszemlélje, hanem ő nyújtja át az utasnak. Magához intette Andrást, helyet adott neki a padon. Nem tért rá rögtön a megfigyelt szabálytalanságra, pár pillanatig hallgatott a nagyobb nyomaték kedvéért, majd az iránt érdeklődött, hogy tetszik-e Andrásnak a vasutas szolgálat. Tetszik, bólintott a fiú. Szóval, nyugtázta Som, nem bánta meg, hogy jelentkezett. Nem, rázta a fejét András. Som közben metsző pillantást eresztett a kalauztárs felé, aki az ajtónál várta, hogy tovább haladhassanak. Csak úgy, mint annak idején a toborzáskor az osztályteremben, Tünde most is lekapta a tányérsapkáját, és a vállára zuhant a vastag szálú, dús haja. Som feszült lett, mégse szólt semmit, útjára engedte a kalauzpárt. Csak épphogy érintette az alapproblémát, hogy a jövőben ne András adja vissza az utasnak a jegyet. A társnak ellenőriznie kell a lyukasztást.
A következő műszak kezdéskor nem Som, hanem egy Jávor Kálmán nevű másik ifivezető elvonult egy szobába a kalauztárssal, Kovács Tündével. Jávor először visszatekintett az előzményekre. Tündével kivételeztek. Épp azért, hogy a haját alá tudja gyűrni, engedélyezték neki a folyamatos tányérsapka-hordást, de ő folyton lekapdossa szolgálat közben. A beszélgetés azzal végződött, hogy vagy levágatja a lány a haját, vagy nem lehet tovább úttörővasutas. A legközelebbi szolgálatig tizenöt napja van, hogy döntsön. Illetve nem, egy héten belül telefonáljon, mert hosszú hajjal ne is jöjjön, és akkor gondoskodniuk kell új csoporttagról.
Tányérsapkát ugyanis a felnőtt korú állomásfőnökökön kívül a forgalomirányítók viselhettek, tehát a csoport minden tagjának tartozott a fölszereléséhez tányérsapka, amit viszont csak akkor vehettek föl, ha ebbe a munkakörbe osztották be őket.
Fotók: Fortepan
Az ország politikai vezetése mindenre gondolt. Ki tudták számítani, hogy a szabadon lengedező, hosszú lányhajak föllazítják a fegyelmet a fiúkban. Országosan is nagyon komolyan vették ezt a témakört. Az áruházakban csakis olyan női ruhákat lehetett kapni, amelyek ellensúlyozták, vagy kimondottan semlegesítették a női test vonalait. Maximálisan ügyeltek arra, nehogy bárkiben szexuális gerjedelem támadjon utcán, egyáltalán nyilvános helyen. A fegyelem szempontjából ezt veszélyesnek minősítették. A fiúk és a lányok külön általános iskolába jártak, plusz a lányokat iskolai köpenyek viselésére kötelezték a gimnáziumokban is, ahol pedig még szintén ismeretlen volt a koedukált osztály fogalma.
A fiúk esetében a hosszú haj lázadásnak minősült. Ha egy tanár szerint egy fiútanulónak hosszabbra nőtt a haja a kelleténél, hazaküldte, a szülőknek pedig üzent az ellenőrző füzetben, hogy sürgősen intézkedjenek. Az utcán árgus szemekkel figyelő rendőröknek jogukban állt az általuk hosszú hajúnak ítélt fiatal fiú járókelőt elkapni, és bevinni a legközelebbi borbélyhoz, kényszerhajvágásra.
Tünde viselkedése aznap megváltozott. Kifelé bámult az ablakon, rá se pillantott a jegyekre, mielőtt a tulajdonosok kezébe nyomta volna. Egyszer még a szükséges és begyakorolt terpeszállásról is megfeledkezett. A szerelvény hirtelen kanyarodott, ő meg egy nagypapája ölében ülő unoka ölébe esett. A gyerek ijedtében torka szakadtából sírni kezdett, Tünde sapkája a földre került. András előbb a lányt segítette talpra (megcsapta a haj illata, tényleg izgatóan hatott rá), aztán fölvette a sapkát is, a kezébe adta, majd figyelte, hogy milyen nagy igyekezettel próbál begyömöszölni alá annyit a hajából amennyi csak lehetséges, holott András szívesebben látta volna az egészet, szabadon, lobogva, sőt, kedve lett volna újból beleszippantani, akarattal.
A vasút egypályás volt, körülbelül a táv felénél kitérőt építettek. Úgy szerkesztették meg a menetrendet, hogy az egyik irányból közlekedő szerelvénynek mindig várnia kellett a szemből jövőre. Visszafelé meg a másik várt. Hosszú percek teltek el ilyenkor. Az utasoknak megtiltották, hogy leszálljanak, de a kalauzok föl-le járkálhattak a kocsik mellett a csikorgó gyöngykavicson, vagy beszédbe elegyedtek az állomás forgalmistájával, attól függően, hogy az kijött-e az épületből. Mindig kijött, az egyik oldalon zöld, a másik oldalon piros tárcsájának nyelét a hóna alá csapva, csak az lehetett kérdés, hogy mindjárt fölbukkan-e, vagy csak később. A kalauzok szállították a híreket állomásról-állomásra, a forgalmisták általában nem akartak kimaradni semmiből.
Elmúlt Húsvét, tolult elő a zöld a fák és a bokrok hajtásaiból, az énekesmadarak éktelen zajt csaptak. Tünde intett Andrásnak, hogy az erdő felőli oldalon szálljanak le. Nem mertek eltávolodni a kocsiktól, csak átléptek a vízelvezető árkon, és épp annyira mentek be az erdőbe, hogy az utasok ne lássák őket. A lány lehajtott fejjel állt, próbálta beleképzelni magát egy olyan lány helyébe, aki levágatta a haját, de nem volt képes rá. Inkább elképzelte, hogy aznap utoljára kalauz. Hirtelen minden szebb, szeretetre méltóbb, fontosabb lett. Andrásra tekintett, aki még nem ismerte az állapota okát, szimpla szomorúságnak látta. Megkérdezhette volna, hogy mi a baja, de nem kérdezte meg, hátha nem is szomorú. Eszébe jutott, hogy letépi a közelben nyíló sárga virágot, és a lány kezébe adja. Épp hajolt volna le, amikor Tünde átölelte, megpuszilta, majd átugrotta a vízelvezetőt, föllendült a lépcsőre, onnan intett Andrásnak, hogy siessen. Erősödő motorzúgás hallatszott, a szemből jövő szerelvény dudálva közeledett.
Műszak után az ifivezetők kiértékelték a teljesítményeket, majd következett a közös uzsonna. A fiúk és a lányok külön csoportban szoktak távozni, Tünde váratlanul mégis azt indítványozta Andrásnak, hogy menjenek együtt, kettesben. Nem vetted észre, közelített a témához, hogy a többi vasutas lánynak rövid a haja? Most, hogy így mondod, vonta meg a vállát a fiú. Nem nézegeti a többi lányt, őt csak Tünde érdekli, gondolta. Utólag azt érezte, hogy valami ilyesmit szeretett volna kifejezni a vállrándítással. Tündének az apja érdemeire való tekintettel engedték meg, hogy mindig tányérsapkát viseljen, mert az alá jobban elfért a haja, tudta meg András, de most le kell vágatnia, ha vasutas kíván maradni.
Szemerkélni kezdett az eső, András fölpillantott az égre. Még a fölöttük lévőknél is sötétebb felhők közeledtek. Neked mindig jó kedved van, érdeklődött Tünde. András azt válaszolta, hogy nem, nem mindig. Utálok elázni, jelentette ki a lány. András közölte, hogy ő is. Akkor miért mosolyogsz, kérdezte a lány. András biztosította Tündét, hogy nem mosolyog. De, erősködött a lány. Nem, rázta a fejét a fiú. A lány ujjal mutatott rá. Tagadod, közben csinálod. Mindig mosolyogsz. Hát ez az, jegyezte meg csöndesen András. Mi az, hogy ez az?
Abban egyetérthettek volna, hogy fogalmuk sincs, miért probléma az, ha egy úttörővasutas lánynak a vállára lóg a haja, de ez így szóba se került. Úgy nevelték őket, hogy vannak kötelező előírások, elvárások, sőt parancsok, ezeket nem lehet megkérdőjelezni, különösen nem nyíltan. Futólag tűnődtek rajta, de miután már annyiszor megtörtént velük különféle helyzetekben, hogy nem vonták kétségbe a szabályokat, csak tűnődtek, egy idő után észre se vették, hogy tűnődnek.
Miféle „érdemei” vannak Tünde apjának, érdeklődött András. Vájár volt, mesélte a lány, aztán felszíni bányagépkezelő lett, majd a Párt kiemelte, iskoláztatta, most mérnökként dolgozik. András a „kiemelte” szó hatására elképzelt valakit, aki a föld alatt szenet fejt, aztán fölhozzák a felszínre, majd még följebb „emelik”, egy emeleti irodáig. Mikor Tünde elhallgatott, András várta a folytatást. És, kérdezte. Hogyhogy és, csodálkozott a lány.
András hirtelen rájött, hogy Tünde gúnyolódásnak veheti, ha megkérdezi, hogy hova fog még tovább „emelkedni” az apja. Eszébe jutott Gajzné figyelmeztetése, hogy soha senkivel ne politizáljon, egy múltbeli katonatiszt fia számára ez veszélyes. Visszaszívta a kérdést, illetve föltett helyette egy másikat. Hazakísérjelek?
Ebben a pillanatban sűrűn esni kezdett. Beszaladtak a buszmegálló várakozófülkéjébe. Tünde futott elöl, nagyon is sebesen szedte a lábait, András csak a végcélnál érte utol. Ő is lerogyott a padra, a lendülettől a lánynak ütődött a válla. Tünde, szintén vállal, viszonozta a lökést. Nevettek. Szúrja a szemét, mert ő kopasz, mondta Tünde. András nem kérdezte meg, hogy ki, azonnal kapcsolt. A lány gondolatai folyamatosan a hajvágás problematikája körül keringtek. „Kopasznak” Som Dezsőt nevezte.
Tünde soha eddig nem beszélt tiszteletlenül az ifivezetőkről, a szapora lélegzetvétel valamint a lökdösődés következtében föllazult a fegyelmezett viselkedése. A Jávor Kálmánra bízta a piszkos munkát, fintorgott, de ő átlát a szitán, Som többször nehezményezte annak a látványát, ami neki nincs. Tudod, mi a legfölháborítóbb, fordult András felé. Már nem szimplán gúnyolódott, hanem a haragtól és a méltatlankodástól szikrázott a szeme. Hogy olyan biztosak magukban. A kiértékelésnél egy szóval sem említették, hogy legközelebb esetleg ő már nem jön. Nem jössz, kérdezte András. Egyenes válasz helyett Tünde tudatta a fiúval, hogy rögtön fölhívta az apját, de az nem állt mellé, szerinte épp eleget kivételeztek már a lányával, aki visszaélt a helyzettel. Túlfeszítette a húrt.
Megérkezett a busz. A lány fölpattant a lépcsőre, onnan szólt vissza, hogy akkor most hazakíséri-e őt András, vagy sem.
+
Hazakísérte, és gondolataiban még sokáig visszajárt Tündéék házának a bejárata. A kapu két oldalán vastag kőoszlop állt, egyenlő szárú háromszöget tartott, melynek domborművében bányászalakok hajlongtak csákánnyal a kezükben, védősisakkal a fejükön. Az oszlopoktól jobbra-balra, széles, vízszintes sávban ugyancsak a bányászok nehéz munkáját bemutató domborművek kerültek. Mivel ezek a figurák alacsonyabban helyezkedtek el, az arcukat is meg lehetett figyelni. Különböztek egymástól, András elképzelte, hogy az egyiket Szabó elvtársnak hívják, a másikat Balog elvtársnak, a harmadikat Kutas elvtársnak stb. Mégis kicsit egyformák is lettek, az egyformaságtól pedig elszántak, félelmetesek. Andrást Gajzné folytonosan óvatosságra intette, most fölfogta, hogy ő és az anyja micsoda veszélybe sodornák magukat, ha szembeszállnának ezekkel a könyörtelen szinte-egyformákkal. Egy magas, vállas vájár az utcai járókelők felé forduló pózba lett kifaragva, onnan lehetett tudni, hogy mi a munkaköre, hogy a fúrójára támaszkodott. Andrásra nagy hatást gyakorolt a látványa, föltételezte, hogy a Tünde apjáról mintázták, ezért laknak itt. Épp meg akarta kérdezni, amikor a legnagyobb meglepetésére Tünde közölte, hogy náluk nincs otthon senki, jöjjön föl hozzájuk.
A kapu mögött fehér márvánnyal burkolt előcsarnok következett. Középen lépcsősor vezetett az emeletre. A kőkorlát mindkét oldalon egy-egy szoborral kezdődött, persze ezek is bányászok voltak. Az egyik csákányt vetett át a vállán, a másik a nagy, csontos öklét tartotta előre. Mindketten védősisakot, védőszemüveget viseltek, András fenyegetőnek találta a jelenlétüket. A bakancsuk is azt sugallta, hogy minden ellenséget eltipornak, aki belép.
A harmadik emeleten kiszálltak a liftből, Tündéék lakása rögtön szemben nyílt. Benn is minden új és fényes volt. A nappaliban a polcokon sok egyforma, szintén új és fényes könyv között és előtt kisebb-nagyobb fém és porcelán serlegeket helyeztek el. Egy üveges szekrényben kitüntetések sorakoztak, ugyancsak fémből vagy porcelánból, vörös selyemből varrt, háromszögletű párnácska tartozott hozzájuk. Az ülőgarnitúra alacsony asztalának közepén András Lenin csillogó, aranyszínű mellszobrát ismerte föl. Megdöbbent, náluk otthon elképzelhetetlen lett volna a gyűlölt személy, még ha kicsinyítve is, viszont tudta, hogy az érzéseit ajánlatos eltitkolnia. Különös módon pillanatnyilag nem is kellett eltitkolnia semmit, minden tetszett neki. A falon, az egyik festményen szintén Lenin volt látható. Beszélt, munkásoknak, szuronyos puskás katonáknak, sapkában, mérgesen hadonászva egy gőzmozdony lépcsőjén. Feje fölött a szürke felhők összekeveredtek a mozdony fehér gőzével, fekete füstjével, a távolabbi horizont a festő ügyessége révén valahogy mégis piros lett.
András közelebb ment a földig érő ablakokhoz. Meg kívánta szemlélni, hogy mi is van ott tulajdonképpen, mert távolabbról vizsgálva nem jött rá, mit lát. Az ablakon kívül szabályos erkélykorlát húzódott, de olyan közel, hogy nem lehetett sehova kilépni. Ha valaki kinyitotta az ablakot, és nekidőlt a korlátnak, úgy érezhette, hogy erkélyen áll, valójában a szobában tartózkodott.
Ezt akarjátok, hallotta maga mögött Tünde kérdését. Hátrafordult. A lány a tükör előtt a két keze mutatóujját és nagyujját a füle fölötti magasságban két oldalról befelé nyomta a hajába, mintha az ujjai ollók lennének.
Megcsörrent a telefon, Tünde odaugrott, fölvette. Nem mondott mást a kagylóba, csak azt, hogy „igen”, de többször. Ezt a vontatott, undok hangját András nem ismerte.
Hamar lerázta a telefonálót.
Közölte Andrással, hogy az apja titkárnője hívta, az apja úton van hazafelé, a fiúnak azonnal távoznia kell.
Kilépve a kapun, András még egyszer szemügyre vette a domborműveket, szinte áhítattal. Próbálta maga elé idézni Tünde apját, a fúrót tartó, előtéri szobor látványa alapján. Körülnézett, hátha épp jön, de nem jött. Úgy érezte, hogy azok, akik ilyen házakban lakhatnak, rendkívüli emberek. Hirtelen úgy gondolt az apjára, mintha egy itt lakó gondolt volna rá. Lehetségesnek tartotta, hogy mégiscsak bűnös. Jó, hogy eltűnt, szólalt meg benne életében először egy hang, ami rögtön el is némult. Szívesen élne ilyen házban, az itteni lakók nem félnek, mint ő meg az anyja, állapította meg.
Ez utóbbi hitében Som Dezső megingatta. A következő szolgálat idején az ifivezető ismét fölcsapott utasnak. Elégedetten nyugtázta, hogy András a lyukasztást követően az új társának, egy Kóródi Bea nevű, rövid hajú lánynak szabályosan visszaadja a jegyet, mégis jelzett a fiúnak, hogy foglaljon helyet mellette a padon. Kevés volt éppen az utas, akár beszélgethettek is volna, viszont a közelben ott várakozott a társ. Som legyintett, annyit mondott, hogy majd máskor.
Kiértékelés után félrehívta Andrást. Rögtön belevágott a közepébe. Ugye sajnálja, hogy Kovács Tünde már nem vasutas? Semmi baj, ez emberileg érthető. Különben meg a lány maga döntött, a haját választotta. Nem jól mérte föl a helyzetet, ezzel rontotta a jövőbeli lehetőségeit. Az igazat megvallva, különben se lennének ezek a lehetőségek olyan jók. Az apját leváltották. Az ellenforradalom utáni új pártvezetés fokozatosan leselejtezi a korábban kiemelt, „gyorstalpalón” kiképzett, a mai föladatokra alkalmatlan kádereket. Ez Andrásnak jó hír, jelentette ki. Amikor a fiú fölkapta a fejét, az ifivezető átölelte a vállát, kissé magához húzta. Nem csodálkozik, hogy csodálkozik, tréfálkozott, majd egyszer elmagyarázza az összefüggéseket. Megkérdezte, hogy a fiú tudja-e, mit mondott Kádár János elsőtitkár. Andrásnak sejtelme se volt róla. Jellemző, ingatta rosszallóan a fejét Som, rólad szól, mégis elkerüli a figyelmedet. Amiben persze hibás a pártpropaganda, nem hatékony. „Nem az számít, hogy honnan jössz, hanem hogy hova mész!”. Ezt mondta Kádár. Új irányt vesz a káderpolitika, ezért javasolta András fölvételét a vasúthoz. Gondolhatja, nézett jelentőségteljesen a fiú szemébe, hogy egy volt katonatiszt fiának akadtak ellenzői. Meglep, kérdezte, hogy ezt is tudjuk rólad? András mélyen maga elé bámult. Hát ne lepjen meg, mondta Som, ha az nem lepett meg, hogy akkor nem kérdeztünk az apádról. Megjegyzem, tette hozzá, neked magadtól kellett volna mondanod. András bűntudattal bólintott. Az ifivezető előzőleg elengedte András vállát, most ismét átfogta és megszorongatta. Az a szerencséd, hogy nálam már akkor se számított a származás.
Csaplár Vilmos: Edd meg a barátodat!
Pesti Kalligram Kft., 2013
