Kultúra

Lábát törte a részeg böllér

Sonkáról ennél fűszeresebbet kevesen írtak. A centenárium okán már kétszer is Hrabalt hoztunk a Matinéba; most ismét ezt tesszük. Sírunk, röhögünk, sörözünk. "Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek!"

Korábban a témában:

Hanem hozzátartozik a portrémhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg krumplin hizlaltam őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztán összevagdaltam; leöntöttem kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egy kilogrammot is gyarapodtak naponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim, hogy kecskét fejni megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüket sonkának adom el, a másik kettőt meg levágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam a kecskefejéssel, már visongtak elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejt tejet egyenesen elébük öntöm. Cicvárek úr csak ránézett a malacra, s már mondta is, mennyit nyom, és az mindig annyi is volt, aztán felnyalábolta és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba, hálót vont fölébük, és azt mondta: – Ellenkeznek a kis dögök, akárcsak az anyjukom, mi kor fiúkoromban először csókoltam meg.

Azt mondtam búcsúzóul a malackáimnak: – Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek!

Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen dicsőségre, de hát egy halállal mindannyian tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már nincs mit tenni, akkor minden élőt, aminek hamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének a biztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj semmi, az iszonyat lecsavarja a kanócot, hogy az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud semmiről. A böllérekkel nem volt szerencsém, az első annyi gyömbért tett a hurkába, hogy édesség lett belőle, a második annyit ivott reggel óta, hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábát törte el, ott álltam az odakészített késsel, mérgemben majd a böllért vágtam le, ráadásul vihettem kocsin a kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg a találmányával jött, felfedezte a forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leves helyett a böllért kellett volna a vécébe öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte, másrészt és főleg benzinszagú volt a disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még a megmaradt disznónak se kellett.

A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márványkuglófot és tejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egy olyan böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény volt vele, az egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor a deszkára szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt. Arra is kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg a disznósajt meg a belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban abálnak, annak szaga marad, márpedig a disznóölés az ugyan olyan, nagyságos asszonyom, mint amikor a pap misét mond, mert mind a kettőben vérről meg testről van szó.

És miközben sütöttük a zsemlecipót a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, és készítettem ki a tányérra a sót meg a borsot, meg a gyömbért, meg a majoránnát, meg a kakukkfüvet, a malac délben már nem kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág is szomorú volt és csöndes, a malac előre remegett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a vihar valahol a Kárpátokban vagy az Alpokban dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint a disznóm, amelyet holnap ölni fognak.

A disznót mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha hurkot vetettek rá, mire jó fájdalmat okozni ne ki, a böllérhöz csalva a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát, aztán a hátát, aztán jött hátulról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapással leterítet te a disznót, a biztonság kedvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsolt sertéskoponyára, átnyújtottam Myclík úrnak a kést, lehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyaka tövibe, egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a fazekat, aztán még egy nagy lábast, Myclík úr, mikor edényt váltottam, mindig udvariasan befogta tenyerével a sugárban ömlő vért, aztán megint elengedte, akkorra már a keverővel kavartam a vért, hogy meg ne alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerre csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő vérbe, Myclík úr a segédjével, Martin kocsis úrral belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kellett tűrnöm a ruhám ujját, és szét feszített ujjakkal kavarnom a kihűlő vért, alvadt vér darabokat hajigáltam ki a tyúkoknak, mindkét kezemmel könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem, cincáltam vele az utolsó alvadt vércsomókat, mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztán engedett a vér, kihűlt, kivettem a kezem a fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott, megkopasztott disznó lassan emelkedett a krummholcon a nyitott szín gerendája felé.

A levágott disznófej nyelvestül a deszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S már futottam is át az udvaron a kendőm alatt összefogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el, mert Myclík úr már kiontotta a beleket, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki és mossa ki őket, maga meg emlékezetből turkált a disznó belsejében, mint a vak Hanuš a toronyórában, el-elvágott valamit, kiszabadult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is. Odatartottam a csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó, akár a laticel, színben sem mi sem oly szenvedélyes, mint a máj sötétbarnája, az epe smaragdjával díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mentén a göröngyös zsír, sárgán, mint a lecsordult gyertya, mint a méhviasz. A gége is kék meg halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívó csöve. És amikor kigurítottuk ezt a gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, az tán levagdalt hol egy még meleg husikadarabot, hol néhány májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én pedig odatartottam a nagy lábast a pirított hagy mával, és beledobáltam azokat a sertésből kiszedett diribdarabokat, gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy meglegyen délre a disznótoros gulyás.

Szűrőkanállal kimertem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a félbevágott fejet, kifordítottam őket a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kicsontozta őket, s amikor egy kicsit kihűlt a hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyett disznófület haraptam hozzá, Francin kijött a konyhába, ebből ő soha nem evett, egy falatot se tudott volna lenyelni, hát csak állt a kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hozzá, és nézett rám, és helyettem szégyellte magát, én meg jóízűen ettem; és ittam a sört a literes üvegből, Myclík úr mosolygott, és csak úgy udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és a tejeskávé meg a márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, s a hatalmas mozdulatok kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó kések félholdjaitól lassan töltelékké változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam a leforrázott fűszert, Myclík úr volt az egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forró vízzel a fűszert, mert mint mondta, és én azt nagyon is tapintólagosan értettem, finomabb lesz azoknak az illatoknak az eloszlása, aztán hozzátette a beáztatott zsemlecipót, és hatalmas tenyerével-ujjaival megint összedögönyözött és összekevert mindent, aztán mindkét kezéről lehúzta a tölteléket, beletúrt, megkóstolta, és szép volt e percben, mint egy költő, eksztázisban a mennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: bors, só, gyömbér, kakukkfű, zsemle, fokhagyma; miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugta az ujját a töltelék be és odanyújtotta, az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a mennyezetre néztem, sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt az egész illatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmi akadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik végükön behurkapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezével csak gyömöszölte, és gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikával elkötöttem, és így dolgoztunk, és ahogy fogyott a töltelék, úgy nőtt a belek közlekedőedény-lánca mentén a májashurka-halom.

– Martin úr, hol maradozik már megint? – kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsis úrral mindannyiszor az történt, talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogy elácsorgott a színben, az ólban, a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis kerek tükröt, és bámulta magát benne; annyira tetszett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerek tükörben látott, egész órákat volt képes elálldogálni az istállóban, elfelejtett hazammenni, mert csipesszel tépdeste orrából a szőrszálakat, tépkedte borzas szemöldökét, sőt nemcsak a haját, hanem még a szempilláját is festette, és púderozta az arcát. Mondtam magamban, nekem a következő disznóhoz más segédet küldjön a Francin a sörgyárból. – Martin úr, hol volt már megint, az istenért? Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélhájat, darás meg zsemlés véres hurkát fogunk csinálni, hol volt?

Myclík úr töltötte a darás hurkát, már megitta a második stampedlit, egyszerre csak belenyúlt a véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szeme megcsillant, mint egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni a böllért, az elugrott, mire tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úr már nyomta is rám a második flekket, és közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltam a vérbe, és nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint a szavojai táncban, aztán összevéreztem az arcát – pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nevettem, ahogy a böllérre néztem, egészséges, öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hanem valahonnan a pogány korból jövő nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tudtam megállni, hogy föl ne markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat, újból félreugrott, elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közben szurkálta tovább a pálcikákat a hurkavégek be, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, és amikor óvatosan lehajolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úr kivette zsebéből a kerek tükröt, megnézte magát benne, és alig hanem jobban tetszett magának, mint bármikor máskor, egészséges nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipet tölteléket, beszaladtam a szobába, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogy a falon túl már ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg a kiabálás, de Martin úr összekent vérrel, és nevetett, az a vér valahogy közelebb hozott bennünket egymáshoz, nevettem, leültem a kanapéra, előrenyújtottam a kezemet, mint egy bábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is ugyanúgy tartotta összekent kezét, de lassanként testének egész többi részét elfogta a nevetés, rázkódott, s a torkából fullasztó, ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant és beletenyerelt Martin úr arcába, úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin úr abbahagyta a nevetést, elkomolyodott, úgy látszott, ütni akar, de nem, elővette a kerek zsebtükröt, belenézett, és alighanem olyan szépnek találta magát, mint még soha, és felkacagott, felvonta torka zsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben hahotázott a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogain gyöngyöző nevetéssel, és így röhögtünk torkunk szakadtából, nem tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban törtünk ki, hogy belefájdult az oldalunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban, mellére szorítva káposztalevél alakú kravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej láttán összekulcsolta a kezét, de én nem tudtam megállni, hogy három ujjal ki ne vegyek egy kis véres tölteléket, és a Francin arcába ne kenjem, hogy akarva-akaratlan felnevessen, ámde ő úgy megijedt, hogy azon véresen-hurkásan visszaszaladt az ülésterembe, az elnökség két tagja hanyatt vágódott, mert azt hitték, bűntény esett a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktor úr rohant be a konyhába a hátsó bejáraton, körülnézett, aztán mikor látta azt a nagy röhögést az összevérezett arcokon, fellélegzett, leült, én meg a töltelékes kezemmel piros csíkot húztam a doktor úr arcára, egy röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk, könnyefolyós szemmel néztük doktor Gruntorádot, ő meg felállt, és ökölbe szorította a kezét, és buldogállkapcsot vicsorított… ám egyszerre csak felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el legyen hárítva, emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel való összekenődzködéssel, a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramodott, kacagva szaladtam a szobába, nem talált el a doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint kiment a konyhába, és teli marokkal jött vissza, az asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz tele volt a tenyérlenyomataimmal; Gruntorád doktor úr pillanatonként ott hagyta véres névjegyét az abroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze a lakásunkat, a teremben már égett a villany, én meg belerohantam az ülésbe, aranycsillárok, alattuk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták meg jelentések. Gruntorád elnök úr utánam szaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte, hogy az elnök úr meg akar ölni, sőt már meg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát törölgette a véres kezével, az elnök úr néhányszor körülszaladta velem az asztalt, visongtam, mindkettőnkről csurgott az izzadság, akkor megcsúsztam és elestem, és doktor Gruntorád, a korlátolt felelősségű városi sörgyár elnöke az arcomba tenyerelt, és leült, lógtak a mandzsettái, rájött a nevetés, nevetett, akárcsak én, nevettünk, de a nevetés csak fokozta az elnökségi tagok rémületét, mert mind azt hitte, hogy meghibbantunk.

– Ha nem veszik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra – mondtam.

Gruntorád doktor úr hozzátette:

– Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört. Mit tízet, húsz rekeszt!

– Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enniük, kanállal, csurig! És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem, uraim – tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton.

Aztán késő éjszaka az igazgatósági tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikon, ki-ki a maga kuckója felé, mindüket lámpával a kezemben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, a sárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lovak tompán fénylő farára világítottak, az igazgatósági tanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon veregették. Azon az éjszakán egyedül aludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlót borító rozsszalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszú deszkákon hűltek a disznó szétszerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák, karajok és sertéssültek, lapockák, csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasítása szerint. Mikor lefeküdtem, hallottam, hogy Francin fölkel, langyos kávét tölt magának a konyhában, és száraz kenyeret harap hozzá, pazar lakoma volt, úgy tömte magába az ételt az igazgatósági tanács minden tagja, mint ha fizetnék érte, csak Francin ácsorgott a konyhában, és itta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a száraz kenyeret, feküdtem a dunnák közt, és elalvás előtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam a lapockákat meg a sültet, és ujjaimmal a szűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót megettem álmomban; hajnalban, mikor felébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem az üveg sörért, kihúztam a dugót, és mohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben tartva jártam falatról falatra, és nem tudtam meg állni, hogy meg ne gyújtsam a pertróleumfőzőt, levágtam két szép sovány szeletet a combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet, mint ahogy mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással, mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem habzsolok… és mikor megettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a sötétben néz rám a Francin szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy egy rendes nő nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az étvágyamat, a lámpa fölé hajoltam, de eszembe jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba, kivittem a lámpát a folyosóra, és egy erőteljes fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és egy sertéslapockát tapogatva lassanként álomba merültem, és előre örültem, hogy sütök ki és kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszeletet.

Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio

Európa Könyvkiadó, 2014

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.