Jött a kommün!
Szörnyű olcsó dolog volna most kritizálni az elmúlt időket. Nem is panasz vagy dicsekvés akar lenni, ha elmondom, hogy semmi módon nem találtam a helyem a bolsevizmus alatt. Az a világ csupa hivatal és csupa szervezkedés volt. És én sohasem tudtam hivatalokban boldogulni, sem megszervezhető nem vagyok. Nem is volt még kenyérjegyem sem, mindössze éjjeli kimaradási engedélyt tudtam csípni magamnak. És csak az mentett meg az akkori élet sok kellemetlenségétől, hogy volt egy kis jó meleg, eldugott kékpénzem, amelyet még az »átkozott kapitalizmus« utolsó pillanataiban sikerült nyernem a még átkozottabbnak bélyegzett »Chemin de fer« nevű játékon.
Nyár közepe volt. Ernyesztő meleg Budapesten. Nekem ordíthattak a propagandaplakátok az utcán. Irtózatosan untam magam a fülsiketítő lármában és izgalomban, amelyben alapjában véve minden úgy maradt, mint a régi világrend idején. Az ügyesek és az erőszakosak boldogultak, a slemilek lecsúsztak. A nők szerelmeskedtek, a tolvajok loptak, a stréberek stréboltak, éppen csak jól föl volt kavarva a fazék, az alja a tetejére, a teteje az aljára került.
Egyszerre csak ragyogó ötlet jutott az eszembe. Azért van nyár, hogy az ember nyaraljon. Fogtam magam, lementem egy sínautón Siófokra. Szabad portyázó voltam, semmiféle beutalásom a világon. Nem is kaptam sehol szobát. Mérgelődve álltam kofferem mellett a Hullám-szálló kapujában.
Hát amint éppen a legnagyobb kínban törtem a fejem, hogy mitévő legyek, kijön a hotelből Karinthy, fehér nadrágban, kackiásan, mint egy valódi fürdővendég.
Kiderült, hogy ott nyaral Siófokon, éppen a Hullámban lakik, kétágyas szobája van, megosztja velem, ha nem találok mást, egye meg a fene ezt a jegyrendszeres világot, amelyben cédulás engedély kell még a napsütéshez is.
A londiner mindjárt föl is vitte a szobájába a cókmókom. Mi meg elmentünk fürdeni, kellett vagy hatféle jegy a kabinhoz meg a rongyos úszótrikóhoz.
Siófok nagyon érdekes hely volt akkoriban. Ott volt a második vörös hadtest főhadiszállása. A főhadiszállás egyik Pullmann-vagonjában lakott a hadtest vezére, Pogány József, egykori újságíró kartársam. Sárga vászonból készült egyenruhát viselt az összes vezéri csillagokkal és stráfokkal. Mindig csodálkoztam rajta, ha láttam. Rendben van: előadták a drámáját a Nemzetiben, népbiztos lett, szónokolhat a parlamentben – de miért éppen tábornok? Micsoda furcsa lelki mozzanat révén ambicionálja, hogy generális legyen? Mi indokolja azt a napóleoni mozdulatot, ahogy a kezét hátrateszi kövér hátán, vagy ahogy bedugja elöl nyersvászon zubbonyának a nyílásába? Alapjában véve félnem kellett volna tőle, és inkább mulattam rajta titokban. Cudar dolog a hiúság, könnyen beleviszi még a legokosabb embert is abba a komikumba, hogy olyan pózt vegyen föl, amely nem is a lelkéhez, hanem inkább a testéhez, nevettető módon, nem illik.
Ma sem értem, miféle erő tartotta fönn hadseregében ezt a vezért? Hiszen alkalmi, civil vendégein kívül, akiket meghívott sovány ebédjéhez a vonatára, nem volt senkije, csak egy fiatal adjutáns, aki sétáin fél lépéssel követte, amint a fejedelmeket szokás.
Fotó: MTI/Lehotka László
Sajnos nem sokáig gyönyörködhettem a Balatonban. Az a bürokrácia, amelynek örök kötelessége, hogy a felebarátait macerálja, fölfedezte, hogy nincs beutalásom a siófoki fürdőtelepre. Talán föl is jelenthettek valami buta fecsegésért, nem tudtam kinyomozni, mi van a dolog háta mögött. Elég az hozzá, hogy egy reggel, nyolc óra körül, amikor még az igazak álmát aludtuk Karinthyval a Hullámban, erélyesen kopogtattak az ajtónkon.
Nem is mondhattuk, »szabad«, már be is lépett a küszöbön két bőrszíjas, revolvertáskás terrorista. Borzasan ültünk föl az ágyban, dörzsöltük a szemünket. Mi az ördögöt akarnak ilyen jókor?
Hát értem jöttek, öltözzem azonnal, visznek magukkal.
Ez messziről szerfölött vészes dolognak látszik. Meg is írhatnám úgy, ha kedvem lenne füllenteni, és ha nem lenne itt Karinthy, aki tanúskodhatik, hogy az atmoszféra éppen nem volt fülledt. A terror gyermekei hol elvtársnak, hol szerkesztő úrnak szólítottak, még inkább én voltam az, aki fenyegettem őket. Vidám veszekedés közepette öltöztem. Húztam az időt, egy óráig fésülködtem, csak hogy szekírozzam a két legényt, akik a falnak támaszkodva várakoztak.
Hanem végül mégiscsak menni kellett. Egyenesen kikísértek a pályaudvarra, ahol már várt egy toloncolásra ítélt sorstársam. Egy Balogh nevű, csillagtalan katonatiszt, akinek ugyanolyan bűne volt, mint nekem, cédula nélkül akart fürödni szegény a Balatonban.
Karinthy is eljött az állomásig. De már Pestre nem utazhatott velem. Részint nem volt pénze, részint neki meg Siófokra szóltak az ellátási jegyei. Azonkívül egyszerre két hölgynek is kurizált a telepen, de már csak az egyiknek a keresztnevére emlékszem, úgy hívták: Erzsi.
Mégis azt kell hinnem, hogy vagy velem, vagy Baloghgal volt valami más baj is a beutalási szabálytalanságon kívül, mert egy vöröskatonát küldtek velünk, hogy kísérjen fel Pestre, és a Déli-vasút pályaudvarán adjon át bennünket valami nemtudommicsodának.
A vöröskatona famunkás lett volna, ha hagyják dolgozni. Sovány ember volt, rettentő nagy, száraz kézzel, olyan himlőhelyes arccal, hogy a kis hegedések a bajuszát és a szemöldökét is megritkították. Rosszkedvű természetnek látszott, hallgatott, ellenségesen nézett ránk. Ha cigarettával kínáltuk, nem fogadta el. Hiába próbáltuk a szívét meglágyítani panaszunkkal, hogy milyen disznóságot csináltak velünk ok nélkül, nem is felelt. Végül komolyan félni kezdtünk tőle, átkoztuk a malőrünket, hogy a világ sok jó embere közt éppen egy ilyen evibakszáraz bestiát fogtunk ki magunknak. Már a vége felé közeledett az út, amikor a himlőhelyes vöröskatona a zsúfolt vagon egy csöndesebb helyére terelt bennünket. Megijedtünk, mit akar tőlünk ez az ellenszenves ember.
A famunkás ránk nézett fáradt proletárarcával:
– Mindjárt Budafokra érünk. Szálljanak ott le, elvtársak, bemehetnek a városba villamoson. Majd én azt mondom a pályaudvaron, hogy megszöktek.
Hallgattunk, gyanakodtunk, azt hittük, csapdába akar vinni bennünket az őrizőnk. Aztán egyszerre átéreztük, hogy nincs itt semmi baj. Ez a himlőhelyes munkás a legderekabb embereknek abba a fajtájába tartozik, akik nem szokták színeskedő szavakkal kísérni cselekedeteiket.
– Köszönöm szépen! – mondtam meghatottan.
Balogh becsületesebb lélek volt nálam. Aggodalmasan kérdezte:
– Igen ám, elvtárs, de nem lesz magának ebből baja?
Az őrünk megvetően félrehúzta himlőpusztította, fakó bajuszát:
– Maga csak sose féltsen engem, mert tudja meg, hogy velem mégsem mernek úgy ugrálni, mint ahogy magukkal ugrálnának!
Ezen udvariasan nevettünk, ahogy a tanár viccén nevet a diák. És én megint megpróbáltam cigarettával kínálni.
Eltolta a kezemet:
– Legalább hússzor mondtam már az úton, hogy nem vagyok dohányos.
Jött Budafok.
Mielőtt leugrottunk volna, Balogh még odafordult a kísérőnkhöz:
– Legalább a nevét mondja meg, hogy ha lehet, visszaszolgálhassuk elvtárs úrnak a szívességét!
A nagy kezű famunkás legyintett:
– Mit koptassam a szám? Még elbeszélnék valahol, csak bajom lenne belőle! – felelte szárazon, aztán elment az ajtótól, eltűnt. A vonat is elindult, ott álltunk a budafoki állomáson, megszabadulva.
Hazacipeltem villamoson a kofferem, aztán elmentem ebédelni a Nemzeti Kaszinóba. Ugyanis a kaszinó nyilvános éttermének a konyhájában a bennfentesek kaphattak bécsi szeletet meg paprikás csirkét, palacsintát, meggyes lepényt, persze rendes kékpénzért. Kint az étteremben tököt, gerslit, kukoricakenyeret ettek az avatatlanok. De hátul, a konyhában, jó világ volt. Ragyogóan meg volt terítve a hosszú konyhaasztalra. Ott lobogtak a közelben a tűzhelyek, sisteregtek a tepsik. Kedvessy úr, a tulajdonos, hófehér szakácssapkában járt-kelt intim vendégei között. Aznap éppen Németh Juliska ebédelt ott Barabás Lóránttal, meg az elegáns László Jóskával együtt. Ebéd után elmentünk a Fiume kávéházba, ahol babkávét és tejszínhabot lehetett kapni titokban. Végül fölmerészkedtem az Otthonba. Hallgattam, mit beszélnek a kollégáim. Megtudtam, hogy a román támadás, amely röviddel előbb indult meg a felső Tiszánál, rohamosan terjed dél felé. A katonai szakértők arról suttogtak, hogy Szolnok, az egész Tisza-vonallal együtt, aligha lesz tartható a rendes, szervezett hadsereggel szemben. A nagy változás előszele éreztetni is kezdte hatását. A polgáribb színezetű újságírók kacér pillantásokat kaptak néhány kartársuktól. Viszont el kell ismerni, hogy akadt sok hajlíthatatlan jellem is, akik idegesen, de elszántan várták a bekövetkezendőket. Általában nem volt nagy fölfordulás. A többség békésen lórumozott az asztaloknál, és itta azt a keserves műkávét, amelynek még az emlékétől is égfelé áll a fejemen a haj.
***
Úgy is történt, ahogy a szakértők susogták. A vörös hadsereg összeomlott, jött a román megszállás, idegenszerű trombitajeleivel, a sebes tempóval marsoló szuronyos őrjáratokkal. Én akkoriban a Ritzben laktam, ahova az őrült nagyravágyásnak egy képzelődő pillanatában költöztem be. A Ritz volt abban az időben Budapest szíve, az élet központja. Ott laktak a villámgyorsan megérkező antantmissziók vezetői. Emlékszem a karneolból faragott Gorton tábornokra, fekete selyemszalagos monoklijával. Hiába, az angolok a legelegánsabbak, mellettük minden más katonai parádé naivság. A hotel halljában hemzsegtek a legkövérebb síberek és lánckereskedők. Igazi börböris, hamukék, rezedazöld, rózsadohányos s kurtapipás antantélet hullámzott a Mária Valéria utcában. Hidegre fordult az idő, felbukkant Becker Bébi kis autója, párducbőr takaróval a hűtőjén. Kivirágzott a szomszédban a Gresham-bár Steed ezredes aranyrojtjainak protektorátusa alatt. Divatba jött a jazz, az amerikai ital. És tőzsde nélkül is emelkedni kezdtek a magánforgalomban az értékpapírok árfolyamai.
Forrás: egykor.hu
De én nem sokat tapasztalhattam az újrapezsdülő életből. Spanyolos lettem, és Sulczer doktor, akinek érkezését mindig úgy vártam a láz meleg függönyei között, mint az angyali látogatásokat, beszállított a Jendrassik-klinikára. A klinika teli volt a járvány miatt. Fehér, vászon spanyolfalakkal csináltak nekem valami különszoba-félécskét az egyik nagyteremben. Átkozottul sokáig feküdtem, sőt állítólag majdnem meghaltam, amitől abszolúte nem borzong utólag sem a hátam, azóta már isten tudja, milyen érdekes dolgokon mentem volna keresztül, ha csakugyan meg találtam volna halni.
A betegség nyomasztó unalmából mint az oázisokra, úgy emlékszem vissza Jendrassik tanár látogatásaira. Büszke vagyok rá, hogy néhányszor sikerült ott tartanom ágyam mellett a hivatalos orvosi viziten túl, két-három perces privát diskurálásra is. A betegségem alatt történt, hogy Nádas Sándor meglátogatott. Csak a terem ajtajáig jött, onnan vetett egy pillantást messzi kalickám felé. Hozott egy üveg otthoni szilvakompótot, aminek az ízére most is emlékszem. Engem nemigen kényeztettek, addig pláne kevés gyöngédségben volt részem, úgyhogy a dolog rendkívül meghatott. Tudom, milyen nehéz ügy beteget látogatni. Hát én nem is akarom ezt a szilvakompótot elfelejteni. És ha néha vérmes pillanatok merültek föl kettőnk között, mindig igyekeztem annak a befőttnek az édességét idézni a nyelvemen, hogy a vonzalmam ne veszítse el meleg zamatát.
***
Minden propagandaszín, legyen az akár fehér, fekete, akár vörös, szörnyű módon unalmassá válik idővel. Én is torkig voltam már Pest közelmúltjának egész politikai légkörével és szóvilágával, amikor egy éjszaka (éppen haza igyekeztem az Otthonból a Ritzbe) ismerős trombitaszót hallottam a Múzeum körút sarkán. Megálltam. A trombitajelek elhallgattak, de sűrű patkócsattogás közeledett a Kálvin tér felől. És egyszerre csak föltűnt a rosszul világított utcán egy lovascsapat. Huszárok voltak, vegyes ruhában, vegyes fegyverekkel, hiszen nem is lehet más az olyan sereg, amelyet jóformán pénz nélkül, egyik napról a másikra kellett megszervezni. De ezen a vegyes csapaton vidáman virított a honvédhuszárok piros nadrágja, fehér menteprémje, a legények hátán ismerős tempóval keresztbekötve a karabély. Istenem, éppen elég katonát láthattunk az utolsó esztendőkben. De ez egészen más volt. Annyi viszontagságos hónap után olyan esemény, amely új történelmi fejezetet jelentett az ország életében. Hiszen az éjszaka félsötétjében a sűrű patkócsattogással menetelő szakasz egy addig ismeretlen formációnak, a Budapestre vonuló nemzeti hadseregnek egyik első élcsapata volt.
Az ember szinte röstelli bevallani az ilyen érzékenységet. De csakugyan majdnem sírtam. Másrészt, a huszárok ismerős színe, formája, a hetyke tartású legények, a fejük, a fülük, az orruk, ahogy a kantárt odaengedik lazán, ahogy a nyeregtakarót összehajtják, ahogy a csípőjük ring a ló lépésének ritmusára, olyan üde és vidám érzést keltett a szájamban, mintha friss őszibarackba haraptam volna.
A néma áhítattal bámuló csődületben egy ismerős pincér izgalmaskodott mellettem:
– Nem tudnak egy biciklit szerezni? Előrerohannék vele! Fölverném a házakat! Úgy illik, hogy kivilágított ablakok várják mindenfelé ezeket a huszárokat.
Sok olyan történelmi helyzetről olvastam, amely hasonlított a mienkhez. El voltam tehát készülve rá, hogy a restauráció nem fog fájdalom nélkül végbemenni. Emberi sorsunkhoz tartozik hozzá, hogy a politikai dekorációk viharos kicserélődése közben sok egzisztencia pusztul el. És idő kell, amíg létrejön az a türelmesebb légkör, amelyben képtelenséggé válik sok olyan erőszakosság, amelyek szinte jellemezték a változás első szakaszát.
Hunyady Sándor: Családi album
Noran Libro
