Borongós, szeles, undok idő van vasárnap délután a budapesti Szabadság téren. „Bloody irish weather (rohadt ír időjárás)” – nevet fel valaki mellettünk az egyre nagyobbra hízó zöld-fehér-narancs lufikkal felszerelt, dominánsan zöldbe öltözött tömegben. Az ezres nagyságrendet nem merjük megkockáztatni, de biztos, hogy több százan vagyunk az íriesre fordult időjárás ellenére is a Szent Patrik napi parádén.
Skót duda és dobok hangjára indul el a menet, hogy széttépje a belváros unott, vasárnap délutáni hangulatát mielőtt befészkeli magát egy ír pub-komplexummá vedlett romkocsmába. Itt-ott sörös dobozok szisszennek és felbukkannak whiskys palackok is, de szó sincs olyan mattrészeg őrjöngésről, amire egy filmélményeire hagyatkozó, első Szent Patrikozó számít. Mert az igaz, hogy talán az ír az olyan egyetlen nemzet, amelyik szégyenérzet nélkül vállalja, hogy imád inni és mulatni, csakhogy a Szent Patrik napi kötelező észvesztés hagyománya nem Dublin vagy Belfast legendás kocsmáiból, hanem Amerika egykor sáros utcáiról származik.
Fotók: Hír24
A Szentháromságot a háromlevelű lóherék segítségével magyarázó hittérítő halálának évfordulója sokkal inkább volt a spirituális elmélyülés napja, mint a hedonizmusé. A hagyomány szerint a történelem során először a brit seregben szolgáló ír katonák emlékeztek meg zenével és whiskyvel hazájuk védőszentjéről 1762-ben, New Yorkban.
Az óhazában 1903 óta munkaszüneti nap március 17., de egészen 1995-ig, egy turistacsalogató törvénymódosítás életbelépéséig, a kocsmákat is kötelező volt bezárni Szent Patrik napján.
A jellegzetes, ír akcentusú angolnál jóval több magyar hangot lehetett hallani március 16-án, az Ír-Magyar Üzleti Kör (Irish-Hungarian Business Circle, IHBC) menetében, sőt, az indulókat játszó Budapest Highlanders Pipe Band tagjai is többségében magyarok, ahogy jórészt magyar zenekarok játszottak ír zenét, kezdve a klasszikus kelta dallamoktól, a zajos kocsma-punkig az Instantban. Van valami, ami miatt rengeteg magyar imádja az íreket, és viszont. Talán mert mindkét népnek hasonlóan jutott a történelem pofonjaiból, és az elnyomásból, talán mert nekik is vannak határon túlijaik, meg több millió kivándorlójuk. Csak míg mi sírva vigadunk, addig ők mulatsággal gyógyítják a szomorúságot.
A parádét követő partin egyszerre folyik a Guinness meg a magyar világos sör, az ír whisky meg a pálinka. Egy alacsony, koboldjelmezes férfival mindenki váltana két szót, meg persze szeretne egy közös képet. Miután sikerül a közelébe férkőzni, kiderül, hogy nem ír, hanem angol, egyenesen Londonból. Rony hét éve járt először Budapesten, azóta minden évben legalább 6-8 alkalommal visszatér, hogy magyar, angol és ír barátokkal lazítson.
„Budapest gyönyörű és Londonhoz képest nagyon olcsó, ha inni akar az ember, ráadásul mindenki hihetetlenül kedves és barátságos. Négy éve a haverom, Mark, aki szervező itt megkérdezte, hogy nem akarom-e koboldként vezetni a parádét. Azt hittem, csak gúnyolódik, úgyhogy olyat mondtam neki, amit nem akartok leírni…”
– Persze, hogy le akarjuk írni!
„You, cunt! – mondtam neki, de néhány ital múlva meggyőzött, hogy komolyan gondolta, és rájöttem, hogy valójában hatalmas megtiszteltetés egy ilyen fontos napon, egy nemzeti szimbólum bőrébe bújni.”
Közben csatlakozik hozzánk Duncan, a skót származású, Budapesten élő befektetési tanácsadó:
„A skótok és az írek tulajdonképpen testvérek a kelta gyökereik miatt, de a legfontosabb, hogy itt, Budapesten mind otthon vagyunk. Imádom, amikor a világ minden tájáról származó emberek összejönnek, és korlátok nélkül ünnepelnek.”
Aztán Charles Griffinnel beszélgetünk, aki úgy járt Budapesttel, mint Rony, csak a folyamatos ingázás helyett inkább ideköltözött.
„Az időjárás miatt, utáltam otthon a sok esőt. Na jó, meg azért is mert amikor először jártam itt rájöttem, hogy mennyi hasonlóság van a magyar és az ír nép között. Láttam, hogy az emberek itt is szeretnek szórakozni, jól érezni magukat, de nem sok lehetőségük van, hogy ezt ír módra tegyék. Úgyhogy ideköltöztem, nyitottam egy autentikus ír pubot a Pilvax közben, és azóta terjesztem az ír szellemet.”
Nem messze egy hölgy zöld pólókat árul „Irish for a day – Ír vagyok egy napra” felirattal. A srác, akivel beszélget ír akcentussal szólal meg, odalépünk hozzá:
– Beszélhetnénk pár szót?
„Csak ha veszel egy pólót!”
Valahogy sikerül rávenni, hogy vásárlás nélkül is megszólaljon. Jamesben kollégát tisztelhetünkk: újságírást tanul Budapesten.
James sörrel a kézben
„Írek vagyunk, s a mai nap arról szól, hogy erre büszkék legyünk, és együtt jó érezzük magunkat. Biztos nem vesztek pólót, jól állna! Na mindegy. Igen, az írek szeretnek inni, de hát mindenki szereti nagy közösségben jól érezni magát. Mi tényleg azért iszunk, hogy boldogok legyünk együtt, és bárkivel aki csatlakozni szeretne hozzánk. Na tényleg vegyetek pólót!”
Nem vettünk, inkább egy autentikus kiltet (ír és skót férfiak szoknyaszerű viselete) hordó fiatalembert szólítunk meg angolul, de ő magyarul válaszol, Zoltánnak hívják.
„Gimnazista koromban ismertem meg az ír punk zenét, aztán lassan az egész ír népi kultúrát, és beleszerettem. Lassan felismertem, hogy mennyi közös vonás van a gyermekkoromban megismert magyar, és az ír népzene között, hogy mennyi szál fűzi össze a két népet. Ugyanannyira természetes nekem, hogy ma kiltet veszek fel, mint az, hogy tegnap kokárdát viseltem.”
Hazafelé még összefutunk Jamesel, de nem akar több pólót ránksózni, de megígérteti velünk, hogy nem játszuk le nyilvánosan a beszélgetésünkről készített felvételt: “leírhatjátok, kinyomtathatjátok, de nem mehet rádióba, különben beperellek bennetket” – mondja, majd nagyot nevet mikor fura arcot vágva megígérjük.
