Minden idők egyik legszebb szerelmes filmje a II. világháborúban, a kollaboráns francia Vichy-kormány által ellenőrzött marokkói Casablancában játszódik, a színteret menekültek, ellenállók, spiclik, szerencselovagok népesítik be. Rick Blaine (Humphrey Bogart), a kétes múltú amerikai Párizsból érkezett ide hű barátjával, a zongorista Sammel. Bárjában egy nap titokzatos pár bukkan fel: Victor Laszlo (Paul Henreid), az antifasiszta ellenállási mozgalom vezetője, aki nemrég szökött meg egy német fogolytáborból és felesége, a szépséges Ilsa (Ingrid Bergman). Mint gyorsan kiderül, Rick és Ilsa valaha, még egy másik életben halálosan szerették egymást. A nő egy nap eltűnt Rick életéből, most azonban segítségét kéri, hogy férjével kijussanak Amerikába. A történet végén Ilsa – bár még mindig szereti Ricket – felszáll a repülőre és férjével tart.
A Kertész Mihály rendezte film alapjául a soha be nem mutatott Everybody Comes To Rick című darab szolgált, amelyet a Warner Brothers 20 ezer dollárért vásárolt meg – fiókban maradt drámáért ennyit soha nem fizettek. Elsőként a címet változtatták meg, de a forgatókönyvvel is akadtak gondok, több író dolgozott rajta, s a sztori még a forgatás alatt is változott. A Casablancát körüllengő sejtelmes hangulat annak is köszönhető, hogy még a szereplők sem tudták, Ilse végül felszáll-e a repülőre. Biztos csak az volt, hogy egy férjes asszony egy másik férfiért nem hagyhatja ott urát, tehát ha Rickkel tart, Laszlónak mindenképp meg kellett volna halnia.
A forgatás szinte teljes egészében a stúdióban zajlott, az utcai jelenetekhez egy másik film díszleteit használták. A zárójelenetben látható repülőgép sem volt igazi, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb ködjelenetére azért volt szükség, hogy ne látszódjon: a repülő kartonból van. (A háborús előírások miatt a stáb repülőtéren sötétedés után nem dolgozhatott.) Az alkotóknak olyan apróságokra is oda kellett figyelniük, hogy Ingrid Bergman jó öt centivel magasabb volt Bogartnál, továbbá hogy lehetőleg csak a művésznő bal profilját vegyék, mert ő csak azzal volt megelégedve.
A reklámgépezet 1941-ben még azt terjesztette, hogy a két főszerepet a későbbi elnök Ronald Reagan és Ann Sheridan játssza majd. A valóságban a férfifőszerepre senki sem jött számításba Bogarton kívül, a nőire először a francia Michelle Morgant vették számításba, de mivel érte 50 ezer dollárt kellett volna fizetni, inkább a feleennyiért is megszerezhető Ingrid Bergman mellett döntöttek. (Nem tudni, miért, de Bogart és Bergman soha többé nem szerepelt együtt.) Érdekesség, hogy a náci Strasser őrnagy szerepét alakító német Conrad Veidt a valóságban ki nem állhatta a fasisztákat, hazájából is azért kellett elmenekülnie, mert az SS halállistáján szerepelt – Hollywoodban viszont csak gonosz náci szerepekre szerződött, hogy ezzel is segítse az antifasiszta erőfeszítéseket. A stúdió a külföldi forgalmazás profitjának növelése érdekében döntött úgy, hogy minden ellenszenves szereplőnek Amerikával hadban álló országból kell származnia, s lett minden gonosz náci vagy olasz.
A bemutató sikeres volt, de mértékkel. A Variety “ragyogó antifasiszta propagandának” nevezte, a New Yorker elfogadhatónak ítélte a filmet. A Casablanca 1944-ben a nyolc jelölésből a legjobb forgatókönyvnek, legjobb rendezésnek és a legjobb filmnek járó Oscar-díjat nyerte el – a legjobb dalért járót azért nem, mert az As Time Goes By egy 1931-es musicalből származik, így nem is jelölhették a kitüntetésre. 1943-ban Roosevelt elnök Churchill brit kormányfővel tartott casablancai találkozója után ezt a filmet nézte meg a Fehér Házban (amelynek neve spanyolul casa blanca…)
A Casablancát az ötvenes években fedezték fel, 1977-re már a legtöbbet sugárzott amerikai film lett, a közönség azóta is imádja, jövőre a Berlinale retrospektív szekciójában is levetítik. Az Amerikai Filmakadémia 1999-ben az Aranypolgár után minden idők második legjobb filmjének nyilvánította, innen öt éve szorította le A Keresztapa. A Casablanca még így is a legtöbbet idézett film, hat mondata is felkerült a filmtörténet legemlékezetesebb mondatainak listájára. Az igazsághoz tartozik, hogy a “Fel a fejjel, kölyök” nem szerepelt a forgatókönyvben, Humphrey Bogart rögtönözte a kamerák előtt, a köztudatba átment “Játszd újra, Sam” pedig ebben a formában el sem hangzik.
