Hegedűs Péter filmrendező afféle negatív Michael Moore-nak mutatkozik harmadik filmjében. Akár a nagy példakép, ő is elmegy a világ végére, hogy szóra bírjon olyan embereket, akiktől választ remél – ezúttal arra, hogy vajon miért nem olyan az Amerikai Egyesült Államok a valóságban is, mint amilyennek a hollywoodi igazságosztós filmekben mutatkozik. Csak vele, ellentétben Moore-ral, senki nem áll szóba. Legfeljebb az aktuális Nagy Ember munkatársa tanácsadójának ismerőse. Vagy a dísz-tisztségviselő, aki megeteti őt az amúgy csapból is folyó hivatalos állásponttal. És Hegedűs, ellentétben Moore-ral, mindenhol meghátrál. Kaliforniában hiába sündörög a kormányzó (egykori példaképe, Arnold Schwarzenegger) irodájánál, simán elhajtják, a pekingi Tienanmen téren meg mutatkozni sem merészel hordozható stúdiójával (az árnyékszék-szerű vászonbódéból Obamának üzenhetnek, akik azt hiszik, hogy a mondottakat a rendező el is tudja juttatni a címzettnek). Viszont Hegedűs, akár csak Moore, körbeutazza a világot, és, akár Moore, csak mondja, mondja, ami róla eszébe jut.
Viszont, mint Mórickának, mindenről ugyanaz jut eszébe. Nem, nem az az izgalmas dolog, amire a vicc-hős asszociálni szokott. Hanem a nagypapája. Aki a miniszterelnök volt. Ötvenhatban. Őt zavarták el 23-án éjjel, hogy helyét Nagy Imre átvegye. Konkrétan az ő aláírása áll a forradalmat eltiporni érkező szovjet csapatokat behívó, amúgy hivatali idejére visszadátumozott papíron. Egy báb volt szegény, akit elvtársai utóbb simán feláldoztak, hogy maguk kimosakodhassanak, ő pedig élete hátralévő évtizedeiben gyökeresen átértékelte ifjúkori tevékenységét, és a Kádár-rendszer bírálójává vált. Tehát ez a nagypapa jut az unokának mindenről eszébe. Obamáról például, amikor az átveszi a Nobel-díjat.
Hogy miért? Azt nem csak én nem értem, de még a rendező sem. Erről a nem-értésről készít egy rajzfilmbetétekkel felturbózott ún. „kreatív” dokumentumfilmet. Arról, hogy kiskamaszként mennyire rajongott az amerikai filmekért, ahol a Schwarzenegger meg a Stallone állította helyre a világ rendjét, ahol beteljesült az Amerikai Álom. Meg arról, hogy eltelt valami húsz év, s ő – mivel sajnos elmulasztotta megtekinteni a szintúgy Amerikában készült, s a csodálatos országot kemény kritika tárgyává tevő filmek tömkelegét, a Szelíd motorosoktól az Apokalipszis moston és az Eltűntnek nyilvánítva c. filmen át pl. éppen Michael Moore több munkájáig (jaj, hiszen azokat csak látnia kellett), továbbá híradót sem nézett soha, és az újságot sem nyitotta ki – most megy, hogy megkeresse az Amerikai Álmot. És tágra nyílt szemmel csodálkozik rá a világ összetettségére.
Elutazik először az USA-ba, ahol papája, húga él (ő maga meg Ausztráliában). És sopánkodik a gazdasági megroggyanáson. Húga is elveszti munkáját, férje is, ott állnak egy kisgyerekkel a Svarci kormányozta, napfényes Ígéret Földjén. Hát, ez elgondolkoztatja filmesünket. De hivatalba lép az Obama, s ő megint lelkesül. El is utazik mindjárt Magyarországra, Kínába, Iránba, Kenyába, hogy videóüzeneteket rögzítsen, amit majd átad az elnöknek. És mond mindenki mindenfélét. Hogy az élet nehéz, sok benne a szenvedés. Hogy legyen béke meg egyetértés. Meg demokrácia. Tessék végre odahatni. Ilyenek. És a rendező nagyon megdöbben, hogy a kenyai menekült-táborban milyen kilátástalan nyomor van. Hogy Kínában nincs demokrácia. Se Iránban. Míg egy Irakból hazatért amerikai veterán meg nem nyugtatja, hogy a harc nem is az olajért folyik. És bízni kell az Obamában, aki viszont mégsem oldhatja meg egyedül a világ bajait. Se Amerika, amelytől pedig mindenki elvárja.
Mármost bő tíz éve még volt valami sárm abban, ahogy a kamaszkort éppen maga mögött hagyó ifjú rendező hazautazott Brisbane-ből a haldokló nagypapához, hogy kinyomozza az igazságot, és meglepődjék az élet bonyolultságán. Most már azonban egyáltalán nem hiteles a kiscserkész elkerekedett tekintete. Egy egyszerű, harmincon túli fiatal apukától is elvárható, hogy kinője végre a szellemi rövidnadrágot, nem hogy egy rendezőtől. Aki, miközben a felszín felszínét kapirgálja narcisztikus álnaivitással, nagyon is ambíciózusnak mutatkozik. A saját belső monológjával végigkísért filmben nem csak tulajdon édes húgával társalog angolul, hanem például Andy Vajnával is, akiről „kiderül” számára, hogy az magyar. Kiderül? Köztudott volt mindig is. Mégis ezt a naiv meglepődést akarja nekünk eladni a nagyon is tudatosan amerikai piacra dolgozó rendező.
Végül roppant kellemetlen szájízt hagy ez a humanista lózungokkal telepakolt, felszínes és öntetszelgő mozi, amelyet egy percig sem lehet komolyan venni.
Ajánljuk: közéleti érdeklődésű pubertás-korúaknak, akik jól elvitatkozhatnak rajta a történelem-szakkörben.
Nem ajánljuk: a színjátszó-szakkörösöknek; sok benne a gyenge alakítás.
TPP
My America – színes, feliratos, ausztrál-magyar dokumentumfilm, 2011. Rendezte: Hegedűs Péter. Szereplők: Hegedűs Péter, Andrew G. Vajna, George Friedman, Geoff Elliot, Massoumeh Ebtekar, Kevin Lum, Jesse Odom, Byron Rosa. 90 perc. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Hazai bemutató: november 24.
