Hollywood nem jeleskedett a gazdasági világválság filmes feldolgozásával, jóllehet anyag, tét, tragédia volt bőven. Tom Hanks, a Bazi nagy görög lagzi Nia Vardalosával megpróbálkozott eladni gynegécske romantikus komédiáját, a Larry Crowne-t Julia Robertsszel, de itt inkább ürügy volt a válság, mint alapanyag. De most, jelentem, a várva várt film megérkezett.
A magyar cím rossz, úgy hangzik, mint egy két háború közti vicc poénja, de lendüljünk is túl a dolgon – mert a film jó. A felhőkarcoló amúgy stimmel, egy böhöm nagy társasházról van szó New Yorkban, amely luxusszolgáltatásokat kínál a tulajdonosoknak: van kapus, recepciós, liftesfiú, és egyéb, kiterjedt személyzet. Mindennek koordinációjáért, a lakók egyéni kívánságaiért, szokásaiért Josh Kovacs felel, aki lelkiismeretesen kel mindennap hajnalban, fekszik késő este, s közben azért él, hogy a lakók élete tökéletes legyen. Sőt, a legfelső emeleten lakó, azaz a legtehetősebb lakóval, a milliomos Arthur Shaw-val még sakkozik is.
Ám egyszercsak kisül, hogy Shaw nem olyan sikeres Wall Street-i üzletember, eléggé elvesztette az összes pénzét, meg másokét is, aminek már büntetőjogi következményei is vannak. A gond csak az, hogy Kovacs a saját szakállára rábízta a toronyház személyzetének nyugdíját is, hogy a pénzember majd jól megfialtassa – és most oda minden. Sőt, nemsokára Kovacs maga is az utcán találja magát – hát valamit tenni kell.
A film így rabló-pandúros mozivá lesz, elég egyenletesen elszórva jó poénokkal, ugyanakkor leképzeve kicsit magát a világválságot és annak kiváltó okait is. Persze nem közgazdasági elemzést nézünk, de nem is a nézőt lenéző populista, demagóg hülyítést. A nyolc szerzős forgatókönyvnek hála pontosan elválnak a karakterek, a mozgatók, és mindenki, minden kisebbség és osztály megtalálja a maga szerepét. S miközben egy botcsinálta banda botladozó lépéseit nézzük a bűn rögös ösvényén, kicsit magával a kapitalizmussal is szembenézünk, a felesleges szolgáltatásokkal, a nagy különbségeket kialakító szabadversenyes láthatatlan kézzel, ami Amerikát a lehetőségek hazájává teszi – de most speciel a megalázóbb, pofátlanabb, sőt kis híján az elkeserítő oldalát mutatja. Az érem két oldala, amikor a kapus megjegyzi Kovacsnak: “29 éven át nyitogattam a kapukat. Pedig mindenki ki tudja nyitni az ajtót.” Kovacs válasza: “De nem úgy, ahogy te.” Nagyon vékony az a vonal, amin átlépve az önérzet és az önbecsülés bástyái már nem védik tovább a mókuskerékben robotoló dolgozó ember énjét.
S hogy ilyen és efféle dolgok is könnyen a néző eszébe juthatnak, az a film erénye – hangsúlyozom, nem a kerületi Munkáspárt egyik naggyűlésén vagyunk, hanem egy vígjátékban. Amiben egy Ben Stiller (Kovacs), egy Eddie Murphy, egy Matthew Broderick lubickolna, mint hal a vízben. De egy ilyen feszes forgatókönyv nem tűr meg mégoly lendületes improvizációkat, kitöltendő üres helyeket, Jim Carrey-s gumiarcátlanságokat. Dicséretükre legyen mondva, a nagy húzónevek olyan alázatosan játszanak, mint a színjátszókör elsőével hallgatói – ezért profik, hisz így lesz igazán nagy az egész film.
Kinek ajánljuk: akinek az igazságérzete még bizsereg kicst a válság és okozói kapcsán.
Kinek nem ajánljuk: aki one-man show-ra, stand-up comedyre vágyik.
