Meghallgatható és megvásárolható:
SUPERHEAVY: Superheavy
Gondolom, eleve kevesen tudják elképzelni Mick Jaggert örömzenélés közben, és a számuk még tovább csökken akkor, amikor a Rolling Stones frontembere Dave Stewarttal, Damian Marley-val, Joss Stone-nal és Allah Rakha Ramannal alapít bandát, akik véletlenül mind híres zenészek. Pedig az így született együttes, a SuperHeavy első lemeze egészen nyilvánvalóan örömzenét tartalmaz, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Igazából már a történet felvezetése is azt sugalmazta, hogy itt inkább egy hobbiprojektről van szó, mert annak ellenére, hogy kik alkotják, viszonylag szerényen lépett színre a brigád. Persze, volt hírverés, meg nyilván felkapta mindenki a fejét, hogy mit kokettál a stonesos csávó a eurythmicses manussal és Marley fiával, de mondjuk Keith Richards önéletrajza körül jóval nagyobb volt a felhajtás. A lemez berakása után pedig minden előzetes sejtés beigazolódik: a dalokban van reggae, van India, van Stones-hangulat és Stewartra jellemző dallamvilág, meg van Joss Stone is, nincs viszont semmi erőlködés. Az arányok folyamatosan változnak, a nyitószámban például az indiai hatások kerekednek felül, az Unbelievable-ben a jamaicaiak, a Never Gonna Change meg egy tipikus Stones-ballada, de istenigazából ez a sokszínűség sincsen túljátszva. Leginkább úgy tűnik, hogy ha valakinek volt egy ötlete, akkor megmutatta a többieknek, aztán minden tag megkereste, hogyan tud kapcsolódni hozzá, úgyhogy a kultúrák ígért találkozása megvalósult, de szerencsére nem valami ízléstelen tarkaság született belőle, hanem egy viszonylag egységes tónus.
Az örömzenének persze van hátulütője is, ez pedig az ötletekkel szembeni kritikátlanság, és ezt azért a SuperHeavy lemeze is megsínyli, mert amíg a Miracle Worker például tipikusan az a fajta sláger, aminek ugyanannyi idő megszeretni és megtanulni a refrénjét, mint meghallgatni, addig sok szám nem tűnik ki a sorból. A lemez ettől még mondjuk egyben is jól csúszik, szóval ez sem az a kimondottan zavaró negatívum, csak mégis van egy olyan érzése az embernek, hogy ennél azért több is van egy ilyen illusztris együttesben. Mindegy, egyszer talán ki is jön belőlük, az meg biztos, hogy ők ennek a felvételnek az elkészítését is élvezték, és van mit szeretni rajta hallgatóként is. Ami pedig a legfontosabb: Keith Richardsnak lett egy újabb oka epés megjegyzéseket tenni Jaggerre, amire ő aztán még frissebb gúnygombócokkal vághat vissza, hogy a végén az egész egy jó kis Stones-turnéba torkolljon.
A lemez itt hallgatható meg.
Megvásárolható:
MASTODON: The Hunter
A teljesen érthető módon egyfajta metálmessiásként kezelt Mastodonnak eddig mindegyik lemeze egy valamilyen Mastodon-album volt: az első a dühöngő bika jellegű, a második a progresszív, a harmadik a dallamos, a negyedik a pszichedelikus. Az előzetesen megismert dalok alapján ez az ötödik is illeszkedett volna a sorba: mondjuk úgy, hogy ez lett volna a lényegretörő-jókedvű-slágeres, vagy ha szemetek akarunk lenni, akkor a kalipunk-albuma a zenekarnak, az előzetes dalok azonban kicsit csaltak. Egyben hallgatva ugyanis ez egy olyan Mastodon-lemez, ami nem valamilyen, hanem egyszerűen egy Mastodon-lemez. Ebben persze benne foglaltatik az is, hogy vannak rajta vidámabb dalok, meg elég lényegre törően vannak megfogalmazva a témák, de a helyzet az, hogy a meglepően beatleses Creature Lives-t leszámítva ezek leginkább csak ismerősen riffelő és ismerős dallamokat bűvölő tipikus Mastodon-számok, amikből tulajdonképpen minden védjegye visszaköszön a zenekarnak, nincs viszont külön markáns karakterük.
Ez pedig jól is van így, mert a vicces és vidám metállemezek szavatossága általában igen rövid, másrészt meg túlzásba vitt hülyéskedés és a bandára oly jellemző zenei csavarok bántó kiegyenesítése nélkül is sikerült elérni a célt. Vagyis itt áll előttünk a négy elemnek szentelt, és ezt zeneileg is markánsan képviselő négy koncepciózus album után a Mastodon a maga pőre mivoltában. Az első albumon megismert szőrös vadhoz képest mondhatni metroszexuális, a legutóbbi lemez agyasságához képest meg tufa a banda ebben a formájában, de nem így kell nézni a dolgot, hanem úgy, hogy egy zenélni borzasztóan szerető, ötletekkel frizbiző, kincset érő együttes most egy hosszú és dolgos életszakasz után megáll, és megmutatja, hogy még akkor is csak stílusos tud lenni, ha semmilyen nem akar lenni. Ha tehát úgy vesszük, most van csak igazán okunk örülni, mert az azért tényleg ritka, hogy nem öltözik fel, és mégsem meztelen a király.
Meghallgatható:
SUSAN BOYLE: Enjoy the Silence
Az egész ötlet borzasztó: miért pont Susan Boyle, és miért pont az Enjoy the Silence-t? Úgy értem, Susan Boyle-nak óriási a hangja, az Enjoy the Silence meg egy hatalmas szám, de hát tényleg erre van nekünk szükségünk? Nem, szükségünk semmiképpen nincs rá, de ettől még meglepően érdekes lett az átirat: gusztustalanul giccses operaária helyett egy kellemesen giccses, álmodozós Depeche Mode-feldolgozás született, amit egyszer bőven érdemes meghallgatni.
A szám a Rolling Stone weboldalán hallható.
