Meghallgatható:
PRIMUS: Green Naugahyde
Jól jön ki ez az ősz a kilencvenes évek alternatív(abb) rockzenéiért rajongó harmincasoknak: öt év után lett új RHCP-lemez, hamarosan érkezik nyolc év után az új Jane’s Addiction, menet közben pedig 12 esztendővel a legutóbbit követően a Primus is előáll egy friss albummal – és bár a hivatalos megjelenési dátum szeptember 12., a South Park Facebook-oldalán egy tetszikelés után már most is átnyálazható a Green Naugahyde. Ó igen, aki nem a kilencvenes évek alternatív(abb) rockzenéiért rajongó harmincas, az pontosan innen, a South Parkból ismeri a zenekart: ők játszották a főcímdalt.
És nem, az nem egy egyszeri vicc, az egy teljesen átlagos Primus-szám. Ez a zenekar egy egészen torz zenei dimenzióban létezik, ami ugyan emlékeztet a tradicionális poprock-világra, de mégis más törvények uralkodnak benne: előtérbe van tolva a basszus, a gitár valahol hátrébb kavirnyál, az ének egyfajta debil narráció, a hangulat meg egy nagyon bizarr rajzfilmre hajaz. Ha a Földön átvariálnánk a gravitációt, a keletkező alternatív valóság kábé úgy viszonyulna a mostani állapothoz, mint a Primus a sima rockzenéhez.
Mindez persze csak tényközlés, nem véleményalkotás, elvégre az őrültség meg a kiszámíthatatlanság – bár van, aki így gondolja – éppúgy nem önérték a zenében, ahogy – bár van, aki így gondolja – nem is eleve elítélendő dolog. Más szóval hiába, hogy a játékszabályai mások, a Primus zenéje is sülhet el jól meg rosszul is. A Green Naugahyde pedig a minőségi skálán nagyjából a „korrekt, tisztességes” érték környékén helyezkedik el, azaz nem ér fel mondjuk a klasszikus Sailing the Seas of Cheese magasságaiba, de nem is egy túlhajtott önparódia, vagy öreges trottyogás.
Persze az is igaz, hogy a túlhajtott önparódia meg az öreges trottyogás lényegében ki van zárva ebből a zenéből annak révén, hogy bizonyos szempontból eleve egy vicc az egész, és még gyerekesen debil is tud lenni, de ne menjünk bele abba, hogy „ő tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk”. A lényeg az, hogy az ütemek hétrét hajtják a hallójáratokat, Les Claypool basszusfutamai bőszen kötik a csomókat az agytekervényekre, a gitár meg pimaszul csiklandozza a dobhártyákat, sőt talán még egy kicsit makacsabbul és morózusabban is működik a Primus, mint eddig, mert ha van változás, az leginkább az, hogy picit keményebb, sulykolósabb lett a zene. Ezért pedig nyilván nem lehet haragudni rajongóként.
A lemez egy like-ért hallgatható a South Park Facebook-oldalán.
Meghallgatható:
NEON INDIAN: Era Extraña
Itt a korábban egy dallal már bemutatott Neon Indian szintén hétfőn megjelenő komplett albuma is. Az anyag ugyanazt tudja nagyban, mint a felvezető szám kicsiben: roppant eleven képeket ébreszt az emberben a nyolcvanas évekről és annak kellékeiről, a szintipopról, a walkmanekről és a másolt videokazettán terjedő filmekről. Ebben Neon Indian talán még jobb is, mint mondjuk a hasonlóan retrós – és itt-ott a témák kapcsán is beugró – Junior Boys vagy Cold Cave, dalszerzési szempontjából viszont rosszabb, mert ezen a felvételen egy olyan maradandó sláger sincs, mint a Double Shadow vagy a Underworld USA.
Hogy emiatt vagy másért kell chillwave-nek nevezni ezt a lo-fi szintipopot (merthogy ez a hivatalos neve), az mondjuk továbbra sem világos, de annyit hozzá lehet tenni, hogy a lemezt hallgatva különösebben nem is igényli az ember a nagy slágereket, mert elég jól elviszi a hátán az egészet az általános hangulat. Persze ha meg a hangulatról beszélünk, akkor érdekes kérdés, hogy pontosan mit is érez a törzsközönség, amelynek egy jelentős része egy percet sem élt a nyolcvanas években, és walkmant meg videokazettát se sokat használt – de végül is ha nekik a nosztalgiafaktor hiányában is bejön a dolog, az csak emel az egésznek a fényén.
A lemez az NPR weboldalán hallgatható meg.
Meghallgatható:
MASTODON: Spectrelight
Mindenheti Mastodonunk következik: a metálzenekar The Hunter című új lemezének megjelenése nagyon-nagyon közel van, de lassan ki sem kell adni, hogy komplett véleményünk legyen róla, mert a banda két számot már korábban meghallgathatóvá tett a 13 közül, és most itt a harmadik is. Ezt az teszi különlegessé, hogy hallható benne a Neurosis egyik gitárosa, Scott Kelly, jóvá meg az, hogy elég szépen csavarodnak benne a sodró lendületű témák.
