Megvásárolható:
JAY-Z & KANYE WEST: Watch the Throne
Csoda, hogy nem inas jelenti be Jay-Z-t és Kanye Westet ennek a lemeznek az elején, ugyanis a hiphopvilág nagy- és kisfőnökéről beszélünk, akik hallhatóan tudatában is vannak annak, hogy kicsodák, és hogy náluk komolyabb párost aligha lehetne összerakni ebben a műfajban. Azt persze nyilván nem is hitte senki, hogy szerény, önfeledt örömzene lesz hallható a hosszú ideig készült és ígérgetett Watch the Throne-on, de ez itt most nem is a figuráktól külön-külön már megszokott stílusos gallérigazítás, hanem tényleg uralkodói bevonulás. Szerencsére azonban embereink igazi arisztokratáktól tanulták meg fent hordani az orrukat, úgyhogy a fitogtatott hatalom mellé az ahhoz szükséges eleganciát is megkapjuk, így pedig nemhogy elviselhető lesz ez a kollaboráció, hanem tiszteletre méltó, sőt sok szempontból tisztelendő is.
Mindezzel együtt – és azzal, hogy leginkább Kanye West tavalyi egész estés, szélesvásznú opusához, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy-hez hasonlítható – a lemez egyáltalán nem olyan cirádás, mint a Givenchy kreatív igazgatója által tervezett förtelmes borító. Igaz, ami igaz, énekel itt Beyoncé, és be van hangmintázva Otis Redding is, Nina Simone pedig még az autotune-kezelést is megkapja, de összességében mégis elég szikárak az alapok és a hátterek: robusztusnak mondhatók, sőt másnak nem is nevezhetők, de egyszerűek, áttekinthetőek, lényegre törők, élnek a kihagyások, szünetek eszközeivel, és ennek köszönhetően kell is néhány hallgatás a lemeznek.
Ha viszont megvan a fonal, az alapvetően sötét, néhol pedig akár egy kicsit hagymázasnak is nevezhető, de mindenféle játékos hülyeséget is engedélyező hangvétel már végigvisz az egész anyagon. Közben pedig azt is kénytelen lesz elismerni az ember, hogy ennek a két rappernek nemcsak a szája és az arca nagy, de a nyelvük is jól forog, és a homlokuk mögött is van valami, hiába beszélnek sokat arról, hogy mekkora királyok, és milyen jól élnek. Úgyhogy mire harmadszor-negyedszer is végére érünk a lemeznek, már teljes meggyőződéssel lehet azt állítani: a mainstream hiphopban az utolsó Kanye West óta ez az album a legjobb történés.
Letölthető:
THE WEEKND: Thursday
Kezdhetünk hozzászokni, hogy Miley Cyrus és Justin Bieber után lassan jönnek a komolyan vehető 1990 után született sztárok is. Vagy inkább másznak elő a föld alól, ahogy a Doc McKinney és Illangelo produceri támogatásával dolgozó torontói énekes, Abel Tesfaye, azaz The Weeknd is tette – elvégre az internet korszakában élünk. Emberünk tavasszal a semmiből jőve letölthetővé tett House of Balloons címmel egy mixtape-et, és mire eljutottunk odáig, hogy tegnap kiadta a Thursday című folytatást, már ott tartottunk, hogy a weboldala megbénult a letöltők rohamai alatt.
Azt most hagyjuk, hogy tessék, minden támogatás nélkül is meg lehet ezt csinálni, és az igazságos internetkorszakban a tehetség végre utat törhet magának, ugyanis Weeknd munkássága is csak egy piaci rés ügyes/szerencsés meg- vagy eltalálásáról szól, és mint ilyen, a trendek terméke – de ettől azt még el kell ismerni, hogy a zene érdekes, mi több, sokszor szórakoztató is. Ha hívni kell valaminek, akkor mondjuk a dark- vagy indie-rnb lenne rá a jó címke, mert kábé olyan a hangulata, mintha Ne-Yo beszállt volna a Cure-ba, ez pedig valószínűleg eléggé behatárolja azt is, hogy ki fogja hallgatni (a hipszterek, nem az rnb-sek), sőt a szavatosságával kapcsolatban is felvet néhány kérdést, hiszen felejtődött már el jó pár hasonló kísérlet, mindenesetre most még működik.
A mixtape The Weeknd honlapjáról tölthető le.
Letölthető:
SOL INVICTO: Initium
Két hete a Deftones énekese, Chino Moreno megmutatta, hogy bár zenekara – ahogy azt szigetes koncertjük is példázta – az ellentétek egyedi összjátékára épül, állandó társai nélkül is képes maradandót alkotni. Akkor azt írtam, ez ritka dolog, most pedig sajnos az együttes gitárosa, Stephen Carpenter alá is támasztja ezt, ugyanis kollégájához hasonlóan ő is előrukkolt egy ingyenes EP-vel, és ez már eléggé olyan, amilyenek általában az ilyen sideprojectek lenni szoktak. A Sol Invictóban Carpenter Richie Londres, AJ Cookson és Eric Bobo közreműködésével gyárt sötét, gitárral támogatott drum and basst, a zenét azonban jobb lett volna elpasszolni egy filmhez, videojátékhoz vagy reklámhoz, mint így kiadni, mert abban a formában ütne, magában viszont elég lapos. Bántóan rossznak persze nem nevezhető, de egy ilyen kreatív gitárostól ezek a Fear Factory-remixekre emlékeztető dolgok azért elég harmatosak.
Az EP innen tölthető le.
Meghallgatható:
MASTODON: Curl of the Burl
Újabb dalt mutatott be szeptember végén érkező, The Hunter című albumáról a Mastodon, és a Curl of the Burl hallatán már egészen egyértelmű, hogy nem kamu a zenekar részéről az állítás, miszerint ez lesz az ő feelgood lemezük. Jó hír viszont, hogy ez a szerzemény az előző Black Tongue-nál sokkal bátrabban fogós, és mint ilyen – bár még mindig kissé furcsa tőlük – biztató előjel az albummal kapcsolatban.
