Megvásárolható:
BEYONCÉ: 4
Beyoncé mindig is egy feddhetetlen, végtelenül szimpatikus, tip-top sztár volt, aki kimaradt a botrányokból, és így is karizmatikus bírt lenni, emellett pedig zeneileg is egészséges távolságot tudott tartani a korszellem torzulásaitól, de maradisággal vagy sterilitással se nagyon lehetett vádolni. Valamiféle kiszámíthatatlanság azonban hiányzott belőle ahhoz, hogy igazán emlékezetes énekesnő legyen, és pont a példás viselkedése miatt azt is nehéz volt elképzelni, hogy ezt valaha pótolni tudja majd, hiszen úgy tűnt, hogy ha egy kicsit kilép a szokott keretek közül, azzal rögtön össze is dönt mindent, amit felépített.
Most azonban mégis összejött neki a dolog, negyedik szólólemezén ugyanis úgy sikerült kisebbfajta meglepetést okoznia, hogy semmi meghökkentőt nem csinált, sőt egyenesen még tovább szelídült. A 4 egész egyszerűen egy kellemes és ízléses album, lassú és középtempós, elégedettségről tanúskodó érzelmes dalok gyűjteménye, ami mindennemű konfrontáció nélkül megy szembe a hasonló stílusú lemezek már-már kötelezőnek tűnő harsányságával. Semmi bántó elektronika, semmi autotune, semmi kiabálás – komolyan, még az egyébként igen tehetséges és mindenhol szívesen látott André 3000 sem kéne a Party című dalba, mert ennek a lemeznek a lágyságától még a rappelés is idegen.
Főleg azért van ez így, mert az elmondottakkal együtt sem petyhüdtnek, sem lanyhának nem nevezhető az anyag, sőt annak ellenére, hogy egy két évtizeddel ezelőtti zenei világot idéz, még csak nosztalgikusnak vagy retrónak sem mondható. A hangszerelés sehol nem erőltetetten finomkodó, hanem simán csak szép, ráadásul többször érdekes ritmusok is gondoskodnak róla, hogy ne lankadjon a figyelem, a főszereplő pedig szokás szerint cikornyásan, ugyanakkor mégis minden öncélúságot mellőzve, szórakoztatóan liftezik az oktávok között. Zárjuk rövidre: olyan nyugodt erő sugárzik az albumból, aminek nehéz nem a hatása alá kerülni, pedig kicsit sem kényszeríti magát az emberre.
Ha hasonló lemezt kéne mondani a közelmúltból, nagy gondban lennék – Nicole Scherzingernél volt törekvés egy rakat trendi dal mellett valami ilyesmire, de hát pont itt dől el, hogy ki milyen ligában focizik: ami Hamiltonnénál szimpatikus, és a jövőre nézve biztató próbálkozás volt, abból itt egy egész lemeznyi adagot kapunk. Az egész popvilágot persze nem fogja kiszellőztetni ez az album, de hogy friss levegőt hoz, az biztos – és ami azt illeti, az értékét csak emeli, hogy valószínűleg egyedi próbálkozás marad ahelyett, hogy újabb elmérgesedő divathullámot generálna. Riszpekt.
Megvásárolható:
LIMP BIZKIT: Gold Cobra
Na, szóval akkor ki is mondta, hogy Axl Rose egy rossz pojáca? A Chinese Democracy 13 éve és a rengeteg késve megtartott, végighisztizett Guns n’ Roses-koncert semmi ahhoz képest, amit a Limp Bizkit és személy szerint Fred Durst művelt az elmúlt nyolc esztendőben, mióta a zenekar összeroppant. A sikerért bármire képes frontember mindent megpróbált, hogy visszamásszon a reflektorfénybe: ha úgy látta szükségét, akkor félretette a dzsidzsidzsenerésönt, és komoly, politizáló bandának állította be egykoron jól futó ingyencirkuszát, ha pedig épp jobb ötlete nem akadt, akkor pereskedni kezdett a kiszivárgott szexvideója miatt, amit valószínűleg a világon senki nem nézett meg – a szekér azonban csak nem indult be. Mi jön ilyenkor? Természetesen a „Vissza a gyökerekhez” című fejezet, és az előadás nem is marad el.
Sajnos azonban már nevetni sem lehet a dolgon, a Gold Cobrával ugyanis a Limp Bizkit a rockzene Amerikai pitéjéből végleg átváltozik a műfaj Sas-kabaréjává. Aki szeretné tudni, milyen a lemez, az még YouTube-ozással se fáradjon – egyszerűen csak kérje meg egy barátját, hogy dzsidzsizzen a szájával, ő maga pedig magas hangon, kérdő hangsúllyal kezdje el kiabálni azt, hogy „Fuck, fuck, douchebag, ha”, és máris tudni fog mindent. Külön felhívom rá a figyelmet: bár divatos dolog volt a zenekar kritikusai körében Durst halálra cikizése mellé odabiggyeszteni, hogy Wes Borland gitáros tehetséges, a meghívott cimborának egyáltalán nem kell ügyesen dzsidzsiznie, az ugyanis egy városi legenda, hogy Borland jó gitáros. Ügyesnek persze ügyes, meg technikás is, de dalszerzőként ugyanakkora nulla, mint a nyekegő kollégája, ugyanis ha nem így lenne, a Gold Cobra sem volna hallgathatatlan. De az. Ennyi.
Meghallgatható:
BJÖRK: Crystalline
Mivel így mégsem fejezhetjük be, végezetül következzen egy komolyan vehető szerzemény, egyenesen korunk egyik legkomolyabbnak tartott előadójától, Björktől. Az izlandi énekesnő manapság Biophilia című új lemezével van elfoglalva, amely a világ első, iPad-alkalmazások formájában megjelenő albuma lesz, de szeptemberben hagyományos formátumban is napvilágot lát – a Crystalline pedig ennek az anyagnak az első kislemezdala, és iPad nélkül is meghallgatható.
