A két mű egy kötetben, a Suhrkamp Kiadó gondozásában jelent meg németül, Kornitzer László fordításában.
A recenziók szupelatívuszokban írnak az egyperces novellái révén német nyelvterületen is ismert szerző művéről. “Irodalmilag, történelmileg és politikailag is figyelemre méltó; sokatmondó dokumentum, mert a szerző sztálini lágerekben való túlélésének eszközévé vált” – áll a konzervatív lapban.
A kettős, esszékből és beszélgetések átiratából álló könyv egy különösen nyomasztó, Ausztriában ismeretlen történetet örökít meg: a szovjet hadifogságba esett ötszázezer magyarét, köztük magyar zsidókét is, mint Örkény, akiknek hozzátartozóit eközben hazájukban a kelet-európai zsidóság sorsa, a megsemmisülés fenyegette.
Az író “megnyerő módon ötvözi a leírást és a szubjektív megállapításokat, a filozófiai értelmezést és a párbeszédet törékeny egésszé”. Irodalmi és elemző értékei nem utolsósorban rettenthetetlenségéből fakadnak. A lenyűgöző és irodalmi szempontból mesteri “párbeszéd-jegyzőkönyvek” kiegészítik a “lágerek népének” irodalmi szociográfiáját. A beszélgetések “lenyűgöző nyíltsága” talán a közös élménynek és a “megtérés” narratív közegének tudható be, így esik szó “a két világháború között felnőtt generációk politikai ostobaságáról” és arról, hogy a magyar polgárság magával hordozza a múltját, “mint egy nyitott zsebkést” – írta a szerző.
Bár Örkény, főleg a második könyvben, tompítva, mintegy a népi demokratikus átnevelés egy formájára utal a munkatáborbeli borzalmakra, megjelenésükkor mindkét könyvet támadták az “ultrasztálinista káderek” és 1956-ban a reformkommunista Örkény kegyvesztett lett. 1973-as megjelentetésük a szerző kései rehabilitációjaként fogható fel – írta a recenzor, majd, némileg felszínes politikai nézeteinek ad hangot: “Hogy Orbán Victor (sic) és Vona Gábor Magyarországán szívesen látott-e Örkény dokumentációja a magyar történelem egy fontos és sötét fejezetéről, az kétséges”.
Kétséget és ellenállást azonban – írja – egész más oldalról is kiválthat ez a könyv, amint azt a fordító, Kornitzer László “sajátos utószava” mutatja. Nem annyira arról van szó, hogy összehasonlítható-e egymással és hogyan láger a lágerrel, hanem inkább a “kényes zsidókérdés” kezeléséről, különösen a Lágerek népében. Bár abban – akárcsak most is – bíráló kommentár szerepel a magyar antiszemitizmusról, egyúttal azt a benyomást kelti, hogy a magyar zsidók “hazafiatlan magatartásuk” miatt maguk is jelentősen hozzájárultak ahhoz. A fordítót érthető módon zavarja, hogy mindkét kötet “programszerűen elhallgatja” a zsidók megsemmisítését. “Tekintettel egy olyan történelemre, amely Magyarországon sem akar véget érni, helyén volna itt egy Konrád György vagy egy Kertész Imre keretesszéje” – véli a bécsi lap recenzense.
