Ülünk hátul a kisbuszban hárman, középen a magyar újságíró, balján a korábbi digitális társadalomért és a médiáért felelős montenegrói miniszter, aki alapvetően Kaliforniában él, az ottani innovációs hivatal egyik vezetője volt, jobbján a szlovák nemzeti bank tanácsadóinak egyike, aki korábban pénzügyi államtitkár volt… Poénszegény vicc kezdődhetne így, ám a történet úgy folytatódik, hogy az őket szállító járművet visszafordítják az éjszaka közepén a Kijev határában felállított ellenőrzőponttól a kijárási tilalom idején, mert a küldöttség nem szerepel a beengedhetők listáján.
De akkor legalább már nem szirénázott a telefonunk, addigra abbahagyta. Amikor belép valaki Ukrajnába, óvintézkedésként ajánlják a légiriadók jelzésére szolgáló applikáció letöltését. Ebben rögzíthetjük, melyik régióban, területen vagyunk, a készülék pedig akkor riaszt, ha éppen ott támadnak az oroszok. Letöltöttük, bejelöltük, hogy Kijev és kijevi régió, és a kocsiban ültünk, amikor először érkezett a figyelmeztetés, vonuljunk bunkerbe. Néztünk egymásra, odapillantottunk a sofőrre, aztán mentünk tovább. Másnap éjszaka azonban már rendezetten vonultunk a hotel parkolószintjén kialakított bunkerbe, de hát addig még annyi minden történt.
Mindenekelőtt tehát végül bejutottunk az ukrán fővárosba, ahová a Friends of Europe nevű szervezetnek köszönhetően indulhattunk el. A nonprofit társulás zászlóshajó-programjainak egyike a European Young Leaders nevet viseli. Ennek keretében olyan, negyven éven aluli embereket gyűjtenek össze minden évben, akik másként aligha találkoztak volna: más nemzetiségűek, más területen dolgoznak, más a szenvedélyük, más a világuk. Az évfolyamokban akadnak a gazdaság, a kultúra, a média, a politika, a sport területéről érkezők egyaránt. Köztük van Valeriya Ionan digitális átállásért és európai integrációért felelős ukrán miniszterhelyettes is. Mindennek köszönhetően valósulhatott meg az út, amelynek keretében számos ukrán kormánytaggal, digitális szakemberrel, civil szférából érkező vezetővel volt alkalmunk megismerkedni, és még a független sajtó ikonikus intézményébe, a The Kyiv Independent szerkesztőségébe is eljutottunk a háború idején.
De miért tart még egyáltalán a háború? A találkozók egyikén aktuális beszélgetőpartnerünk lenyűgöző egyszerűséggel foglalta össze azt, miért hoz oly sok áldozatot Ukrajna ebben a háborúban, miért elgondolhatatlan a hazaszerető ukránoknak az Orbán Balázs-i úgynevezett realizmus:
Nem akarom, hogy a gyerekeim Vlagyimir Putyin országában nőjenek fel. Nem akarom, hogy bunkerbe kelljen őket hordanom. Ahogyan Olaszországban sem szeretnék élni.
A háború kitörése után Olaszországban időztek a gyerekekkel, a férje addig is a fronton szolgált. Nem sokáig bírták távol, hazatértek, a nő ma az ország egyik fontos programját irányítja. Ezzel a háromszöggel egyúttal be is mutatta, milyen alapvető fundamentumokért zajlik az ukránok védekezése: szabadon, békében, a hazájukban szeretnének élni.
Ezért harcolnak hát, de erről még szeretnénk mondani egyebet is, ahogyan arról is, hogyan bírja a társadalom a hadihelyzetet, hogyan szervezik a hátországot, milyen kihívást jelent a visszatérő veteránok reintegrációja, hogyan halad előre iszonyatos ütemben a digitalizáció az innen nézve olykor lesajnált országban. De legelőször is arról, mit jelent, ha a legmélyebb álmodból arra riadsz, hogy szól a sziréna.
„Szeretnék egyszer újra nyolc órát aludni”
A reggelit hattól tízig szolgáljuk föl. A liftet ott szemben találja. A bunkert pedig azon a lépcsőn éri el, a szálloda saját rendszere is figyelmeztet majd légiriadó esetén
– sokaknak ismerős lehet a hotel recepciósainak gyorstalpalója, bejelentkezéskor elmondják az alapvető tudnivalókat, a háborús országban éppen csak egy részlettel egészül ki a lista.
Az ágyam mellé tettem a farmert, a pulóvert, 2:56-kor kezdett vinnyogni a telefonom, hamarosan pedig a szálloda belső rendszere is fokozta a zajt. Öltözködés, indulás lefelé, minthogy sokcsillagos a hotel, a parkoló szintjén kialakított védelmi zóna is az: wifi, vízautomata, babzsákok, ágyak, asztalok, székek. A többség szótlan, vagy fél óra telik el, mire a telefonokra megérkezik a következő üzenet: vége, visszamehetsz pihenni. Másnap éjfél után fogtam ágyat, ám nem ment az elalvás, egyetlen nyomorult napnyi tapasztalat után ott motoszkált a tudat: úgyis mindjárt kelni kell.