Néhány hónapja az Európai Unió megpróbálta megoldani azt a problémát, amelyet 2016 óta lehetetlennek tűnt megoldani. Az új migrációs csomag átment az Európai Tanácson, és mostanra csak az Európai Parlament döntése kérdéses ezzel kapcsolatban.
A csomagról korábban részletesen írtunk. A lényege, hogy végre megpróbálnák megoldani az EU-ba érkező menekültek elosztását, ami régóta feszíti az unió belső békéjét. A menekültek ugyanis néhány déli frontországba érkeznek, leginkább Olaszországba, letelepedni viszont inkább néhány északi tagországban szeretnének, például Németországban. Azok az országok, ahová sok menekült érkezik, szeretnék elérni, hogy kötelezően át kelljen venni tőlük a menedékkérőket. Azok viszont, ahová nem érkezik sok menekült, de azok náluk szeretnének letelepedni, nem szeretnék ezt. A harmadik csoport azokból áll, akiknél nincs számottevő mennyiségű afrikai vagy ázsiai menekült (legfeljebb az ukrajnai háború elől érkezők), és letelepedni sem náluk szeretnének, de ellenzik a kötelező áthelyezést – ilyen Lengyelország és Magyarország.
A mostani megoldás annyiban lenne más, mint a korábbiak, hogy a kötelező relokációt ki lehetne váltani pénzzel. Eddig arról szóltak a tervek, hogy minden tagállamnak adott mennyiségű menekültet kell befogadnia. Most ez annyiban módosult, hogy menekültenként hétmillió forintért meg lehet váltani ezt a kényszert. Ez a pénz pedig nem az EU általános kasszájába menne, hanem egy speciális célra, ami a második fontos eleme a megegyezésnek: megpróbálják megcsinálni ugyanazt délen, amit keleten sikerült.
Az EU-ba kelet felől érkezők visszaszorításában fontos szerepet játszott Törökország. Az Európai Bizottság valamivel a menekültválság csúcsa után megegyezést kötött a törökökkel, miszerint az unió több támogatást ad a rossz gazdasági helyzetben lévő országnak, cserébe ők nem engedik tovább a menekülteket az EU felé. Így sikerült nagyrészt lezárni a keleti migrációs útvonalakat.
Az EU most valami hasonlót szeretne elérni Tunéziával. Tunézia az egyik fő kiindulópontja az Afrikából Európába tartó migrációnak, a legészakabbi pontja pedig északabbra van, mint az EU legdélebbi pontja. A cél most az lenne, hogy jelentős mennyiségű támogatásért cserébe Tunézia fejlessze a menekültek ott tartására létrehozott infrastruktúráját, és kevesebb embernek adjon lehetőséget elindulni Európa felé.
A kérdés az, hogy mennyire működik ez a megoldás. A migrációs paktumot még nem fogadta el az Európai Parlament, így nem is léphetett életbe. A Tunéziával kötött megállapodás viszont valamennyire működik – de nem igazán jól.
Ezért történhetett az, hogy az Európai Néppárt vezetője, Manfred Weber nemrég odaszólt Tunéziának.
Az üzenetem egyértelmű: eredményeket akarunk látni. Sok európai adófizetői pénzről beszélünk, és a számoknak lejjebb kell menniük. Nem tudom elmagyarázni az európai adófizetőknek, hogy miért költünk ennyi pénzt el itt, ha nincsenek egyértelmű eredmények
– mondta Weber, miután tárgyalt Tunézia elnökével, Kais Saieddel augusztus végén.
Tényleg sok pénzről van szó: 105 millió euró védelemre és még 150 millió euró Tunézia támogatására, az ország így összesen 900 millió euró támogatást kaphat. Ráadásul a politikai helyzet sem kényelmes, Saied sikeresen alakítja át egyre autoriterebb állammá az arab tavasz utolsó sikertörténetét, ami aggodalomra adhat okot, és lehet, hogy problémák is lesznek belőle az Európai Parlamentben.
A megegyezés megkötésében fontos szerepe volt az újraválasztásért küzdő Ursula von der Leyennek, akivel honfitársa, az ugyancsak a CDU-CSU pártszövetséghez tartozó Weber kifejezetten rossz kapcsolatot ápol, ezért érthető, ha Weber keményebbnek akar nála mutatkozni a bevándorlás ügyében, és sikertelennek szeretné beállítani von der Leyen egyik legfontosabb megállapodását.
A mostani migrációs csomag elfogadásában ugyanakkor nagy szerepe volt még két vezetőnek: Mark Rutte holland és Giorgia Meloni olasz miniszterelnöknek. A liberális Rutte nemrég bejelentette a visszavonulását, Meloni viszont érdekes módon alakítja a politikáját.
A Fideszben sokan bíztak abban, hogy hatalomra kerülésével lesz valaki a fontosabb európai államok vezetésében, aki hasonló politikát képvisel majd, mint a magyar kormány. Ennek az ellenkezője történt. Meloni amerikabarát, az unió vezetésével pragmatikus és jó kapcsolatot ápol, teljes lelkesedéssel támogatja Ukrajnát Oroszországgal szemben. Az egyetlen igazán fontos téma, amiben továbbra is a Fidesz mellett áll, az a családpolitika, de ezt nehezen lehetne külpolitikai szempontból fontosnak nevezni.
Olaszország migrációs frontország, ezért az olasz kormányok eddig is a kötelező áttelepítést támogatták, és így van ez most is. Meloni viszont egyre pragmatikusabb lett a bevándorlás kérdésében is. Hatalomra kerülése előtt még tengeri blokádokról beszélt a bevándorlókkal szemben, mostanra azonban elfogadta a visszafogott és szabályozott bevándorlást, mert úgy látja, Olaszországnak szüksége van rá. Az olasz népesség ugyanis csökken, az elmúlt tíz évben másfél millióval lettek kevesebben. A társadalom öregszik, és ha ez így halad, nemcsak a gazdaság, de a nyugdíjrendszer is fenntarthatatlan lesz, mert nem lesz elég fiatal, aki megtermelje és befizesse azt a pénzt, amire az időseknek szükségük van.
Meloni új törvényjavaslata a legális migrációról kimondja, hogy Olaszország munkaerőpiacának 833 ezer emberre lesz szüksége a következő három évben. Ezért lehetőséget teremt 452 ezer dolgozónak, hogy a mezőgazdaságban és a turizmusban végezzenek szezonális munkákat, valamint hosszabb távon is Olaszországban maradjanak, ha vízvezeték-szerelők, villanyszerelők, gondozók vagy szerelők lesznek.
Olaszország családegyesítési törvényei elég lazák, így ez a szám valójában sokkal több legális bevándorló érkezését jelentheti. Ráadásul a legtöbb elemző szerint a trend nem fog megfordulni, így egy évtized alatt másfél millió bevándorló kaphat legálisan munkát Olaszországban.
