„Nem akarunk háborút, és nyitottak vagyunk a párbeszédre, de ne legyen félreértés: ha megtámadnak minket, az nem lesz egy sétagalopp, ahogy a jelek szerint néhányan elképzelik. Ez esetben 26 millió nigerivel találják szemben magukat” – mondta a hétvégén Abdourahamane Tiani tábornok, a nigeri katonai junta vezetője, aki július végén ragadta magához a hatalmat, miután híveivel foglyul ejtette a demokratikusan megválasztott Mohamed Bazoum elnököt.
A 62 éves tábornok a külső katonai beavatkozás lehetőségére reagált ezzel, amivel a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) fenyegetőzött a múlt heti ghánai tanácskozása után – immár nem először. A térség meghatározó nemzetközi szervezete már július végén kemény hangú ultimátumot adott a nigeri juntának az alkotmányos rend helyreállítását követelve. A kiszabott határidő lejártával ugyan nem tört ki egyből a háború, de bejelentették, hogy aktiválják a tagországok készenléti haderejét, amelyet szükség esetén készek bevetni is. A múlt heti válságtanácskozás után pedig már arról beszéltek, hogy kitűztek egy „D-napot” a lehetséges támadásra, igaz, azt nem árulták el, hogy ez pontosan mikor lenne esedékes.
Kicsit olyan ez, mint amikor a felek a pókerben egymás fölé licitálnak, és már senki sem tud kiszállni a játékból
– értékelte a folyamatot a 24.hu-nak Marsai Viktor Afrika-kutató, a Migrációkutató Intézet igazgatója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense. Az ECOWAS-országok a puccs után egyből kemény szankciókkal sújtották Nigert – például lezárták a határokat, leállították a kereskedelmet, sőt, az energiaellátást is, jelentős áramkimaradásokat okozva ezzel –, ám a szintén gyorsan belengetett katonai fenyegetés jelenleg inkább tűnik blöffnek, mint reális tervnek. Erre utal az is, hogy a hetek óta lejárt ultimátum figyelmen kívül hagyását eddig nem követték valódi tettek. A szóbeli fenyegetések ellenére egyelőre nem látszik, mely országok adnának elegendő katonát egy ilyen akcióhoz. Pedig szakértői elemzések szerint akár hetekre, hónapokra is szükség lenne egy ütőképes regionális haderő összeállításához, míg a puccsisták napról napra szilárdítják meg hatalmukat az országban.
Lehet, hogy végső soron csak az a készenléti dandár áll rendelkezésre, amelynek bevetéséről elvileg már döntöttek. Ennek összetétele sem teljesen világos, de annyi tudható, hogy ez mindössze ötezer főt számlál, amivel aligha lehetne gyorsan félreállítani Niger 30–40 ezer fős, nyugati erők által kiképzett hadseregét. Még akkor se, ha nehéz megjósolni, hogy az utóbbiból hányan harcolnának lelkesen a katonai juntáért egy háború esetén. Ráadásul a térség két meghatározó katonai ereje, Csád és Algéria is Niger lerohanása ellen szólalt fel, az ő részvételük nélkül pedig még kevésbé képzelhető el egy sikeres beavatkozás.
Akárcsak a térség két legfontosabb nyugati hatalma, a Nigerben katonákat is állomásoztató Egyesült Államok és Franciaország nélkül: Marsai szerint a puccs után volt egy időszak, mikor úgy tűnt, hogy támogatják az intervenciót, de azóta Washington és Párizs is egyre óvatosabban fogalmaz, és inkább a diplomáciai megoldást hangsúlyozza. Ha pedig ez nem volna elég, magán az ECOWAS-on belül is éles törésvonal húzódik, hiszen a közösségnek Nigerrel együtt immár négy tagországa van, amelynek tagságát épp katonai puccsok miatt függesztették fel.
A demokrácia katonai erővel való visszaállítása amúgy nem lenne teljesen példa nélküli, az ECOWAS ugyanis hajtott már végre ilyen célzott beavatkozást Gambiában, ahol egy választási vereség ellenére is maradni akaró elnököt kellett 2017-ben kitessékelni a hatalomból. Sikerült is eszkaláció és nagyobb káosz nélkül megoldani, ez azonban sokkal kisebb léptékű akció volt annál, mint Niger esetleges megtámadása lenne, amely könnyen torkollhatna hosszan elhúzódó, az egész térséget tovább destabilizáló konfliktusba.
Dőlnek a dominók a puccsövezeteben
Túl stabilnak azért így sem nevezhető a helyzet: a Szahara déli peremvidékén húzódó Száhel-övezetben és a tágabb térségben rendkívüli puccs- és erőszakhullám söpört végig az utóbbi években, amelynek továbbgyűrűzésétől joggal félnek a nyugat-afrikai országok és a nemzetközi közösség is. Malival indult 2020-ban, ami máig tartó dominóhatást váltott ki: azóta Guineában, Burkina Fasóban is sikeres katonai államcsínyt hajtottak végre, utóbbiban fél év alatt kétszer is. Ha pedig kicsit tovább bővítjük a kört, Szudánban is két puccs előzte meg az idén kitört véres polgárháborút (nem véletlen, hogy új geopolitikai terminus is született a térségre: „puccsövezet”). A Mali által megkezdett sorba illeszkedik Niger is, amelynek persze – sok afrikai országhoz hasonlóan – megvannak a maga történelmi hagyományai is ezen a téren, hiszen a franciáktól való 1960-as függetlenedése óta öt sikeres államcsínyt és számtalan puccskísérletet hajtottak végre az országban. Például Mohamed Bazoum 2021-es elnöki beiktatásakor is megpróbálta egy katonai kör magához ragadni a hatalmat, de az a kísérlet elbukott. Így válhatott Bazoum Niger első olyan demokratikusan megválasztott vezetőjévé, aki egy szintén demokratikusan megválasztott elődtől vette már át a hivatalt, és tette mindezt békés, rendezett körülmények között.
A nyugati hatalmak a 26 millió lakosú országra az utóbbi években elkezdtek reménységként, követendő példaként és a demokrácia utolsó bástyájaként tekinteni egy zűrös, forrongó térségben, ahol egyre nagyobb gondot okoz az iszlamista terrorizmus viharos terjedése. Ezek a nagy remények hullottak porba július 26-án, mikor Bazoumot saját testőrsége és az azt vezető Tiani tábornok foglyul ejtette az elnöki palotában, hogy megfossza hatalmától.
A rettentő szegény, de központi elhelyezkedésű Niger ugyanis több szempontból is kulcsfontosságú szövetségesévé vált a nyugati hatalmaknak. Ezek közül az egyik legfontosabb a Száhelben elharapózó dzsihádista terror elleni küzdelem. Ezen a téren látható eredményeket értek el a nyugatbarát Bazoum elnöksége idején, elsősorban az országban állomásozó 2500 francia és amerikai katonának, valamint a velük érkező technológiáknak, eszközöknek és tudásnak köszönhetően. A nigeri puccsisták ennek ellenére a rossz biztonsági helyzetre hivatkozva döntötték meg a regnáló civil kormányzatot, híven másolva ezzel a mali és a Burkina Fasó-i példát. Ez persze meglehetősen paradox érvelés, tekintve, hogy épp az a hadsereg ragadja magához a kormányzást, amelyik addig sem tudott mit kezdeni a dzsihádistákkal és a belső felkeléssel.
Marsai szerint az elmúlt évek tapasztalatai sajnos azt mutatják, hogy mindenütt jelentősen romlott is a biztonsági a helyzet a katonai hatalomátvételt követően, a Wagner-csoport behívása után pedig még inkább. Néhány szám, ami érzékelteti a különbséget: az elmúlt fél évben Burkina Fasóban nagyjából kétezer ember halt meg terrortámadásokban és összecsapásokban, Maliban csaknem ezer, míg Nigerben mindössze hetven – ráadásul ez a hetven fő 40 százalékos javulásnak számít a tavalyi évhez képest. Ezek az arányok magukért beszélnek, és Marsai szerint ebben tagadhatatlan szerepe volt Bazoum politikájának is, meg persze az ott állomásozó nyugati erőknek. Ezt a viszonylagos biztonságot teszi most kockára Niger, amit baljós módon előrevetít a múlt heti, rég nem látott léptékű támadás is: a dzsihádisták egy rajtaütés alkalmával 17 katonát megöltek, több tucatot pedig megsebesítettek. A nigeri kormányerők állítólag közben leszámoltak száz terroristával, de utóbbi állítás igazságtartalmáról nehéz lenne bizonyságot szerezni. A környező országok mindenesetre teljes joggal tartanak attól, hogy az eddig viszonylag stabil Niger elbukásával az erőszak- és puccshullám átgyűrűzik a határokon.
A káosz Európának fáj, nem az oroszoknak
„Az egyik nagy kérdés az, hogy a Száhelben utolsóként talpon maradt játékos, Csád vajon szintén be fogja-e járni a Mali által kijelölt utat” – mondja Marsai, emlékeztetve, hogy Csád elnöke jelenleg a nem kifejezetten demokratikusan hatalomra került Mahamat Déby, aki ellen csaknem 40 felkelőcsoport tevékenykedik az országban, és akinek apjával – az előző elnök Idriss Débyvel – a mendemondák szerint a Wagner-csoport közbenjárásával végeztek a felkelők egy összecsapásban.
Itt gyakorlatilag a teljes Száhel elbukhat. És miközben szavak szintjén mindenki kiáll a stabilitás mellett, a tettek már sokszor mást mutattak. Az amerikai lépéseket elnézve például egyre inkább úgy tűnik, hogy kezdik feladni a Száhel-térséget. Úgy lehetnek vele, hogy a kormányok ellenségesek, a katonai és egyéb befektetések nem térülnek meg, ezért inkább a Guineai-öböl partvidékére – Ghána, Benin, Togo – koncentrálnak, hogy legalább ezek az országok ne essenek el.
Mert az látszik, hogy a dzsihádisták szisztematikusan terjeszkednek arrafelé is, és nemcsak a harcokban, de a finanszírozás és a kommunikáció terén is világos, hatékony stratégiát követnek. Megadóztatják például a Guineai-öböl felé tartó nagy kereskedelmi és csempészútvonalakat, hiszen a terrorizmus költséges tevékenység, valamiből finanszírozni kell. Közben pedig mindenütt kijátsszák az etnikai kártyát, amit egy kis ügyességgel bármelyik afrikai országban meg lehet tenni. Márpedig, ha sikerül feltüzelniük ezeket az etnikai feszültségeket, akkor megállíthatatlan lesz a terjeszkedés. A minta jól látszik Maliban és Burkina Fasóban is, ahol olyan népcsoportokat ugrasztottak egymásnak, amik között korábban is voltak ugyan villongások, de viszonylagos békében éltek, mára viszont már etnikai tisztogatásba hajló háborúba bocsátkoztak egymással.
Marsai attól tart, hogy ez jöhet Nigerben is, ahol ugyan az etnikai szál eddig nem volt domináns politikai tényező, Bazoum félretételében viszont már kulcsszerepet játszott. A foglyul ejtett elnök ugyanis egy kisebbségi csoportból, a diffa arabok közül származik, miközben a puccsisták zöme hausza, ami az ország domináns etnikai csoportja. Marsai szerint ez is magyarázhatja, hogy a Bazoum melletti kezdeti demonstrációk után elhalkultak az őt támogató hangok, bár a közhangulatot nagyon nehéz lemérni a közösségi média alapján egy katonai juntában, ahol a 26 milliós lakosság ötöde fér hozzá elektromos áramhoz, és az internethasználók száma sem lehet ennél magasabb. Ráadásul az emberek mindig a győztesek felé húznak. Ha holnap lenne egy nagy ECOWAS-intervenció, és Bazoum hirtelen visszaülhetne az elnöki székbe, „könnyen lehet, hogy mindenki áldaná az eget, hogy a derék elnök úr visszatért.”
Marsai szerint a nigeri puccs csak még látványosabban rajzolja ki azt a folyamatot, hogy a Nyugat miként húzódik vissza a térségből.
Mindenki jön a neokolonizáció vádjával, de az események nem feltétlenül ezt igazolják: a franciák valójában tétlenül nézték végig, ahogy kidobják őket a Közép-afrikai Köztársaságból, majd Maliból és Burkinából, most pedig nem úgy tűnik, mintha Nigerben többet tennének, hogy megakadályozzák ezt a folyamatot. Néha az az érzésem, mintha nemcsak az amerikaiak, de a franciák is kicsit elengedték volna ezt a Száhel-történetet. Pedig nekik aztán elég komoly gazdasági érdekeltségeik vannak, elég a Framatome – korábban Areva – uránvállalat bányakoncesszióit említeni Észak-Nigerben, ahonnan a francia uránérc import 20–25 százaléka származik.
A franciák viszonylag könnyen beavatkozhattak volna a puccsot követő kaotikus 24–36 órában, amikor még mindenki gondolkodott, melyik oldalra álljon. Marsai szerint nem telt volna sok időbe, hogy az ott állomásozó idegenlégiósaikkal és légi deszantosaikkal kiszabadítsák Bazoum elnököt, de lehet, hogy végigszámolták a dolgot, és arra jutottak: nem éri meg beavatkozni, mert túl sokba kerül emberéletben, anyagi forrásokban és reputációban. Ha ugyanis katonailag közbelépnek, tényleg nem mossák le magukról, hogy ők a csúnya gyarmatosítók. Elképzelhető, hogy úgy vannak vele: az uránércet így is el tudják majd hozni, hiszen a pénz kelleni fog az új rezsimnek is, az összes többi problémával meg foglalkozzon, aki akar.
Elvesztegetett évtizedek
A Száhel kapcsán mindenesetre az látszik, hogy nem elvesztegetett évek, hanem elvesztegetett évtizedek felé haladunk – véli az Afrika-kutató. A nyugatiak után maradó hatalmi vákuumba pedig még inkább benyomulhat a térségben egyre aktívabb Wagner-csoport. Marsai szerint a tevékenységükből egyértelműen kiderül, hogy az oroszok nem azért vannak ott, hogy stabilizálják a régiót, egészen más céljaik vannak a zsoldosok jelenlétével:
- egyrészt pénzt akarnak keresni,
- másrészt minél nagyobb károkat és felfordulást okozni, mert az Európának fáj, nem pedig nekik.
A nigeri puccs minden jel szerint inkább a Bazoum és Tiani közti személyes konfliktusból, semmint ideológiai meggyőződésből fakadt. Ebből, és a katonai vezetők csekély diplomáciai képességeiből kifolyólag egyelőre alig tudni valamit a nigeri junta politikai céljairól, azon túl, hogy igyekeznek megszilárdítani a hatalmat. A junta által kijelölt miniszterelnök, Lamine Zeine azt mondta a New York Timesnak adott interjújában, hogy nem akarják behívni a Wagner-csoportot, de szóltak arról is hírek, hogy állítólag már felvették velük a kapcsolatot, sőt, egyesek szerint már meg is érkeztek az első Wagner-katonák az országba.
„Ami a Száhelben történik, nem marad a Száhelben” – írta Tim Marshall A fölrajz hatalma című geopolitikai bestsellerében, utalva arra, hogy Európa előbb-utóbb a saját bőrén fogja érezni, ha tovább fokozódik a káosz a legtöbbek által alig ismert, távolinak és érdektelennek tartott térségben (a Marshall-lal készült interjúnkat itt olvashatják). Marsai egyetért abban, hogy a régióból továbbgyűrűző problémák törvényszerűen ide érnek el először. Ha például az irregurális migránsok tömegesen elindulnak – akár a gazdaság összeomlása, akár terrortámadások miatt –, nem Oroszországba vagy Kínába fognak menni, hanem Európába. Márpedig Az EU 2016-ban kötött egy megállapodást a nigeri kormánnyal, amely pénzért, technikai eszközökért és képzésekért cserébe megígérte, hogy radikálisan visszavágja az országon átkelők számát: ezt éves szinten nagyjából 300 ezer főre becsülték, ami 120 ezer környékére esett vissza az egyezség megkötése után. És akkor még nem beszéltünk arról a 3–3,5 millió belső és külső menekültről, akik a mali, Burkina Faso-i, nigeri hármas határon várnak a lehetőségére.
Az elmúlt egy évben például jól látszik, hogy a Líbiából Európa felé útrakelők már nem Nyugat-Líbiából jönnek elsősorban, hanem Kelet-Líbiából, amit a Wagner-csoporttal szövetséges Haftár tábornok ellenőriz. A rossznyelvek szerint a Wagner nemcsak bányakoncessziókat nyer, és pénzt kap azért, hogy megvédi az elnököket, hanem megadóztatja az embercsempész-hálózatokat is. „Képzeljük el, hogy ezek a kapcsolatok lenyúlnak egészen Nigerig, onnantól már nemcsak a természetes folyamatok számítanak, de az is, hogy a Wagner-csoport – a helyiekkel szövetkezve – milyen mértékben fogja mesterségesen gerjeszteni a migrációt Európa felé, egyfajta hibrid hadviselésként. Látjuk, hogy ez már zajlik” – mondja Marsai, hozzátéve, hogy Niger mellett Mali volt a másik nagy migrációs elosztóközpont a térségben. Utóbbi egyelőre sokkal nagyobb számokkal képviselteti magát, ám ez nem feltétlenül marad így sokáig.
Nem arról van szó, hogy a térségben lévő menekültek már holnap megindulnak Nigeren keresztül, de ha a biztonsági és gazdasági helyzet romlani fog, több lesz a támadás, akkor hónapokon belül radikálisan nőhet az útrakelők száma, és ezrek helyett tízezrek vághatnak neki az utazásnak.
Sok múlik tehát azon, hogy a következő hónapokban és években mi történik Nigerben, valamint a Száhelben – Marsai mindenesetre nem túl optimista. A diplomáciai folyamatok apró lépésekben zajlanak: a kölcsönös fenyegetések ellenére Tiani már tárgyalt hétvégén a Niamey-be érkező ECOWAS-delegációval, és a kompromisszumkészség jeleként közölte: nem akarja örökre magánál tartani a hatalmat, három év múlva visszaadná azt egy demokratikus kormányzatnak. Ezzel csak az a baj, hogy Maliban és Burkina Fasóban is elhangzottak hasonló ígéretek a katonai vezetők részéről, ám hiába teltek le a határidők, nem történt meg a civil átmenet.
Marsai szerint tárgyalási alapnak jó lehet a felvetés, hiszen a junta vezetői legalább végre mondtak valamit a jövőbeli terveikről. Ha a felek elkezdik szűkíteni az intervallumot, akkor arcvesztés nélkül el lehet kerülni a háborút. „Tegyük fel, hogy a tárgyalásokon sikerül a három évet leszűkíteni egy évre – akkor Tiani is megmentette az arcát, és az ECOWAS is azt mondhatja, hogy oké, ha egy év múlva átadják a hatalmat, akkor nem éri meg a katonai beavatkozás. Csakhogy ez a koreográfia még sosem működött, mert a hadsereg valamiért mindig úgy ítélte a vállalt idő elteltével, hogy sajnos a helyzet még nem megfelelő ahhoz, hogy választásokat tartsanak.”
