A vilniusi NATO-csúcson nem történt csoda – Ukrajna nem válik egyik pillanatról a másikra a szövetség tagjává. A kelet-európai ország és a Transzatlanti Szerződés Szervezete (NATO) ugyan közeledett egymáshoz, Kijev pedig egyértelműen politikai segítséget kapott az integráció felgyorsításához, sokan elégedetlenek, puhának találják az Egyesült Államok és szövetségeseinek fellépését.
Ennek ellenére stratégiai szempontból nagy győzelmet ért el Ukrajna, hiszen a transzatlanti közösség megerősítette, hogy jövőbeli potenciális tagként tekint Ukrajnára. Volt pedig esélye annak, hogy a nyugati fővárosokban teret nyer az úgynevezett Izrael- vagy sündisznó-modell gondolata a teljes jogú tagság alternatívájaként. Ez ugyan a gyakorlatban az európai és amerikai katonai és politikai támogatás fenntartását jelentette volna Ukrajna számára, de csökkentené az ország transzatlanti integrációjának esélyét.
Mit jelent az Izrael-modell?
Az Izrael-modell egy sajátos biztonságpolitikai együttműködésen alapul, mely alapvetően ellentétes a NATO-tagok közötti intézményesített és formalizált védelmi közösség alapelveivel. Lényege, hogy a hivatalos, szerződésszerű biztonsági elköteleződéssel szemben egy nagyhatalom fegyvereladásokkal, szoros együttműködésen keresztül és például katonai kiképzések formájában járul hozzá egy kisebb ország túléléséhez és biztonságához.
A modell alapja az izraeli-amerikai kapcsolatok alakulása. Ugyan ma már szinte magától értetődőnek tűnik, hogy Washington kiáll a közel-keleti ország mellett, ez a hozzáállás nem egyik napról a másikra alakult ki. Izrael 1948-as kikiáltásakor még nem volt egyértelmű, hogy a zsidó állam milyen szerepet játszhat az amerikai-szovjet versengésben, különösen annak fényében, hogy az ország mai lakosságának több mint 15 százaléka a volt Szovjetunió területéről származik. Az Egyesült Államok az 1960-as évektől kezdve adott el fegyvereket Izraelnek, a mélyebb intézményi együttműködésre pedig az 1970-es évek közepéig várni kellett.
Ha például valaki holnap megtámadja Magyarországot, akkor azt a Transzatlanti Szerződés értelmében az összes NATO-tagállam elleni támadásként kell értelmezni. Erről szó sincs Izrael esetén – az 1975-ös és az 1979-es megállapodások Izrael és az Egyesült Államok között ennél jóval puhábbak, és általánosságban fogalmaztak. Ennek ellenére a folyamatosan kifejezett politikai támogatás és az Izraelnek nyújtott katonai segítség hozzájárult Izrael elrettentési képességének fennmaradásához.
Ukrajna nem Izrael – vagy mégis?
Kevés esélyt látva Ukrajna gyors NATO-csatlakozására, szakértői vita alakult ki az elmúlt időszakban arról, hogy az Izrael-modellt érdemes lenne-e alkalmazni Ukrajnára. A NATO-tagság ugyanis nem valósul meg rövidtávon, ráadásul kérdéses, hogy a tagállamok egy része valóban szeretne-e formális felelősséget vállalni Ukrajna biztonsága ügyében. Egy rugalmas, inkább politikai és gyakorlati keret viszont elméletileg ugyanúgy betölthetné az elrettentő funkciót. A modell megvalósítása voltaképpen el is kezdődött az Ukrajnának nyújtott nyugati katonai segítségnyújtással, és egyelőre úgy tűnik, hogy ez a hozzáállás nem okozott komoly politikai költséget a regnáló nyugati kormányok számára. Ráadásul formális biztonsági garanciák híján csökkenthető annak az esélye, hogy NATO-katonákat kelljen Ukrajnába küldeni. Különösen igaz ez annak fényében, hogy ha a teljes orosz kivonulás (vagy orosz-ukrán kiegyezés) előtt történne meg Kijev felvétele, azzal elméletileg a transzatlanti szerződés alapján a NATO-nak kötelessége lenne beavatkozni a háborúba, még akkor is, ha ez a folyamat nem automatikus.
Számos kritika is megfogalmazható azonban ezzel az elképzeléssel szemben. Az elmúlt évtizedek mutatják, hogy az Izrael-modell nem használható csak úgy más országokra. Az Egyesült Államok és szövetségeseinek támogatása nem volt elég a Nyugat-barát Afganisztán túléléséhez, sem az iráni befolyás visszaszorításához Irakban. Izrael elrettentő nukleáris kapacitására és katonai előnyére épül a potenciális ellenségeivel (korábban a szomszédos arab országokkal, ma inkább Iránnal és nem állami szereplőkkel) szemben. Olyan tényezők ezek, amikre Ukrajna nem tudna alapozni Oroszországgal szemben. Ráadásul, ahogy arra Wagner Péter biztonságpolitikai kutató is felhívta a figyelmet, Ukrajna felé nem épült ki annyi bizalom Washingtonban, mint Izrael irányába. Az amerikai vezetők biztosak lehettek például abban, hogy az Izraelnek átadott technikák és információk nem kerülnek Washington-ellenes erők kezébe, míg ugyanez nem mondható el Kijev esetében, ami nemcsak az ukrán politikai elittel, de az ukrán államisággal kapcsolatos kritikaként is értelmezhető.
Az Izrael-modell esélyei a vilniusi csúcs után
A litvániai NATO-csúcson nem történt szenzációs bejelentés, ami alapján győztest tudnánk hirdetni egyik vagy másik opció (az integráció és az Izrael-modell) között. Annak ellenére ugyanakkor, hogy Kijev nem kapott egyértelmű menetrendet a csatlakozáshoz, egy fontos döntés mégis azt mutatja, hogy a szervezet tagjai, ha nem is azonnal, de számítanak Kijev NATO-tagságára. A vilniusi csúcson született megállapodás értelmében ugyanis eltörölték Ukrajna esetében a csatlakozásnak azt a követelményét, hogy Tagsági Akciótervet (Membership Action Plan – MAP) kelljen teljesítenie.
A MAP-mechanizmust 1999-ben, a magyar, cseh és lengyel NATO-csatlakozás tapasztalataira építve hozták létre azzal a céllal, hogy felkészítsék a potenciális tagok védelmi szektorát a NATO-standardok betartására. Ennek eltörlésével Ukrajna csatlakozási folyamata kétlépcsősből egylépcsőssé vált, a védelempolitikai elvárások politikai súlya pedig csökkent.
Ennél több nemcsak nem volt reális, de talán nem is állt Kijev érdekében. Bármely más megoldás ugyanis politikai feszültséget okozott volna az ukrán tagsággal kapcsolatban, és azt a finn és svéd csatlakozás története is mutatja, hogy egy-két tagállam ellenállása is bizonytalanságot okozhat az integrációs folyamatban. Ráadásul a jövőbeli NATO-tagok is megorrolhatnak Kijevre, ha az általuk lefolytatott hosszú csatlakozási utat Ukrajnának nem kell végig járnia.
Az izraeli modell hosszútávú lehetősége ezzel csökkent, és ez talán nem is baj. Az e megoldással szemben megfogalmazott kritikák jelentős része jogos, főleg azért, mert az izraeli helyzet teljesen más, mint az ukrajnai, ráadásul ez a modell nehezen értelmezhető egy akut háborús helyzetben.
A folyamatosan szenzációra váró közbeszéddel ellentétben Ukrajna tehát igenis úton van a NATO-tagság felé – bár ez az út nem rövid, az átjutás nem automatikus, de közép- és hosszútávon reális lehetőség. Az átgondolt, nyugodt bővítési folyamat (kiegészülve Ukrajna katonai támogatásával) Magyarország számára is sokkal előnyösebb, mint az izraeli modell alkalmazása, hiszen a NATO-tagsággal Ukrajna a szövetségesünkké is válna.
Ez nemcsak a saját védelmünk szempontjából fontos, de a meglévő, például kisebbségvédelmi igényeink érvényesítése miatt is.
