A 2020-as Ábrahám-megállapodással új fejezet kezdődött az izraeli-arab kapcsolatokban. A négy arab állammal (az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Marokkóval és Szudánnal) való kiegyezés új szintre emelte a zsidó állam regionális kapcsolatait, a legtöbb elemző pedig már azt találgatta, mikor kerülhet sor a Szaúd-Arábiával való normalizációra. A Rijáddal, mint a térség egyik legerősebb szereplőjével, Irán ellensúlyával, az iszlám egyik globális központjával való nyílt barátkozásnak ugyanis messze ható és stratégiai következményei lennének.
A reményteljes hangulat ellenére évekig nem sikerült előrelépni a kérdésben, jelenleg azonban ismét felröppentek olyan hírek és pletykák, amelyek szerint Rijád komolyan fontolgatja Izrael elismerését. Joe Biden amerikai elnök egyelőre ugyan óvatosan fogalmaz, de az biztosnak tűnik, hogy a kérdésről elindultak az egyeztetések Szaúd-Arábia, az Egyesült Államok és Izrael között. Ha még törékeny és lassú is a folyamat, az már látszik, hogy sosem voltunk még ilyen közel egy szaúdi-izraeli kiegyezéshez, mint ma.
Megért a Közel-Kelet a normalizációra
A huszadik század közel-keleti történetét végig kísérte az arab-izraeli vagy palesztin-izraeli konfliktus. A zsidó állam több konvencionális és nem-konvencionális háborút is vívott arab államokkal és palesztin szervezetekkel. Mára ugyanakkor a kérdés sokat vesztett a fontosságából a regionális politikában: a térség mai vezetői közül sokan nem is élték már meg az arab-izraeli háborúkat, a palesztin pártok elvesztették a hitelességüket, a hatalmi egyensúly pedig egyre inkább Izrael oldalára billent el.
Ebben a környezetben régóta nyílt titoknak számít, hogy más arab országokhoz hasonlóan Szaúd-Arábia és Izrael már évtizedek óta együttműködik egymással. A közös ellenségképek (elsősorban Irán) és a kooperációból adódó potenciális gazdasági előnyök közelebb hozták a két állam vezetését, amely elsősorban biztonságpolitikai párbeszédben és egyeztetésekben öltött testet. Általános vélekedés, hogy a 2020-as Ábrahám-megállapodásokra sem kerülhetett volna sor szaúdi jóváhagyás nélkül – az Egyesült Arab Emírségek még inkább hozhatott volna önállóan ilyen döntést, de a Rijádtól ezer szálon függő Bahrein semmiképpen sem.
Miért halad ilyen lassan a szaúdi-izraeli kiegyezés?
Mindezek ellenére a nyílt kiegyezés nem történt meg, amelynek számos oka lehet. Szaúd-Arábia méretéből és súlyából adódóan egy ilyen stratégiai változást sokkal lassabban, megfontoltabban hoz meg. Ráadásul a szaúdi politikai rendszer jellemzőiből adódóan a döntéshozók jóval idősebbek, mint a szomszédos országokban – a szaúdi király maga 87 éves, tehát idősebb, mint Izrael. A harminchét éves trónörökös, Mohamed bin Szalmán ugyan már az új generációkat képviseli, akik rugalmasabbak a normalizáció kérdésében, neki is egyensúlyoznia kell belső és nemzetközi érdekcsoportok között. Ráadásul a kiegyezés politikai költségei nőttek valamennyire 2020 óta – a palesztin helyzet évről évre, lassan eszkalálódik, Izraelt pedig történelmének legjobboldalibb kormánya vezeti.
Persze fontos ezen túl még az elefántról beszélni a szobában, amely továbbra is az Egyesült Államok. Az Ábrahám-megállapodások nem csak arab-izraeli, de arab-amerikai egyezményekként is értelmezhetőek: a Donald Trump volt amerikai elnök által fémjelzett hozzáállás alapján mindenki kapott valamit azért cserébe, hogy elismerje Izraelt. A Biden-kormány már nem ígért fűt-fát az arab kormányoknak, akik számára éppen ezért kevésbé volt vonzó a normalizáció. Olyan értelmezéseket is hallani, hogy még ha vannak is olyan arab kormányok, amelyek ki akarnak békülni Izraellel, azok sem teszik meg azt egyelőre, hanem megvárják Trump (vagy egy Trumphoz hasonló elnök) visszatérését.
Miért pont most lehet esély?
Mindezek miatt Biden elnök 2021-es beiktatása óta nem is lehetett sokat hallani a kérdésről. A demokrata külpolitikai elit szemében ráadásul Szaúd-Arábia inkább szálkának tűnt, mint partnernek. A királyság emberi jogi visszaélései, a Khasogdzsi-ügy, vagy éppen Trump látványos barátsága átpolitizálta az amerikai-szaúdi kapcsolatokat. Ugyan tavaly már a Biden-kormány is puhított az elmúlt évek erősen szaúdi-kritikussá vált narratíváján, ez inkább kellemetlen erőlködésnek tűnt, mint valós politikai szimpátiának.
A negatív tendenciák ellenére a helyzet mára alapvetően megváltozott. A szaúdi-iráni kapcsolatok helyreállítása, Szíria visszatérése az Arab Ligába, vagy éppen az évtizedes konfliktusok intenzitásának csökkenése mind abba az irányba mutat, hogy a térség vezetői nyugalmat szeretnének (és persze lefölözni a nyugalomból adódó gazdasági előnyöket). Azon túl, hogy meglovagolja a konszolidációt, az Egyesült Államok számára az orosz-ukrán háború is arra ösztönzi, hogy több rugalmasságot mutasson a globális energiaárakra nagy hatással lévő, Oroszországgal és Kínával is együttműködni hajlandó Szaúd-Arábia irányába.
Mikorra várhatjuk a kiegyezést, és milyen következményei lennének ránk?
A szaúdi-izraeli normalizáció pontos ütemét nehéz megjósolni, bizonyos szempontból azonban a folyamat már el is kezdődött. 2022 júliusában amerikai koordináció mellett sikerült Egyiptomnak, Szaúd-Arábiának és Izraelnek megállapodnia két vörös-tengeri szigettel kapcsolatban, amelyeket Kairó adott vissza Rijádnak. Izrael bevonására azért volt szükség, mert az 1979-es egyiptomi-izraeli békemegállapodás nemzetközi békefenntartók állomásoztatását rendelte el a szigeteken. A királyság engedélyt adott az Indiába és Kínába tartó izraeli kereskedelmi járatok számára az ország légterén való átrepülésre, egyes hírek szerint pedig Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök személyesen találkozott Mohamed bin Szalmánnal.
Az elmúlt hetek fejleményei alapján Szaúd-Arábiának nem Izrael, hanem az Egyesült Államok felé vannak követelései egy normalizációs megállapodás aláírásához. Rijád két dolgot kér:
- egyrészt egy védelmi kötelezettségvállalást az Egyesült Államok részéről Szaúd-Arábia irányába,
- másrészt pedig amerikai segítséget egy nemzeti civil nukleáris program kifejlesztéséhez.
Mindkét kérés nagy falatnak számít – előbbivel Washington még mélyebbé tenné az elmúlt években feszültségektől nem mentes bilaterális kapcsolatokat, utóbbi pedig sokakban kelt félelmet és valószínűleg nagy tiltakozást váltana ki. amely egyébként nem csak az amerikai, de az izraeli biztonságpolitikai elit számára is könnyen túl nagy árat jelenthet a normalizációért cserébe.
Ha valóban létrejön az Egyesült Államok segítségével egy szaúdi-izraeli megállapodás, akkor a három szereplőből kettő biztosan nyer. Az izraeli vezetés (és személyesen Netanjahu) számára talán a legnagyobb a győzelem, hiszen pár év leforgása alatt sikerülne teljesen átalakítani az ország regionális pozícióját. Washington bizonyítani tudná, hogy az iráni-szaúdi megállapodás koordinálásával reflektorfénybe kerülő Kínával szemben továbbra is ő tud igazán kényes diplomáciai folyamatokat lefolytatni, Biden elnök pedig mutatná, hogy nem csak Trump képes ilyen bravúrokra.
Szaúdi szempontból már érdekesebb a kérdés: önmagában persze nagy gazdasági és biztonságpolitikai értéket képvisel az Izraellel való megállapodás, annak politikai árát pontosan nem láthatjuk még. Bin Szalmán számára az egyezményhez támasztott követelmények döntenék el valószínűleg, hogy győztesként fog-e magára tekinteni.
Az Európai Unió és Magyarország számára egy megállapodás összességében üdvözlendő lenne. Mindkét ország fontos partnerünk, a köztük lévő közeledés stabilizáló hatású lehet, a párbeszéd lehetőségének bővítése mindig fontos előrelépés a szomszédos térségekben. A szaúdi-izraeli közeledés legfontosabb hátulütője azonban annak a palesztin helyzetre való következménye lehet. A siker minden bizonnyal felbátorítaná a jelenlegi kormánykoalíciót és valószínűleg tovább eszkalálná a konfliktust, amely már most is tragikus szinteket ért el. Bárhova is tartanak az arab-izraeli kapcsolatok, sose felejtsük el, hogy azok nem egyenlőek a palesztin-izraeli kapcsolatokkal, amelyek normalizációjára jelenleg semmi esély nem mutatkozik.
