Nagyvilág

Várható-e új külpolitika a török ellenzék győzelme esetén?

Evrim Aydin / Anadolu Agency / AFP
Evrim Aydin / Anadolu Agency / AFP
Erdogan elnök pártját egy igen sokszínű hatpárti koalíció hívta ki, mely aligha folytatna automatikusan az európai fősodorhoz idomuló külpolitikát.

Recep Tayyip Erdogan török elnök sokaknak a bögyében van az Európai Unióban és az Egyesült Államokban. A Törökországot gyakorlatilag 2002 óta irányító politikus nyugatellenes szólamaival, konfrontatív külpolitikájával, Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz vagy éppen Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz fűződő személyes viszonyával, valamint legújabban a svéd NATO-csatlakozás elhúzásával sok rossz pontot szerzett Brüsszelben, Washingtonban és más nyugati fővárosokban. Éppen ezért rengetegen szurkolnak annak a nagyon is reális lehetőségnek, hogy a vasárnapi választáson Erdogan és a mögötte álló Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) elbukjon, és a vele szemben felálló Nemzeti Szövetség nevű hatpárti ellenzéki koalíció kerüljön hatalomra.

Nem szabad azonban abba a hibába esnünk, hogy ha nem szeretünk egy politikust, akkor automatikusan azt gondoljuk, az ellenzéke mindent sokkal jobban csinálna. Való igaz, hogy Erdogan külpolitikája sok esetben ellentétes volt az európai érdekekkel és értékekkel, és az is igaz, hogy az ellenzék vezetői igyekeznek a nyugati szimpátia reményében az elvárt nyelvezetet megütni. A gyakorlatban azonban érdemes óvatosnak lennünk – a török külpolitika biztosan nem lesz ugyanaz, mint volt, de több jel mutat arra, hogy

egy új kormány sem folytatna az európai fősodorhoz idomuló külpolitikát.

A török külpolitikai stratégia nem csak Erdogantól függ

Először is fontos látnunk, Törökország nemzetközi viselkedését csak részben határozza meg, hogy ki a vezetője, és neki milyen szeszélyei vannak. Számtalan más tényező, például a török gazdaság helyzete és struktúrája, az ország geopolitikai jellemzői vagy éppen a nemzetközi politikai rendszer változásai is hatással vannak egy kormány viselkedésére.

Törökország határozottabb kiállása a nemzetközi téren nem csak az AKP harcias vezetőinek tudható be, hanem egy sor másik tényezőnek is. Törökország 2006 és 2017 között hatalmas fejlődést mutatott, és a világ 19. legnagyobb gazdaságává vált. Ez önmagában is agilisabb külpolitikához vezetett volna, ráadásul Törökország nemzetközi környezete is megváltozott: a 2003-as iraki háborút és a 2011-es arab tavaszt követően a Közel-Kelet destabilizációja és a kialakuló hatalmi vákuumok is arra ösztönözték Ankarát, hogy figyelmét egyszerre több régióra szentelje. Ettől kezdve elkerülhetetlen volt, hogy a török, amerikai és európai érdekek ütközzenek.

Joseph Eid / AFP Recep Tayyip Erdogan akkori miniszterelnököt köszönti a Nemzeti Átmeneti Tanács vezetője, Mustafa Abdel Jalil 2011. szeptember 16-án.

Ráadásul a török külpolitikához kapcsolódó válságok gyökerei messze túlnyúlnak az Erdogan-korszakon. Ciprus kérdése (ahol török katonai segítséggel 1974-ben jött létre a máig létező, de nemzetközi legitimációval nem rendelkező Észak-Ciprus) és a török-görög feszültségek évszázados távlatban értelmezhetőek, az AKP-kormányok legfeljebb kiélezték azokat. A kurd szervezetekkel, mindenekelőtt a Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) folyó harcok is legalább az 1980-as évek óta zajlanak, Erdogan maga is több pálfordulást hajtott végre – a konfliktus történetének legbékésebb és legintenzívebb évei is hozzá kötődnek. Ugyanígy Törökország sajátos, a versengés és az együttműködés jegyeit magán hordozó Oroszország-politikája már az oszmán időkben megfigyelhető volt, nem valószínű tehát, hogy egyik napról a másikra megváltozna.

A külpolitika nem elsődleges fontosságú kérdés

Mindig fontos észben tartanunk, hogy a legtöbb választás a világon nem a külpolitikáról szól. Számunkra a török Ukrajna-politika, a török-orosz kapcsolatok vagy a svéd NATO-csatlakozás nagyon fontos kérdés, de a török választópolgárok elsősorban nem ezekkel vannak elfoglalva. Sokkal fontosabb számukra, hogy hogyan alakul az infláció, és hogyan építi újra a kormány Dél-Törökországot a februári földrengést követően.

Ezért a külpolitika továbbra is alárendelt szerepet játszik majd a gazdaságpolitika és egyéb belpolitikai célok mellett. Valószínűleg bárki vezeti is az új török kormányt, segítségre lesz szüksége külföldről – az, hogy ez az EU vagy Oroszország lesz-e, nagy hatással lesz Törökország külkapcsolataira is. Másrészt, ha a hatpárti ellenzék kerül hatalomra, nem a külpolitikai tárcáért fognak versengeni az egyes politikai erők – így tehát az, hogy a mindennapi diplomácia irányításáért ki felel, belpolitikai dinamikák döntik el.

Kikből áll Erdogan ellenzéke?

Ezzel elértünk a következő fontos okhoz, ami óvatosságra int egy új török kormánnyal kapcsolatos túlzott optimizmustól, ez pedig a török ellenzék összetétele és töredezettsége.

A fő ellenzéki erő, a Nemzeti Szövetség hat eltérő méretű és különböző ideológiájú pártból jött létre. Közülük a népszerűség és a szervezettség alapján kettő emelkedik ki: az általában szociáldemokratának nevezett Köztársasági Néppárt (CHP), valamint a jobboldali nacionalista Jó Párt (IYI). A CHP eredete a modern Török Köztársasághoz és alapítójához, Mustafa Kemal Atatürkhöz vezethető vissza, domináns szerepet töltött be a török politika huszadik századi alakulásában; ezzel szemben az IYI 2017-ben jött létre, miután számos politikus kilépett a szintén jobboldali nacionalista Nemzeti Mozgalom Pártjából (MHP), mivel az egyre inkább közeledett az AKP-hoz.

A két nagy párt mellett még feltűnik a szövetségben két, az AKP-ból a 2010-es évek végén kiváló, de Erdogannal évtizedekig együttműködő politikusokból álló formáció (a Demokrácia és Fejlődés Pártja és a Jövő Párt), a mérsékelt jobboldali Demokrata Párt, valamint a gyakran az AKP-nál is szélsőségesebbnek tartott, iszlamista Boldogság Párt.

Ercin Erturk / Anadolu Agency / AFP A hatpárti ellenzéki vezetői 2023. március 6-án ankarai találkozójukon.

Már önmagában ez a felsorolás is okot ad arra, hogy ne várjunk túl radikális változást a török külpolitikában. Számos kérdés, például az EU-hoz és az Egyesült Államokhoz kötődő viszony, vagy éppen a kurd kérdés megosztja a koalíció tagjait – nem véletlen, hogy a kurd vezetésű Demokratikus Néppárt (HDP) nem került be az együttműködésbe. A hat párt több vezetője is nacionalista álláspontot képviselt a múltban a kurdokkal szemben, vagy éppen támogatták az Erdogan-kormány szíriai és iraki beavatkozásait. Ráadásul

az IYI párt nemcsak egyetértett a svéd és a finn NATO-csatlakozás blokkolásával a kurdok vélt támogatása miatt, de erősebb fellépést is követelt a kormánytól.

Mit mond az ellenzék a külpolitikáról?

A hatpárti szövetség által kiadott dokumentumok szerint az általuk vezetett kormány nem folytatna ideológiai, perszonalizált vagy konfrontatív külpolitikát, és szeretné folytatni az ország uniós csatlakozási tárgyalásait, illerve elkötelezett az ország NATO-tagsága mellett.

Ez általánosságban jól hangzik – különösen a stabilitásra vágyó nemzetközi piacoknak –, ugyanakkor két dolgot nem szabad elfelednünk. Egyrészt az ellenzék által képviselt külpolitikai konszolidáció már elindult, Ankara számos versenytársával (az Öböl-államokkal, Izraellel és Egyiptommal) békülékenyebbé vált. Másrészt a részletek tekintetében az ellenzéki manifesztó kicsit összetettebb képet ad. Oroszországgal fenntartanák a kiegyensúlyozott és konstruktív kapcsolatokat, Görögországgal szemben nem adnák fel a nemzeti érdekeiket (bár a diplomáciára tennék a hangsúlyt), a ciprusi kérdést „nemzeti ügynek” tartják – mindezek miatt gyors EU-csatlakozásra semmiképpen sem számíthatunk. Ráadásul az ellenzéki program hitet tesz a terrorizmus elleni küzdelem mellett – ez az AKP-szótárában a PKK és a kurd szervezetek elleni harcot jelentette, az ellenzék viszont nem tisztázza, hogy mit ért alatta. Ezzel párhuzamosan kimaradt a dokumentumból a kurdkérdés, valamint Ukrajna, Líbia és Kína ügye is.

Más ügyekben az ellenzék még messzebb áll az európai fősodortól, mint a jelenlegi kormány. A Nemzeti Szövetség kifejezetten menekültellenes, pusztán a belpolitikai logikából adódóan is, hiszen Erdogan személyesen képviselte a nyitott kapuk elvét a menekülő szíriaiakkal kapcsolatban. A bevándorlók hazaküldését szem előtt tartva az ellenzék kibékülne az unió és az Egyesült Államok által izolálni próbált szír elnökkel Bassár el-Aszaddal.

Omar Haj Kadour / AFP Törökországban élő szíriai menekültek buszra várnak 2023. február 17-én.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lenne változás a török külpolitikában ellenzéki győzelem esetén, vagy akár ne lehetne pozitív következménye a kormányváltásnak számunkra. Ugyanakkor nem szabad Törökországra kivetítenünk a saját politikai törésvonalainkat, és azok alapján értelmezni az ország politikáját.

Bárki vezeti is, Ankara megmarad önállóságra törekvő regionális nagyhatalomnak, amelyikkel kénytelenek leszünk továbbra is együttműködni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik