Kocsival indultam Kijevbe. A napfelkelte az autópályán talált.
A beregsurányi határátkelő üresen állt a szürke ég alatt, csak a romák vitték vissza Magyarországról a segélycsomagokat gyalogosan a határ túloldalára. Az ukrán oldalon nem kérdeztek semmit. Elég volt a katonai sajtóakkreditációt bemutatni, még a kocsi csomagtartóját sem kellett kinyitnom. Beregszászon csend volt. A város melletti benzinkútnál azt kérdezték tőlem:
Hallotta, hogy meghaltak a fiúk?
Középkorú magyar eladónő volt a kérdező, a hangjában mérhetetlen szomorúság.
A munkácsi 128-as dandár magyar katonái minden itt élő magyar családnak a gyerekei voltak Kárpátalján. Tankoltam és indultam tovább. Köd állt végig a völgyben. Kitartott az utolsó magyar faluig, mint a szomorúság.
Nem voltak harckocsik az úton. Az orosz invázió első napjaira csak a tankcsapdák emlékeztettek a falvakon átvágó főút mellett. Rozsdásak voltak, és verte őket az eső. Délutánra értem Lembergbe (Lviv). A belváros macskaköves utcáin csilingelt az élet.
Kamaszok fotózkodtak a város főterén az orosz T-72-es tankok roncsaival.
Kiállítva már az ukrán ellenállást jelentették. A bennégett oroszok szagát egyedül én éreztem a nyár végi tömegben.
Összesen két nagy ellenőrzőpont volt az autópályán Kijevig. Az egyiknél megállítottak, de ott is elég volt bemutatnom a sajtókártyámat. A reszkető vadászpuskás falusiakat februárból, a felhúzott Kalasnyikovot az arcunkba nyomó ijedt rendőröket, mintha a föld nyelte volna el.
Kijev bejáratánál dugó volt, a GPS Irpiny felé vitt. Romok és csend a külvárosban, a kis utcák között.
Már a belváros felé jártam, amikor eszembe jutott, miért olyan ismerős minden. Itt kerültünk orosz aknatűz alá Hölvényi Kristóffal és a brit kollégával, Emile Ghessennel.
A Maidan téren óriási forgalom volt, fényképezkedő tömeg az itt is kiállított roncsoknál a Szent Mihály Katedrális aranykupolái előtt. Miután letettem az autót a hotel parkolójában, a Buena Vista Social Bar felé vettem az irányt. Ez volt az egyetlen kocsma Kijevben, ami nyitva tartott az ostrom alatt.
Minden újságíró, aki Kijevben maradt, a Buena Vistába járt meleget enni és inni valamit a front után. Maxim Leonov, a tulajdonos akkor azt mondta,
Max a bár előtti kis teraszon üldögélt a barátnőjével és egy ismeretlen párral. Ráköszöntem, kellett neki néhány másodperc, hogy beazonosítson, aztán felderült az arca.
– Csakhogy visszajöttél. Van két koktélötletem is a háborúra. A paradicsomlevet elvetettem, mert minden más ízt megöl.
– Mi történt, amíg nem voltam itt?
– Elbontották a bár elől az ellenőrzőpontot.
– Azt látom.
– Miután az újságírók elmentek, a külföldi önkénteseknek lettünk a törzshelye. Nagyon jó társaság. Olyan buli is volt, hogy valaki itt felejtette a Kalasnyikovját. El nem tudod képzelni, milyen arcot vágott, amikor visszajött érte.
– Nem lett bajod a dologból?
– Miből?
– Hogy a szesztilalom alatt is mértél alkoholt és nyitva tartottál.
– Dehogy. Látod azt az épületet ott a sarkon?
– Igen.
– Az ott a rendőrkapitányság. A rendőrfőnök külön megköszönte, hogy nyitva voltam.
– Egyébként mi újság Kijevben?
– Látod, zajlik az élet. Az emberek úgy döntöttek, hogy nem félnek tovább.
– Nem is lövik most nagyon Kijevet az oroszok.
– Nem, de nem a rakéták miatt.
– Hanem?
– Mert élni akarnak. Kijev most jó, de látnod kellene Harkivot. Ott is nyitva vannak a bárok, pedig a ruszkik minden nap lövik a várost. Egy-két ember meghal, de ez nem változtat semmin. Ukrajna él és élni akar. Az nem élet, hogy otthon várod a halált.
– Mi van a többiekkel?
– Mindenki megvan. Néhányan haltak csak meg. Várj meg, elmegyek Angostura Bittersért.
Felugrott és elrohant. Nem sokáig ücsörögtem egyedül. Emile Ghessen érkezett, aki éppen a Donbászból jött vissza.
– Híztál.
– Te is.
– Mi van keleten?
– Csend és ágyúzás. Az oroszok úgy heti egy kilométert haladnak előre.
– Délen?
– Mikolajivig lehet elmenni sajtósként. Nem nagyon hagynak forgatni, mert félnek, hogy beazonosítják a pozíciókat.
– Haladnak az offenzívával?
– Az ukránok szerint igen, az oroszok szerint nem. Hogy mi történik odalent pontosan azt majd később lehet megmondani.
– Az ukránok azért beleadtak mindent.
– Nincs elég lőszerük, és nincs elég emberük, de nyilván megpróbálják. Az oroszok ezer-ezerötszáz lövedéket lőnek ki egy-egy találkozási pontnál.
– Mindent lerombolnak.
– Csak így tudnak előre haladni. Romokat foglalnak el.
– És a Himarsok?
– Működnek, és jól működnek, de azért nem érdemes a csodára várni. Délre akarsz menni?
– Nem tudom. Arra gondoltam, hogy megnézem mi van a zaporizzsjai erőműnél.
– Az érdekes lehet.
Emile nem tudta befejezni a mondatát, mert visszaérkezett Max, a kezében az üveg keserűvel.
– Gyertek, menjünk le a pincébe. Megmutatom, milyen koktélokkal kísérleteztem eddig.
A felső szint alatt régi hidegháborús pince van. Jelenleg tánctértként és bárként funkcionál. Az asztaloknál férfiak és nők üldögéltek, koktélokkal a kezükben. Max rövid utasításokat adott az egyik pultosfiúnak, rövid időn belül megérkeztek az első koktélok.
– Brave Waternek hívnám az egyiket. A másikat Uki Mule-nak az orosz után.
Nem nagyon tudtunk beszélgetni, mert megérkezett a bár zenekara, kubai dalokat kezdtek játszani. Este kilenc volt, de az emberek úgy rendeltek, mintha az utolsó körök lennének az éjszakából. A pincében volt kijelölt dohányzóhelység, odamentem rágyújtani.
Egy szőke fiatal nő jött utánam. A bárpultnál ültek korábban a barátnőjével, és figyelték mit csinálunk a koktélokkal.
– Van tüzed?
– Van.
– Meghívsz egy italra?
– Meg.
Intettem Maxnak, hogy adjon neki inni. Amikor visszamentem az asztalhoz, Max odajött és a fülembe súgott:
– A lány Dnyipróból való a barátnőjével, onnan menekültek el. A pasiját megölték az oroszok. Most új férfit keres.
– Nős vagyok.
– Mindenkivel próbálkozik, csak mondom.
– Oké.
– Tényleg az erőműhöz akarsz menni?
– Beszéltünk róla.
– Abból lehet egy új Csernobil.
– Ezért.
– Én nem mennék.
– Beszélünk róla, nyugi.
Egy csapat brit önkéntes is beesett. Emile-t ismerték, én a rangidőssel beszélgettem. Eléggé gyanakvó volt.
– Mivel foglalkoztok?
– Az ukrán katonák kiképzésével.
– Hol?
– Erre nem akarok válaszolni.
– Mire képzitek ki őket?
– Erre sem akarok válaszolni.
– Akarsz valamire válaszolni?
– Nézd, nem ellened, vagy ilyesmi.
– Oké.
– Sok kölyök. Sok taknyos kölyök. Alig van rájuk egy hónap, aztán mennek a darálóba. Ezt megírhatod. Meg, hogy addig nem hiszik el, hogy nem jó az Instagramra meg a TikTokra posztolgatni, amíg le nem rakétázzák őket.
– Mint az önkéntesek bázisával történt.
– Igen. A ruszkiknak elég volt az Instagram.
Nem erőltettem tovább a beszélgetést. Ránéztem az órámra, már fél tíz volt. A kijárási tilalom tizenegykor kezdődik. Rám szakadt az egész napos vezetés fáradtsága, elköszöntem Maxtól és Emiltől, és a kijárat felé indultam.
A lépcsőfordulóban az egyik asztalra dőlve aludt a szőke lány, mellette a barátnője a semmibe nézett. Visszasétáltam a hotelbe, és megírtam az engedélykérelmeket az ukrán hadseregnek.
