Sokan még mindig úgy gondolnak Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok kapcsolatára, ahogyan az az 1990-es évek csúcspontján állhatott: szoros politikai és katonai szövetségesek, az olaj és a fegyverexport alátámasztja a jó kapcsolatukat. Joe Biden amerikai elnök készülő közel-keleti látogatása talán most felhívja a figyelmet arra, hogy a két ország viszonya jelentősen átalakult az elmúlt húsz évben, és ma már a feszültségek, nézeteltérések legalább annyira fontosak, mint az együttműködés csatornái.
Barátságtalan gesztusok
Az USA számára a térség leértékelődik, elsősorban Kína miatt, de persze az ukrajnai háború is szerepet játszik ebben. Az első komoly figyelmeztető jel az Obama-adminisztráció atommegállapodása volt Iránnal, ami miatt a szaúdi vezetés elárulva érezte magát: mennyire lehet számítani az USA biztonsági garanciáira, ha közben megállapodik Rijád legveszélyesebb riválisával?
A Trump-kormányzat némileg javított a kapcsolatokon, köszönhetően egy gigászi, 100 milliárdos haditechnikai megrendelésnek. Ám amikor 2019-ben drónok és cirkálórakéták kiütötték Szaúd-Arábia legfontosabb olajfinomítóját, és rövid időre az ország elveszítette finomítókapacitásának 50 százalékát, Washington nem úgy reagált, ahogy a szaúdiak elvárták volna. Donald Trump – hangos Irán-ellenes retorikája dacára – nem volt hajlandó büntető akciót indítani Teherán ellen, csak az olajlétesítmények védelmét erősítette meg mintegy 2500 katonával és Patriot-ütegekkel. Az akkori támadás egyértelműen Irán felelősségét jelezte (nem Jemen felől jöttek a rakéták), és Rijád megint úgy érezte, az USA „védelme” csak jelentős megszorításokkal értelmezhető.
Joe Biden elnöksége ehhez képest is valódi mélyrepülést hozott, ráadásul az ellentétek személyes szintre helyeződtek a fiatal Mohamed bin Szalmán koronaherceg előrelépésével. Biden beiktatását követően nyilvánosságra hozta annak a titkos CIA-vizsgálatnak az eredményét, amely Dzsamál Hasogdzsi szaúdi újságíró 2018-as törökországi meggyilkolását elemezte. A jelentés Szalmán király fiának, az ország de facto vezetőjének szerepét is részletezte, akit ennek ellenére a Fehér Ház nem akart vagy mert szankcionálni közvetlenül.
Mivel a Biden-adminisztráció egyébként is a demokrácia értékeit és az emberi jogokat állította külpolitikájának középpontjába, a Rijáddal szembeni barátságtalan lépések tovább szaporodtak. Washington leállíttatta azoknak a fegyvereknek az eladását, amelyeket Rijád a jemeni háborúban kívánt felhasználni, és elhárította a hírszerzési és logisztikai együttműködésre vonatkozó kéréseket is a háború kapcsán. Tekintve, hogy a jemeni huszik a szaúdi vezetésnek közvetlen katonai fenyegetést és Irán meghosszabbított kezét jelentik, az amerikai elköteleződés hiánya felért egy kisebb árulással Rijád szempontjából.
Kiegyensúlyozó lépések
A szaúdi vezetés, érezve a csökkenő amerikai figyelmet, normalizálta kapcsolatait Kínával és Oroszországgal, elmélyítve a politikai és gazdasági (de nem katonai) együttműködést. Próbálja javítani a kapcsolatait Iránnal és Irakkal is (az utóbbi esetében azzal a céllal, hogy egyensúlyozza Irán befolyását), és végül abba is beletörődött, hogy Jemenben nem tudják erővel legyőzni a huszikat.
Moszkvával az együttműködési kényszert a kőolajexportra való közös ráutaltság okozza. Rijád a főbb kőolajexportáló országokat tömörítő OPEC vezető szereplője, a világ egyik legnagyobb termelője. Oroszország bár nem tagja a szervezetnek, de mint a világ harmadik legnagyobb termelője, jelentős hatással van a világpiaci árakra. 2016-ban az OPEC kiegészülve Moszkvával és néhány más országgal létrehozta az OPEC+-t, hogy közösen tárgyaljanak a kitermelési kvótákról, és jobban összehangolják termelésüket.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Szaúd-Arábia és Oroszország között kitört volna a barátság. Ez látszott két éve, 2020 márciusában is, amikor Moszkva és Rijád olajháborúba kezdett, miután nem tudtak megegyezni az olajtermelés csökkentéséről, amire az alacsony olajárak feltornászása miatt lett volna szükség. Miután Mohamed bin Szalmán nem tudta rávenni Vlagyimir Putyint a megállapodásra, elrendelte, hogy Szaúd-Arábia növelje maximumra a termelést, és ígérjen alá az orosz áraknak.
Ez volt az a pillanat, amikor rövid időre mínuszba fordultak az olajárak, majd 20-40 dollár/hordó körül stabilizálódott a világpiaci ár. Akkor Trump szinte megfenyegette a trónörököst, hogy ha nem hajlandó visszafogni a termelést – mivel az alacsony árak az amerikai olajtermelőknek is veszteséget okoztak –, az USA kivonhatja katonai egységeit az országból. A vitát végül egy történelmi megállapodás zárta le, amikor az OPEC+ országok a termelés 10 százalékos csökkentéséről döntöttek.
Csökkenteni akarják a Kreml bevételeit és az amerikai háztartások kiadásait
Az olajárak azóta folyamatosan emelkednek részben a Covid-járvány kifulladása, illetve Kína növekvő termelése és általában a növekvő kereslet miatt. Az ukrajnai háború erre tett rá egy lapáttal, aminek eredményeként ismét 2014-es szinten, 100 dollár felett van egy hordó olaj ára.
Az ukrajnai orosz támadás számos nyugati válaszlépést eredményezett, például az olajembargó bevezetését. Ez rövid távon Oroszország malmára hajtja a vizet, hiszen a nyugati vásárlók helyett találtak új piacokat, elsősorban Kínát és Indiát. Még ha feltételezhető is, hogy ezekbe az országokba kedvezményesen kell eladnia a kőolajat, a kedvezmény a világpiaci árhoz képest alakul, így a magas árakkal Moszkva is jól jár.
Ebben a kontextusban merült fel annak szükségessége, hogy Washington rábírja Szaúd-Arábiát az együttműködésre az olajárak letörése kapcsán, hogy ezáltal csökkenjenek a Kreml bevételei. A másik ok, hogy a magas olajárak az amúgy is megugrott inflációt is erősítik, ennek pedig az amerikai belpolitikában is megvannak a következményei.
Először viszont valahogy feledtetni kell az elmúlt évek barátságtalan gesztusait. Az elmúlt hetekben magas rangú amerikai diplomaták ingajáratban voltak Washington és Rijád között, hogy előkészítsenek egy elnöki látogatást, azzal a céllal, hogy bin Szalmán és a szomszédos Egyesült Arab Emírségek is bevállaljon egy jelentősebb termelésnövelést az árak csökkentése érdekében. A szaúdi trónörökös előnyösebb helyzetben van, hiszen – ahogy erről nyilatkozott is – eddig sem kellett kezdeményezőként fellépnie. Persze neki sem lenne előnytelen a kapcsolatok javítása, mivel a számára fontos kérdésekben (jemeni békemegállapodás, az Iránnal folytatott – egyelőre egy helyben topogó – nukleáris tárgyalások, az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok felvétele) Washingtonnak is jelentős befolyása van, így tudna mit kérni cserébe az amerikaiaktól.
Washingtonban az értékek és az érdekek ellentéte okozotta most a dilemmát. A szakértők egyik fele azzal érvvel, hogy a reálpolitikai szempontok előbbre valóak: Oroszországot minden lehetséges eszközzel gyengíteni kell, és az amerikai gazdaságnak is szüksége van az árcsökkenésre. A szakértők másik fele – elsősorban Biden környezetében vannak ilyenek – határozottan a látogatás ellen van, mondván, hogy az értékek fontosabbak, az elnöknek ki kell állnia a demokráciáért, nem tehet engedményeket az emberi jogok megsértése terén.
Ráadásul a remélt megállapodás nem is biztos, hogy érdemi hatással lesz a világpiaci árakra, így akár Bidennek külpolitikai kudarcot is hozhat a szaúdi utazás, ahol ő semmit nem fog kapni, cserébe viszont Mohamed bin Szalmán elégedetten mosolyoghat a kamerák előtt, amikor kezet fog az amerikai elnökkel. Persze ehhez előbb létre kell jönnie a találkozónak.
