A beregszászi határátkelőnél hátizsákos nők és gyerekek. Férfiakat nem nagyon látunk. Már az ukrán oldalon feltorlódott kocsisor. Az országba befelé nem megy senki sem, kifelé vagy száz autó igyekszik.
Munkácson van benzin és gázolaj.
– Ez nem a mi háborúnk – mondja egy idősebb nő a benzinkuton, miközben teletölti az autót. – Ha az anyaország nem adott volna, itten minden lerohad. Nem kaptunk az ukránoktól semmit, de azért elviszik a háborújukba a mi gyerekeinket. Azért jönnek a ruszkik, mert az övéikkel is azt csinálták mint velünk. Ne menjetek harcolni fiúk!
– Újságírók vagyunk.
Akkor sem kell harcolni, a ruszkik ide nem fognak jönni.
– Biztos ebben?
– Nem. Semmi sem biztos ebben az országban.
Szakértő szemmel méregeti, ahogyan fehér ragasztószalaggal körbematricázzuk a kocsimat TV feliratokkal. Ezt a trükköt még a Gázai övezetben tanultam. Az embernek egyszerűbb kihúzni a két betűt a dermesztő hidegben, a reszkető kezével, mintha nekiállna olyan bonyolult szavaknak, mint a Press.
A nő bemegy a benzinkút raktárához, egy fehér gyerektrikót hoz ki, és a kezembe nyomja. „Na, ezt meg a rádióantennára. Hadd lássák a ruszkik, hogy lobog.”
Munkácstól Szolyváig kátyúk az úton az acélszürke ég alatt. Tar fák nézik a Latorca folyót a dombok oldaláról. Semmi mozgás, szembe sem jön tömeg.
A reggeli hírek arról szóltak, hogy Lviv (Lemberg) mellett ukrán harcihelikopterek lőtték az orosz különleges erőket. Az ukrán nemzetbiztonsági szolgálat cáfolta a hírt, és azt állították, hogy egyszerű felderítő repülés történt.
Kijevben eközben komoly utcai harcok zajlanak, folyamatosak a légitámadások, a városba bevezető hidak közül jópárat felrobbantottak már. A főváros azonban tartja magát, még mindig ukrán kézen van, és Zelenszkij elnök sem menekült el. Elnézve a képeket Kijevből, az ember nem bírja megállni, hogy ne jusson eszébe 1956 kollektív emlékezete. Azokat a harckocsikat is oroszok vezették.
Az első rendőrségi ellenőrzőpont Szolyva és Sztrij között van. Kalasnyikovos, ideges tekintetű rendőrök állnak a forgalomlassító betontömbök között. A kocsimra felhúzott TV feliratok működnek.
A rendőr megnézi az útlevelünket, és annyit kérdez, hogy hová megyünk. Megmondjuk. Nem kérdés, hogy mit csinálunk az országban. Az emberre nem fogják rá a fegyvert, ha nem kezd el katonai objektumokat fényképezni anélkül, hogy arra engedélyt ne kérne.
Az első ellenőrzőpont olyan, mintha belső határ lenne. Mögötte a kifelé vezető sávban polgári gépkocsik végelláthatatlan sora a mozdulatlanságban. Utcai árusok kínálnak vizet, kovászos uborkát a gyerekeiket terelgető nőknek. Sírás és káromkodás hangja, úgy ötven kilométeren keresztül. Ezek az emberek biztosan ott fognak éjszakázni a tejszínű ég alatt.
A sor szinte egyáltalán nem halad. A rendőrök nem engedik tovább a hadköteles férfiakat.
Ezért láttunk zömében nőket és gyerekeket a beregszászi határátkelőnél. Igaz, Magyarország még mindig nem célja a menekülő ukrán lakosságnak, elsősorban Lengyelország felé mennek. Egyrészt nagyjából megértik a nyelvet, másrészt a lengyel-ukrán kapcsolatok – ellentétben a magyarral – nem jéghidegek. Senkinek ne legyen illúziója arról, hogy az erősödő orosz invázióval ez nem fog változni. Nincs az az ember, aki ne próbálná meg kimenekíteni a családját a rakétatámadások elől. Ilyenkor a világ két részre zsugorodik: arra, ahol lőnek, meg arra, ahol nem.
Késő délután érkezünk meg Lvivbe. A történelmi belváros változatlanul olyan, mint egy ékszerdoboz. Villamos csönget a macskakövekbe vágott síneken.
A városba bevezető úton már épülnek az úttorlaszok. Pickupokról döntik le az öntöttvas tankcsapdákat fiatal férfiak. Csörömpöl a fém a betonon a szürkületben, és hallani a lapátok csikordulását a nedves homokon, amit a zsákokba töltenek. Komor arcok mondják, hogy ide is eljön a háború, nem fog a fővárosban maradni.
Ezt Putyin elnök arra a kijelentésére alapozza mindenki, hogy „nácimentesítik” Ukrajnát. Lviv mint az ukrán nacionalizmus egyik fellegvára így mindenképpen kiemelt célpont.
A légvédelmi sziréna visítását akkor haljuk meg, amikor kirakodjuk a holminkat a hotelszobában. A szálloda vendégei, akik nagyrészt Kijevből és Harkivből menekültek, vagy újságírók, akik a lengyel határon keresztül érkeztek, elkezdenek levonulni a pincébe.
Fehérre mázolt falak, matracok a kétméteres belmagasságú teremben, székek a várakozóknak – ez a légoltalmi pince. Nem sokban különbözik azoktól, melyek a pesti gangos házak alatt húzodnak. A különbség pusztán annyi, hogy ezeket használják, és nincsenek lerohadva. Még a megerősített acélajtók is olyanok, mint otthon.
A sziréna után (nem hallottunk semmilyen becsapódást) a belvárosban vacsorázunk, felhívjuk ukrán ismerőseinket. Sokuknak néma a telefonja. A családosok ott maradtak a pincékben. A félméteres betonfalak között pedig nincsen térerő.
Fiatal fegyveres civileket látunk az utcákon vonulni. Lvivben is zajlik a lakosság felfegyverzése. Igaz, a „mindenkinek adunk egy puskát” doktrína finomodott: voltak visszaélések a kiosztott gépkarabélyokkal, és a piacon eladott Kalasnyikov volt az enyhébb fajtája. Azóta szigorúbban vizsgálják a fegyverért jelentkezőket. Az kap, aki 2014 óta harcolt már valamikor az oroszok ellen.
– Az ultranacionalisták, futbalhuligánok, neonácik, tehát a szélsőjobb már mozgosított – mondja Tarasz Fiderko szociológus, a téma kutatója. Skóciában érjük el, ahol az egyetemen tanít. A családja nem messze lakik Ternopiltól. – Azt, hogy mi lesz persze nem tudjuk. Mindenki abból dolgozik, amit a hírekben lát.
Sokan bejelentkeznek az önkéntes mentőalakulatból, amihez 2016 nyarán csatlakoztam. – Sok a sebesült, de mindent megteszünk, hogy tudjatok jönni – mondják. Semmi pánik, sőt optimizmus a hangjukban. Az ukrán hadsereg nem menekült el, nem állt át, hanem tartja magát az oroszok ellen. Határozottság és elszántság jellemzi a háborúban aktívan dolgozó civileket, akik meggyőződésesen hisznek abban, hogy a 2014-ben megszületett új Ukrajna Európa testvére, és nem Oroszországé.
A második légoltalmi sziréna az étterem előtt ér minket. A vijjogás közben recsegős férfi hang lebeg a tér felett, mint Isten lehellete.
Ez nem gyakorlat! Kapcsolják le a villanyt, zárják el a gázt és a vizet az otthonaikban, majd vonuljanak le a kijelölt óvóhelyekre!
Nincs óvóhely, a téren állva várjuk, hogy történjen valami, de semmi sem történik. A hotelbe néhány perccel a kijárási tilalom bevezetése előtt érünk vissza. Nem jó ezzel játszani: bármilyen civilt, akit az utcán találnak az önkéntes milíciák, a rendőrség vagy az ukrán hadsereg, ott helyben letartóztatják.
Hajnalban kimegyünk a vasútállomásra. Embertömegek a peronon, pokrócok a földön. Kijevből, Harkivből menekültek, és rengeteg arab és afrikai cserediák, aki elmenekült a fővárosból. A vonatok befutnak, tülekedés, kiabálás. Tömött szerelvények indulnak Lengyelország felé. Először a nők és gyerekek, majd az ukrán férfiak szállhatnak fel, utánuk jöhet bárki más. Ismerős látvány annak, aki járt a Keleti pályaudvaron a 2015-ös menekültválság során.
Bob bácsi, a kárpátaljai magyar katonai felderítő is bejelentkezik telefonon.
– Hol vagy?
– Kijevtől északra.
– Szarul nézel ki.
– Ja, magas a cukrom, és nem alszom négy napja.
– Mit csinálsz?
Lövünk, baszd meg. Meg jelöljük, hogy hová menjen az ágyú. Van néhány fogoly. Baszd meg, taknyos tizennyolc és húsz év körüli gyerekek.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Eléggé. De ők is véreznek.
– A médiában az van, hogy megtorpant az orosz offenzíva. Meg tudjátok őket állítani?
– Azt nem tudom. De hogy belehalunk a próbálkozásba, az biztos. Hétfőig tuti nem tudsz felmenni Kijevbe. Meg vannak csinálva a hidak. Egyébként is, miről akarsz írni?
– Az ukránokról.
– Bővebben?
– Arról, hogy készüljön fel Magyarország, hogy segítsen a menekülőknek. Ezek keresztények, egy olyan ország támadta meg őket, aki minket is megtámadott már a történelemben, európaiak és a szomszédaink.
– Oké. Majd hívlak, most mennem kell.
A háttérben gépkarabélyokat hallani, amikor leteszi a telefont.
