Először volt a hal. Az ember mindössze kitartó vendég a partvidéken. Ingrid felemelte a tekintetét a heringeshordóról, látta, amint odakint a mólón a táncoló hópelyhek beleolvadnak a sötét faszerkezetbe, kezét beletörölte a kötényébe, majd követte a munkavezetőt a besózókamrába, és megállt a munkapad és egy nagy dézsa megtisztított hal mellett. Összenéztek. A munkavezető fejével odabökött az asztalon fekvő késre, mely kis bárdra hasonlított.
Ingrid kiemelt a tisztítódézsából egy jó kétlábnyi tőkehalat, végigfektette a munkapadon, bemetszette a feje alatt, kifordította a kopoltyúfedő lemezt, végighasította a húst a gerincoszlop mentén a fejtől a farokrészig, a faroknál leválasztotta a gerincet a húsról, aztán végighasította a bordázatot a másik oldalon is, és végül, mintha csak lehúzna egy rozsdás cipzárt, baljával kitépte és felemelte a gerincet; a vérfoltos padon a hal szétterült, akár egy fehér szárny, arra várva, hogy leöblítsék, rétegesen felhalmozzák, besózzák, átforgassák, megszárítsák, végül kiáztassák, újabb réteges halomba rakják és eladják, ez az elefántcsont fehérségű arany volt az, ami életben tartotta ezt a nincstelen partvidéket immáron nyolcszáz éve, amióta először említették a krónikák.
– Hadd lássam a gerincét.
Ingrid áttette a halgerincet a jobb kezébe, hogy elrejtse a mutató- és a nagyujja között ejtett sebet.
– Szép tiszta.
Aztán hozzátette, hogy amíg van munka, Ingrid maradhat, ilyenkor ősszel sosem tudni…
– De a sebes kezedre húzzál kesztyűt.
Ingrid elvágyódott innen, visszavágyott Barrøyára, de senki nem élhet egyedül egy szigeten, és ezen az őszön nem volt ott sem állat, sem ember, Barrøy néptelen volt, elhagyatott, és október vége óta már nem is látszott a ködben; Ingrid azonban itt, a főszigeten sem bírt megmaradni.
Igyekeztek nem álomba sírni magukat, heringet beleztek és csontoztak, sóshordóba tették és sós vízzel kezelték a halat, kávépótlót ittak és besóztak és aludtak, és minden második este hideg vízben megmosdottak, hetente egyszer hajat mostak, szintén hideg vízben, rozsdavörösen vacogva a csillogó heringcsontvázakkal megszórt csillagos ég alatt, és Ingrid úgy filézett, akár egy férfi.
A második hét közepén eltűnt az egyik besózómunkás, és Nellyt áthelyezték Ingrid mellé dolgozni. Másnap kitört a vihar, és a hajók a szigeteken kerestek menedéket. A következő nap sem jöttek meg, és amikor a harmadik nap reggelén végül sikerült hazavergődniük a hózáporban, egyáltalán nem hoztak halat.
A rakparton azonban így is rengetegen álltak őket várva, az egész falu kivonult fogadni a férfiakat, akik ezúttal ismét élve tértek haza. Aztán újabb vihar csapott le, a hajók nem hagyták el a kikötőt, a halászhálókat nem vetették ki, s amit fogtak a part mentén, az használhatatlan volt, de talán guanónak még alkalmas, oly sok tényező játszik közre ebben, elsősorban egy másik, egy ettől nagyon különböző világ árszabása; a szárításra kiválogatott halakat párba kötötték és kiakasztották az állványokra, s az ősz különös története ezzel véget ért.
*
Ingrid és Nelly átforgatták a besózott halat, kiselejtezték a romlott példányokat, és figyeltek arra, hogy ami az előző kupac alján volt, az a következő tetejére kerüljön.
Ugyanaz a gőzhajó levelet hozott Ingridnek a nagynénjétől, Barbrótól, aki kórházban volt, s a levelet tollba mondta egy ápolónak, akinek már-már orvosi kézírását Ingrid ugyan üggyel-bajjal el tudta olvasni, a lényeget azonban mégsem értette. A nagynénje nem jön most haza északra, mert a combcsontja nem forrt össze, és nem talált fuvart… de karácsonyig hazatér, ezt kétszer is elismételte. Barbro ötvenkilenc éves volt, Ingrid harmincöt, aznap este korán elaludt, és nem álmodott.
Korán is ébredt, ott feküdt, és hallgatta a palatetőt zörgető szelet, a mólócölöpöket csapkodó, szörcsögő hullámokat és Nelly szuszogását, Nelly úgy aludt, ahogy általában az emberek, ez volt az egyetlen, ami rendjén volt, Nelly szuszogása alvás közben;
Ingrid felkelt, megmosdott a fémvödörben, összepakolta a kofferjét, nem evett, és nem főzött kávét, fogta bűzlő munkaruháját, és levitte a konzervgyár mögé, ahol a németek szoktak szemetet égetni, bedobta az egyik olajoshordóba, és addig állt ott a lángokat bámulva, míg a mólón beindult az élet, kicsit havazott.
A munkavezető letette elkopott ceruzáját, meglepettnek tűnt, azt mondta, Ingrid igazán rosszkor állt elő ezzel, nem hagyhatja őt cserben, ma estére újabb halszállítmányt várnak, Ingrid nélkülözhetetlen, bár persze nélkülözhető, egyre csak mondta, mondta a munkaadók megszokott, nyakatekert okoskodását, Ingrid azonban egy szigetről jött, számára az égbolt egyben fal és mennyezet, úgyhogy megismételte, hogy most kéri a pénzét, és türelmesen megvárta, míg az összes fiók kinyílik és becsukódik, míg előkerül az összes zörgő papír, hallgatta a kétértelmű sóhajokat a munkaidő-nyilvántartás és a kelletlenül előszámlált szamárfüles bankók felett, mintha sértés lenne kikérni a bért,
*
Ingrid a jeges úton felgyalogolt a szatócsbolthoz, és megvárta, amíg Margot kinyit, összeválogatta mindazt, amire szüksége volt, kávét és margarint is vásárolt, élelmiszerjeggyel és pénzzel fizetett, aztán kölcsönkérte Margot talicskáját, és letolta a holmit az evezősbárkáig, ami egész ősszel ott állt kikötve a mólónál.
Egy merőedénnyel kilapátolta a havat a bárkából, bepakolta az árut és a kofferjét, és visszatolta a talicskát. Útközben elhaladt két német katona mellett, akik a besózókamra eresze alatt ülve cigarettáztak, bizonyára eddig is ott ültek és őt figyelték.
Lement a lépcsőn, beszállt a bárkába, eloldozta a kötelet, és leült az evezőpadra. Ingrid az evezőkre támaszkodva kérdő pillantással felnézett rá. A katona megismételte a mondandóját, de Ingrid nem értette, egyre sűrűbben havazott, a bárka lassan tovasiklott, és a katona eltűnt.
Ingrid átevezett Gråholmen hosszúkás szigetéhez, itt egyevezőnyi távolságból követte a vásott sziklák vonalát mindaddig, amíg el nem tűntek, alig látott valamit a ködben, a tenger súlyos volt, és mozdulatlan.
Az utolsó jelzéssel ellátott sziklánál betájolta az irányt, aztán tartotta az egyenes szöget a nyomdokvíz és az áramlat között, míg jó egy órával később Oterholmenhez nem ért. A sziget azonban tőle balra tűnt elő, nem jobbra, ahol lennie kellett volna.
Kipakolta az árut a partra, kinyitotta a csónakház ajtaját, és bevontatta a bárkát a csörlő segítségével, amit még az apja szerelt fel valamikor gyermekkorában. Aztán felegyenesedett, körülnézett, a szürkeségben a sziget göröngyös gerincén álló épületek, amelyek tiszta időben tizenöt, húsz tengeri mérföldről is látszanak, most mindössze vékony tejréteggel befuttatott kis fekete dobozoknak tűntek, sehol semmi fény, a hóban nem voltak nyomok.
Felkapta a vödörhordó rudat a vállára, ráakasztotta az árut, és elindult felfelé. A dobozok átváltoztak házzá és otthonná, Belépett a házba, szobáról szobára járt, meggyújtotta a lámpákat, a konyhában és a nappaliban begyújtott a kályhába. Itt sem bírt megmaradni. Ismét kiment, leballagott a csónakházhoz, ellenőrizte, hogy az ajtó be van-e csukva, és a kecskebak a szélvédett oldalon áll-e, noha rögtön a megérkezése után gondoskodott minderről. A zöld vízben látszott a kőmóló gerendatalapzata, rövid időre Oterholmen is előtűnt, aztán ismét elfedte a köd. Sehol egy hajó a láthatáron, sehol egy madár. Megfordult, és az épületek felé nézett, a ház két szeme sárgán világított. Aztán elindult felfelé, így legalább lett három csapás a hóban.
**
A konyha melegedni kezdett. Ingrid levette a kesztyűjét és a sapkáját, kávét darált, és odatette főni a vizet, a Margotnál vásárolt élelmiszereket bepakolta a kamrába, és hozott még egy kosár tűzifát. Közben lefőtt a kávé. Levette a kabátját, és leült a kávéval a saját székére, a kétszárnyú ablak mellé, ami a nyugaton derengő árnyak felé nézett, Moltholmen, Skogsholmen, Lundeskjærene és az álomittas, távoli partvonal felé, a nap fele már eltelt, és sehogy sem akart kialakulni semmi. Körülnézett, hogy hol kezdje, a kályha vagy az asztal alatt, netalántán a kamra melletti sarokban?
Felállt, előhúzta a szenesvödröt, és lassan széttépkedte az újságokat, a papírdarabokat kis galacsinokká gyűrte, majd kupacba rakta őket, a kupac úgy nézett ki, mint egy hólámpás. Aztán összedőlt. Újra halomba rakta a galacsinokat, az újságok abból az időből maradtak itt, amikor Barrøy még közösség volt, emberekkel, állatokkal és egy világítótoronnyal, viharokkal, rendíthetetlenséggel és munkával, nyárral és téllel és jómódú élettel, a galacsinokat kitámasztotta kis ágakkal és tőzegdarabokkal, máglyát rakott, ez a gondolat még soha senkinek nem jutott eszébe, felgyújtani egy házat egy szigeten; Barrøy keleti felén volt ugyan néhány épületrom, de a föld ott sem volt felégetve, és most hirtelen világossá vált, hogy azok, akik elhagyták Karvikát, ezt önszántukból, és nem valamiféle katasztrófa miatt tették meg, egész egyszerűen elegük lett, szembenéztek önmagukkal, összepakoltak és elmentek, ez a gondolat elviselhetetlen volt.
Fogott egy lámpást, és felment előbb az Északi, aztán a Déli Szobába, benézett Barbro hálókamrájába a ház keleti oldalán, és a saját gyerekkori szobácskájába, melyben a kihúzható ágy, a bili, az éjjeliszekrény és a megfakult iskolai rajzok ugyanúgy álltak, ahogy akkor hagyta őket, amikor szeptemberben hazajött krumplit szedni; a ház mintha összement volna, az ajtók alacsonyabbak lettek, az ablakok keskenyebbek; hajdanán a lakók szaga úgy tapadt meg ezeken a falakon, akár a festék, most azonban nehéz, nedves földszag ülte meg a házat.
– Add át Barrøyát Larsnak – ezek voltak az anyja utolsó szavai. – És menj el innen, fiatal vagy, okos vagy, fordíts hátat a tengernek, hallgass rám…
Ingrid nemet mondott.
– Nem vagy elég erős ehhez.
– De igen – felelte Ingrid a haldokló anyjának. Következő tavasszal Lars nem tért vissza Lofotenről, azt írta, hogy rátalált a szerelem, ott maradt a hajóval, a teljes halászfelszereléssel és a legénységgel együtt, teltek az évek, és ő nem tért haza, még akkor sem, amikor kitört a háború. És a háború immáron négy éve tartott, Hansnak kisöccse született, Martin, ezt újabb irkafirkák jelezték a nagynéninek és a nagymamának, akik nem válaszoltak a levelekre, az egyik azért nem, mert túl büszke volt hozzá, a másik pedig nem tudott írni.
Ingrid bement az Északi Szobába, és eldöntötte, hogy itt alszik, a padlóba vágott csapóajtón keresztül felszáll ide a meleg a konyhából. Felrázta a pihedunyhákat, megvetette az ágyat, aztán lement, megitta a langyos kávét, újra elolvasta Barbro levelét, majd összegyűrte és a földön álló kupacra dobta.
De nem gyújtotta meg a máglyát.
Egy távoli csattanás után kitartó morajlás hallatszott valahonnan messziről, a föld gyomrából. Ingrid kihátrált a konyhába, dermedten megállt egy pillanatra, egy túl hosszú pillanatra, aztán visszament, és feltépte a hálófülke ajtaját, dühös volt magára, rögtön ezt kellett volna tennie, bárki volt is ott, azóta eltűnhetett.
De a hálófülkében nem érzett idegen szagot, nem hallott osonó lépteket, mormoló hangokat, még egy macska lépteinek a neszét sem, csak az a morajlás hallatszott idebent ugyanúgy, ahogy odakint. Leakasztotta a lámpást a nappali faláról, visszament a nagyapja hálókamrájába, és újfent meggyőződött arról, hogy senki nincs odabent, sem az ágyon, sem az ágy alatt, sem a sarokszekrényben, sem a ládában, amit kinyitott és becsukott, végül leült a fedelére,
Aztán helyreállt a csönd.
Ingrid kabátot vett, és kiment a hóesésbe, odakint megállt, és végigpillantott az épületeken, emitt a ház és az istálló, odalent a tengerparton a mólók és a csónakházak, és hirtelen elhűlt azon, hogy mindaz, ami itt tartja őt ezen a szigeten, szigorúan véve egy nagy semmi. A havazás hamarosan esővé lágyul, a sziget barna lesz, akár az ótvar, a tenger pedig beszürkül, hacsak meg nem változik a szél iránya.
Kigyalogolt a sziget déli csúcsára, ott megállt, sokáig állt egy helyben, a világítótorony romjait nézte, amikor kitört a háború, az apjától maradt dinamit maradékával Barbróval felrobbantották a kis építményt. Áttetsző, színes üvegcserepek, a moszat és a tengeri hínár fekete hajtincsekként tekeredett rá a rozsdás, kifacsarodott vasoszlopokra, az olajtartály megperzselődött rózsára hasonlított. Leült a fatörzsre, amit hajdanán a tenger sodort ide, és amit vasszögekkel és huzalokkal rögzítettek, nehogy a víz visszavegye tőlük a hatalmas, csontfehér óriást, amiről azt hitték, hogy egyszer majd sokat ér, talán egy egész vagyont, és immáron három évtizede szolgált padként olyan emberek számára, akik soha nem ültek le.
És Ingrid nem volt már gyerek.
Addig ült ott, amíg fázni nem kezdett, aztán a nyugati sziklák mentén elindult észak felé, sehol egyetlen nyom a hóban, sehol egy hang, csak a tenger komor zúgása, elhaladt a földnyelv mellett, ahol az új móló és a három csónakház állt, a kelleténél legalább egy épülettel több, és ráébredt, hogy ha reggel felébresztette volna Nellyt, ha meghallja a hangját és látja a mosolyát, akkor még most is a feldolgozóban állna és halott tőkehalak gerincét tépné ki nyugtalanítóan hullámzó gondolatok közepette.
Észrevette, hogy a gyapjúpulóvere ujja egy helyen elszakadt, de nem emlékezett rá, hogy ez mikor történhetett. A munkapadon egy hosszúkás dobozban, méret szerint elrendezve börcfák feküdtek, kiemelte a legnagyobbat, végigtapogatta, ott díszelgett rajta Lars fogainak nyoma, Lars kiskorában mindent megrágott. Az a pulóver akkor szakadt el, amikor ma reggel lecipelte a koffert a lépcsőn, közben beleakadt egy szögbe. A munkapad felett a polcon különféle méretű zsinórtekercsek sorakoztak, kések, fenőkövek, horgok, parafa dugók és kötőtűk, Barbro kötőtűi.
Ingrid előhúzta a sámlit, leült az ablak alatt álló vaskampó elé, fogott egy zsineget és egy kötőtűt, és elkezdett hálót hurkolni. Egy óra múlva háromlábnyi hálóval elkészült, tizenöt hálószemes szélességben. Keze puhán, finoman dolgozott a hidegben. Hirtelen farkaséhség tört rá, az éjjeli sötétben visszabaktatott a házba, az időjárással kapcsolatban tévedett, a nedves szemerkélésből hó lett, hulltak a koromszerűen puha, száraz hópelyhek, és most már nem félt.
Roy Jacobsen: Fehér tenger
Fordította: Pap Vera-Ágnes
Scolar, 2020
