Kómába került a kispályás focista, miután lefejelte a tornaterem falát

Ájer

Jó, ha úgy vesszük, nem volt az luft, hiszen a láb nem a levegőt rúgta, hanem, ha a spicc spiccével is, de elérte a labdát azon a 2007. december harmincadikai délutánon. Pech, hogy a következő pillanatban a láb gazdája, kinek neve Ájer, szóval Ájer feje a tornaterem klinkertéglás falának csapódott. Reccsent a csont, tán még a félpályánál is hallani lehetett.

Zihált a spíler a parketten, füléből véres agyvíz szivárgott, dermedten faggatták a többiek, hogy „megvagy, bazmeg?!”. Millimétereken múlik ilyenkor az élet, ha extrabalszerencsésen koccolsz, nemcsak törik, be is roppan a koponya, és a világ legszebb terepéről, a futballpályáról egyenesen a mennyei bajnokságba szerződsz a Zsiborás Gabi meg a Zavadszky meg az Albert mellé; ami, ha jobban belegondolsz, azért megfontolandó ajánlat.

De Ájer kitartott. Pedig a mentők is az átigazolás mellett tették le a voksukat: fél órába telt, mire kiért az esetkocsi, doki nélkül, és a piros mellényes felcser is csak bazmegolt, mint a sporttársak, hogy hát ehhez ő hozzá nem nyúl, rohamkocsit hív inkább, az még húsz perc, közben Ájer hol elájult, hol magához tért, míg a tócsa cseppenként dagadt. Épp magánál volt Ájer, amikor végre igazi orvos guggolt mellé, s protokoll szerint kérdezgetni kezdte, hogy hívják, mikor született, lakcíme, válaszolgatott szépen, de amikor már az anyja nevénél tartottak, elszakadt a cérna, s jött a harmadik bazmeg, hozzávetőleg ekképpen: „Faszt informálódsz, szarul vagyok, bazmeg, be kéne vinni a kórházba.”

A következő hetekből snittek maradtak meg Ájer fejében. Például az, hogy a nővér kérdi, enne-e, és Ájer rádöbben, hogy borzasztóan éhes, kérdi a nőt, mi a kaja, az meg mondja, hogy lencse, és bár Ájer se előtte, se utána nem vett magához lencsét, ugyanis undorodik tőle, akkor bevágott egy egész tányérral, és boldognak érezte magát tőle. Az is snitt, hogy ül a betegágy melletti stokin a kétségbeesett édesanya, özvegy Ájerné, amikor is Ájer egy pillanatra magához tért és tökéletes artikulációval így szól: „Nyugi, anyukám, nem kell pánikolni.”

Ami már csak azért is különös, mert Ájer beszédképessége a tornatermi fasztinformálódsszal odalett: tudta ugyan, mit szeretne közölni, de nem jöttek szájára a szavak, a mondatok pláne nem; a neurológus kétesélyre vette a gyógyulást, „vagy javul ez, vagy nem, de ép ember nem lesz belőle”.

✽ ✽ ✽

Időzzünk kicsit özvegy Ájernénál, kinek pánikját egyszülött fia állapota és az ideggyógyászi diagnózis mellett privát élettapasztalata is indokolta. Különösen az, hogy idősb Ájert, vagyis a mi Ájerunk édesapját tragikus körülmények között veszítette el bő évtizeddel korábban a háromtagú família.

Az Ájer szülők mindketten falusi, szegény családból kerültek Pestre, az apa esztergályosnak állt, az anya varrónőnek, háromműszakokból és fusizásokból lett előbb lakótelepi másfélszoba a harmadikon, kilátással a játszótérre, aztán Zsiguli és telek Óbarok mellett, öt sor szőlővel, pincével, saját borral, semmiérővel, de büszkeségre és állandó tevékenységre okot adóval. Jártak is kapálni, metszeni, permetezni, szüretelni, fejteni, nem lehetett nem járni, hol hármasban, hol kettesben, idővel idősb Ájer egymaga is, csak úgy körülnézni. S ha már körülnézett, fogyasztott is a termésből, tervezetten, vagyis nem ült kocsiba, letömegközlekedett, maradt alkonyatig, aztán kigyalogolt a buszhoz, nem távolság, le a dombról, a főút mellett kétszáz méter a padkán, s ott is a megálló, a Népligetnél tesz le a Volán. Egyetlen veszélyforrás az a padkás, járdátlan szakasz, de ha a forgalommal szemben, a murvára húzódva közlekedik az ember, nem történhetik baj.

Hogy ki hibázott azon az őszi estén, még a helyszínelés sem tudta eldönteni, az mindenesetre tény, hogy idősb Ájert elcsapta egy kocsi, egy Trabant, az apa feje az autó szélvédőjéhez csapódott, mire kiért a mentő, ő már bekopogtatott az univerzum amatőrborász-válogatottjának pincekapuján.

„A fasz üsse meg. A fasz üsse meg. A fasz üsse meg.” Ezt ismételgette ifjabb Ájer a temetést követően, miközben barátaival jelentős mennyiségű minőségi palackozott bort vett magához egy fővárosi vendéglátóipari egységben. S amikor hajnaltájt valaki rákérdezett, hogy mi ez az új duma, azt mormogta párás szemüvege mögül, hogy „apám egyetlen szellemi öröksége”. E megjegyzésétől utóbb, józanul, határozottan elhatárolódott ifi Ájer, a sokknak, valamint a kényszeres szellemeskedésnek tudva be a verbális túlmozgást, indokoltan, ugyanis minden kétséget kizáróan ritka jó arc volt az öregje. Egy füst alatt, hogy legyen ok borzongani, azt is elmesélte Ájerunk, egynéhány hónappal korábban milyen jót derült faterjával a Ludas Matyi azon, Balázs-Piri Balázs jegyezte karikatúráján, melyen a bekötözött fejű, fölgipszelt karú pacáknak azt veti oda látogatója, hogy „Csak Trabant ütött el?! Azt hittem, legalább egy Mercedes.”

Na, de hagyjuk nyugodni békében idős Ájert (és kortársát, Balázs-Pirit is), térjünk vissza a mi Ájerunkhoz. Aki rácáfolva orvosaira, rohamosan javult, padlógázzal curikkolt ki életéből az afázia, megszűnt a dadogás, jöttek a szavak, a mondatok, még idegen nyelven is; negyedéves rehabilitáció után egészségesnek nyilváníttatott hősünk, s visszatért a baleset előtti életéhez. Illetve hát pont ez az: nem ahhoz tért vissza.

✽ ✽ ✽

Talán vagyunk már olyanban, hogy eláruljam: én vagyok Ájer.

Pestlőrincről, a KISZ-lakótelepről, az Est utcából. A Darusba jártam, Darus Utcai Általános Iskola (ötezernégyszázegyesszámúvácimihályúttörőcsapatvigyázz, ha mond ez valamit), aztán Steinmetz (ejtsd: Hunyadi Sztehlo) gimnázium, német tagozat. Nem voltam valami jó tanuló, mondjuk rossz sem, kábé csak a sport érdekelt, csinálni is, nézni is imádtam, megszállottan, bújtam a Népsportot, a statisztikákat. Érettségi után egy külkercégnél nem csináltam semmit hat hónapon át, majd sorkatonaság, másfél év, leszerelést követően pedig újságkihordás, hajnalban pattantam a bringára, nyolcra hazaértem, enyém a nap, anyáméknál laktam, semmire nem volt gondom. De azért tanulgattam, és pár év múltán felvettek a miskolci bölcsészkarra, német nyelvtanár szak, buli, ami diplomába torkollott. Vissza a KISZ-re, német nyelvórákat adok azóta is, huszonsok éve, nyelviskolában és magánban, a fix állás nem nekem való.

Hajlamos vagyok fenemód lelkesedni, nőért, zenekarért, sportért, csapatért. A Ferencváros a legnagyobb szerelem, apám vitt ki az első meccsre Geo haverommal, ötödikben, Ájer és Geo, Levegő és Föld, jó, mi?, azóta is van tűz ebben a közel fél évszázados barátságban, szóval 1978. október tizennegyedike, Ferencváros–Pécsi Munkás Futball Club 4:1, az első villanyfényes meccs az Üllői úton, gólszerző Takács, Nyilasi és Pogány kétszer, ott is ragadtunk egy életre szembe a Springer-szoborral (későbbi kiejtése: Zöld Sas), a B-középben, ami annak idején nem radikalizálódott messzebb a „hülye bíró” és a „lila majmok” skandálásnál.

Ivarérett diplomásként a szurkolói közegből szerveződött a baráti köröm, jártunk focimeccsekre, utána söröztünk. Idővel kézilabdára is kilátogattunk, aztán vízilabdára is, hokira is, meg mindenre, és persze mi magunk is futballoztunk, kispályán, és az összes programot sörözés zárta. Majdhogynem a hét minden napjára jutott közösségi élet.

Ezzel a társasággal sportoltam akkor is, amikor megfejeltem a klinkert, konkrétan abban a hónapban, hogy betöltöttem a negyvenet. A múló időn és a számmisztikán volt időm merengeni a rehab alatt, gyorsan rájöttem, hogy el van baszva az életem, sehol sem tartok és sehová sem tartok, nincs csajom, nincs gyerekem, nincs célom, és hogy ideje változtatnom.

Első lépésben próbáltam szerencseként tekinteni a balesetemre, mondván, ez életem nagy kalandja, rosszabb nem történhet velem, vagy ha mégis, annak már nem leszek a tudatában. És tényleg: azt éreztem, a baleset előtt fuldokoltam, csak nem vettem róla tudomást, és most meg egyszeriben levegőhöz jutottam, lehullt rólam a szorongás, a jaj, istenem, mi lesz holnap. Váratlanul megláttam magam körül a szépet. Beleégett az agyamba a jelenet, március, sétálok, és szíven üt, milyen gyönyörű zöld a gyep, és milyen gyönyörű zöld a lomb, és egyáltalán: milyen gyönyörű szín ez a zöld! Mindez fradistaként. Írni kezdtem, blogot, parádés önterápia, mellé tai chi, én, aki korábban kizárólag akkor éreztem jól magam a sportban, ha loholhattam.

Ismét jártam le a haverokhoz, de numerikus határt szabtam a közösségi létnek: heti max. két meccs, ezenfelül legföljebb még két rendezvény, teszem azt, koncertlátogatás; tök hülyének néztek, amikor azt mondtam, hogy bocs, srácok, nem megyek Péterfy Borira, mert kimerítettem a heti keretet. A folyadékbevitelt is átértékeltem, amiben segített, hogy a sörre rá se tudtam nézni, frankón undorodtam tőle, mint a lencsétől; csésze teával nyitottam az estéket, aztán még egy tea, aztán limonádé, kettő, aztán ásványvíz literszám.

Hivatalból, vagyis az állam pénzén járhattam pszichológushoz, Flórához, aki már az első leülésnél lényegében lealkoholistázta az én korábbi széles spektrumú, módszeres, kulturált italfogyasztásomat, amit természetesen kikértem magamnak, mire ő egy legyintéssel szociális ivóra módosította a diagnózist, s ebben mindketten megnyugodtunk.

✽ ✽ ✽

Az lett a szavam járása, meg az életem járása is, hogy életmódváltás.

Nőügyben is jutnom kellett valamire. Vágytam én mindig is társra, de valahogy úgy alakult, hogy a lelki, szellemi meg a fizikai rész elvált egymástól, szóval akadtak, akikkel kurva jókat beszélgettem, de sosem jutottam el addig, hogy járjunk; így testiséghez kizárólag forintalapon jutottam.

Pedig pörögtem a társkereső oldalakon, és már a bemutatkozó szövegemben nyilvánvalóvá tettem, hogy nem csupán szexet keresek. Ahogy összekaptam magam a baleset után, megint nekiálltam csajozni a neten, és az új fotóim alá olyan kommentek érkeztek, hogy „micsoda balkáni macsó!”, ez tetszett. Úgy éreztem, az életmódváltás, életmódváltás, életmódváltás tán elém tereli azt, aki a párom lehet, és ebben a hitemben Flóra is erősített.

A kudarcok acélosítottak, fölállítottam egy elméletet, miszerint a társkeresés olyan, mint a munkakeresés: amikor már föladod, egyszer csak összejön, csak bele kell tenni az energiát.

Sokakkal cseteltem, köztük egy Szofi nevű nővel, ő írt rám, szintén zaklatott párkapcsolati múltat tudhatott maga mögött, fél év alatt mindent elmeséltünk magunkról egymásnak a neten, de mivel Szegeden élt, nem jutottunk el a találkozásig. Na, de akkor végre Pestre látogatott egy barátnőjéhez. Randit beszéltünk meg Szentendrére.

A barátnő Békásmegyeren lakott, abban maradtunk, hogy Szofi ott fölszáll a hévre, amin én már a Batthyány óta ülök majd, s együtt gördülünk be a festői rácvárosba. Csodás terv. Ehhez képest akkora balfasz vagyok, hogy az orrom előtt ment el a szerelvény (ráadásul abból az orrból a gyerekkorom óta kínzó allergia miatt folyamatosan szivárgott a takony), így Szofi a szentendrei végállomásig szólózott, s ott várt rám. Hamar elárulta, hogy többet tud rólam, mint sejtem, ugyanis előző este a barátnője kifaggatta, mégis milyen pasival fog randizni, és kiderült, hogy a barátnő nem más, mint Flóra, a pszichológusom, Szofi egyetemi kollégiumi szobatársa. Ennek mekkora a valószínűsége? Kábé akkora, mint hogy az ember negyedév alatt tökéletesen kijön az afáziából.

Szentendre után nemcsak írtunk egymásnak, hanem telefonáltunk is mindennap, mígnem Szofi meghívott magához Szegedre, amit annyira nem akartam elhinni, hogy háromszor is rákérdeztem a mobilba, komolyan gondolja-e, „Szofi, tényleg? Á, ne!”, de ezzel sem sikerült elrettentenem. Szimbolikus volt a meghívásos beszélgetés, ami a londoni olimpia megnyitóünnepsége előtt fél órával kezdődött, és utána fél órával zárult. Olimpia! Az olimpiát én már akkor várom, amikor négy évvel korábban befejeződik az előző, a londoni megnyitóra hetek óta hangoltam magam, ám konstatálva, hogy lemaradtam róla, a legcsekélyebb elkeseredést sem éreztem, amin őszintén megdöbbentem, és arra jutottam, hogy valami komoly dolog történik velem.

Levonatoztam Szegedre, összejöttünk. Negyven körül nincs idő hezitálni, karácsonykor megvolt az eljegyzés, áprilisban az esküvő, rá másfél évre a terhesség is összejött. A gyerekvárás alatt Szofi sokat forgatta A várandós anya című könyvet, egyik este én is beleolvastam, és leragadtam A várandós apa című fejezetnél, ami arról szól, hogy ilyenkor a férfi átgondolja a saját apjához való viszonyát. Baromság, ez mondtam magamban, nekem aztán eszembe nem jutott átgondolni a faterhoz való viszonyomat, de ha már a tudomány ezt diktálja, hát, elmerengtem rajta. És arra jutottam, hogy pont olyan apa akarok lenni, mint ő: észrevétlenül és állandóan jelen lenni. Mint egy tökéletes futballbíró.

✽ ✽ ✽

A fiunk 2015. január tizenharmadikán született. Az én életemben Andris, vagy inkább a baleset előtt az volt, hogy ha nincs valami rettenetesen fontos egyéb elfoglaltság, akkor Fradi-meccsen a helyem. Mióta van Andris, az a helyzet, hogy ha nincs valami rettenetesen fontos egyéb elfoglaltság, akkor Andris mellett a helyem. Andris az én Ferencvárosom, érte félretettem a mérkőzéslátogatást, legalábbis egy időre. És a kispályás labdarúgást is félretettem, bár előbb-utóbb vissza kell térni a parkettre.

Gólból folytatom majd, ugyanis gól lett abból a 2007. decemberi spiccelésből, csak mondom.

Alibi hat hónapra – Levegő

Nagy József írása

Hamu és Gyémánt; Alibi Kft., 2021