Amikor 2020. szeptember 27-án szállingózni kezdtek a hírek arról, hogy Hegyi-Karabahban kiújultak a harcok, a szakértők vegyes érzelmekkel várták a folytatást. A Szovjetunió felbomlásakor kialakult és máig megoldatlan konfliktusra idáig az volt a jellemző, hogy az akkor vesztes Azerbajdzsán időről időre nekigyürkőzik a harcoknak, aztán súlyos emberveszteségek után visszavonul. 2016-ban, az úgynevezett négynapos háború során néhány hegygerincet tudott csak visszavenni, pedig akkor már felbukkantak az első pilóta nélküli izraeli drónok is az azeri arzenálban.
A mostani harcok első képei is ezt látszottak igazolni, a videófelvételeken a felvonuló azeri tankokat és harci járműveket a jól beásott örmény védők egyre-másra lőtték ki.
Azerbajdzsán az elmúlt években jelentősen növelte a védelmi kiadásait. Ez nem volt titok a nemzetközi közösségben, ami meglepetést okozott, hogy mire költötte az évi több százmillió dollárnyi összeget. A mostani harcok során egyre inkább látszik, hogy Baku – Törökország segítségével – jelentős képességnövelést hajtott végre, azaz olyan széles mértékben bővítette a drónflottáját, amivel fel tudta borítani az elmúlt évek hatalmi egyensúlyát.
Látványos drónfölény
Az előző évtizedekben az egykori hatalmi központ, Oroszország játszotta a főszerepet mind katonai, mind politikai téren. Moszkva katonai bázisai Örményország területén biztosították Jereván nemzetközi határait, főleg Törökországgal és Azerbajdzsánnal szemben, így az örmény vezetés minden erőforrását a karabahi testvérei támogatására fordíthatta. Moszkva egyszerre volt a legnagyobb fegyverszállítója az azerieknek és az örményeknek is, miközben az úgynevezett Minszk csoport társelnökeként (a franciák és az amerikaiak mellett) a tűzszünetek és a béketárgyalások legfőbb koordinátora is volt. Ez az állapot biztosította az évszázadok óta meglévő orosz befolyás fenntartását a Kaukázusban.
Baku az évek során természetesen egyre frusztráltabb lett ettől a kettős politikától, és szeretett volna váltani. Idáig azonban nem volt kihez fordulnia. Törökország és az Erdogan-kormány egyre látványosabb külpolitikai szerepvállalása felkínálta a lépésváltás lehetőségét. A hírekből is világosan látható, hogy az elmúlt években Ankara egyre erőteljesebben képviselte saját hatalmi érdekeit, ha kellett, akár azon az áron is, hogy hagyományos partnerével, az USA-val is összeveszett. Irakban, Szíriában, Líbiában, majd az idén a Földközi-tenger keleti medencéjében történő kemény fellépés előrevetítette a korábban csak retorikailag erős török szerep felértékelődését az örmény-azeri konfliktusban.
Kulcsfontosságú volt, hogy Ankara saját haditechnikai fejlesztései révén – a már említett drónok alkalmazásával – felzárkózott a jelenlegi katonai modernizációs trendek egy fontos területén, a pilóta nélküli repülők alkalmazásában. A Bayraktar TB-2 és az ANKA drónok, a MAM-L és a MAM-C intelligens rakéták nevét csak az elmúlt két-három évben tanulta meg a nemzetközi közösség, amikor ezeket a rendszereket sikerrel alkalmazták nem csak a kurd felkelők ellen, de szíriai vagy líbiai irányítás alatt levő orosz légvédelmi komplexumok ellen is.
Azerbajdzsán „drónháborúja” lassan indult be, ám aztán erőteljessé vált, és elképesztően súlyos veszteségeket okozott a másik oldalnak. Baku rendszeresen tesz közzé hátborzongató videókat ezekről a légi csapásokról, így az elemzőknek viszonylag könnyű dolga van összeszámolni az örmény veszteségeket. Az október 23-i állapotok szerint
Természetesen mindkét oldal propagandaháborút vív a másik fél veszteségeit tekintve, de sem a karabahi védők, sem Jereván idáig nem tudta alátámasztani saját állításait hasonló képi anyaggal.
Az azeri videóknak, amelyek széles körben fellelhetők az interneten is, a demoralizáló hatását nem lehet elhallgatni. A felvételeken békésen készülődő örmény katonákat látni, mit sem sejtve a közelgő veszélyről. A drónok nappal és éjszaka is hatásosak a videók szerint, bármi célpont lehet ami az égből látszik. Bár örmény állítások szerint idáig több mint 200 drónt semmisítettek meg, mostanáig csak egyetlen török eszközről készültek felvételek. Ennél fogva a karabahi vezetés egyelőre tehetetlennek tűnik az azeri drónfölénnyel szemben, az egyedüli reménye valamiféle orosz segítség, az időjárás és a földrajzi viszonyok változása lehet.
Megfordulhatnak-e az erőviszonyok?
Az elmúlt hónap során Azerbajdzsán jelentős területi nyereségeket könyvelhetett el, elsősorban a déli, iráni határ mentén fekvő részeken. Ennek kapcsán érdemes felidézni, hogy Hegyi-Karabah nem csak az egykori autonómia területén vívta ki a függetlenségét, hanem 1992 és 1994 között elfoglalt olyan területeket is, amelyek Azerbajdzsán megyéi voltak. A mostani sikerek nagyrészt ezeket a területeket érintik, bár Hadrut város és környéke eredetileg a karabahi autonómia része volt. Az eddigi harcok alapján valószínűsíthető, hogy Baku legfontosabb célja egy délről északra tartó offenzíva révén elérni Lachin települést, ahol Hegyi-Karabah és Örményország legközelebb van egymáshoz, és amely út a legfontosabb kapcsolat a két örmény közösség között. Esetleg eljutni ezen az útvonalon a korábban azeriek által lakott Sushi/Susha településig, amely már 1992-1994-ben is véres összecsapások színtere volt.
A katonai áldozatok számáról csak örmény oldalon vannak pontos adatok, Baku nem közöl statisztikákat, állítása szerint addig, míg véget nem ér a konfliktus. Az azeri áldozatokra vonatkozó örmény adatok már a konfliktus elején több ezer főről szóltak, ezt általában a nemzetközi közösség fenntartásokkal kezeli. Az elmúlt napokban hivatkozási alap lett Vlagyimir Putyin is ebben a kérdésben. Az évente megrendezett nemzetközi fórumon, a Valdai Klub találkozóján az orosz elnök 5000 főre becsülte az áldozatok számát nagyjából fele-fele arányban.
November-december tájékán – ha nem lép addig életbe egy működőképes tűzszünet – talán nőhetnek az örmény védők esélyei a harcokban. A legkritikusabb drónhadviselés tekintetében a romló időjárási körülményekben (fagyos, ködös időjárás) és az aktívabb orosz támogatásban (elsősorban az elektronikai hadviselés terén) bízhatnak az örmények. Hegyi-Karabah magterülete két magas hegyvonulat által védett fennsík, amelyek jól védhetők a területre bevezető utak mentén. Az is az örmények mellett szól, hogy minél inkább az eredeti karabahi területekhez közelítenek az azeri támadók, annál inkább kiépített, mélységében tagolt védelmi vonalakba ütköznek, amelyeket a drónok „szeme” elől az erdős területek is óvhatnak. Nyilvánvalóan az örmények morálját erősíteni (az azeriekét pedig gyengíteni) fogja az a tény is, hogy a saját szállásterületükért harcolnak.
Azerbajdzsánnak az eddigi katonai sikerek kapcsán arra is tekintettel kell lennie, hogy a frissen megszerzett területeket őrizni és biztosítania is kell, azaz minél nagyobb részeket foglal vissza, annál több olyan katonára lesz szüksége, akik nem a frontvonalban harcolnak, hanem a hátországot biztosítják. Azeri oldalon több száz, akár ezer főnyi szíriai fegyveres is szolgál, akiket Törökország „biztosít” egyfajta támogatásként. Ezeknek a csoportoknak a valódi harcértéke azonban kétséges, mind a klimatikus viszonyok, mind a földrajzi sajátosságok idegenek számukra (az eltérő kulturális környezetről nem is beszélve), így jelenlétük inkább propaganda- és politikai célokat szolgál
Diplomáciai erőfeszítések Moszkvában és Washingtonban
A karabahi konfliktus kitörésekor – reflexszerűen – Moszkva lépett fel közvetítőként. Az első két „humanitárius tűzszünet” október elsején és másodikán azonban csak néhány percig tartott. A konfliktusnak ebben a szakaszában még mindkét fél hitt a saját győzelmében. A Minszk csoport amerikai és francia részvétele sokáig láthatatlan marad, amihez hozzájárul az is, hogy a Trump-adminisztrációt annyira kevéssé érdekelte ez a konfliktusgóc, hogy mostanáig nem is nevezett ki nagyköveti szintű képviselőt a maga részéről a Minszk csoportba. A francia részvétel hatékonyságát nagyban csökkenti a Macron-vezetés évek óta romló kapcsolata Erdogan török államfővel, valamint a francia elitnek az örményekkel szembeni nyílt szimpátiája.
Az amerikai szerepvállalás első érdemi pillanata az október 23-ára Washingtonba szervezett örmény-azeri-amerikai tárgyalás volt Mike Pompeo jelenlétében, ahol egy újabb, október 26-ra időzített tűzszünetben állapodtak meg. Ám ezzel is az történt, mint a korábbiakkal, néhány órán belül összeomlott. Persze az amerikai tétlenségre magyarázat lehet az november 3-i elnökválasztás közelsége is, vagyis már nem várható aktivitás a Fehér Háztól olyan kérdésekben, amelyek érdemben nem járulnak hozzá Trump elnök újraválasztásához.
Ha valami közös pontot keresünk a Minszk csoport amerikai, francia és orosz megnyilatkozásaiban, az egyértelműen Törökország szerepének kezelése. Sem e három ország, sem az Európai Unió nem szeretné, ha Ankara szerepet kapna a diplomáciai rendezésben és a tárgyalásokban. Egy ilyen lépés jelentősen átalakítaná elsősorban Oroszország szempontrendszerét, hiszen ez lenne az első alkalom a Szovjetunió felbomlása óta, hogy a közel-külföldként aposztrofált ex-szovjet tagállamok valamelyikében egy vitás kérdés nem orosz beavatkozás hatására oldódna meg.
Tágabb értelemben így a karabahi konfliktus az orosz érdekérvényesítés kudarcát is jelenti egy olyan régióban, amely évszázadokon át Moszkva befolyása alatt áll. Az Egyesült Államok térvesztése Kína és a helyi regionális szereplők (Irán, Egyesült Arab Emírségek, Törökország, stb.) felemelkedésének hatására népszerű téma lett a külpolitika világában. Ám a kaukázusi események azt mutatják, hogy ezek a globális folyamatok nem csak az USA-t érintik kedvezőtlenül, hanem akár Oroszország is áldozata lehet az átalakuló nemzetközi erőviszonyoknak.
Kiemelt kép: Katona vizsgálja egy lezuhant azeri drón maradványait 2020.október 13-án. Fotó: Alex McBride / Getty Images
