A mai Belarusz, Ukrajna és Oroszország három ember erdei sétájából született. Pár évig úgy tűnt, lesz önálló fehérorosz nemzetállam is, de aztán jött Aljakszandr Lukasenka elnök, aki reszovjetizációs programjával „orosz” pályára állította országát. Idén aztán az újraválasztása ellen tiltakozók geostratégiai problémába ütköznek: Moszkvának kell egy olyan Belarusz, amilyet 26 év alatt Lukasenka kialakított.
2020-ban, amikor még a Vlagyimir Putyin által bejelentett orosz koronavírus elleni vakcina is hidegháborús zsarolási potenciálként szerepel a nyugati sajtóban, amikor oroszbarát szakadárok destabilizálják Ukrajna keleti felét, és amikor az Ukrajnából kiszakított Krím-félszigeten Moszkva vette át az uralmat – nos, akkor az eddig is a Kremltől függő Belaruszban a demokratizációs törekvések esélyei igencsak gyengének tűnnek. Fehéroroszország demokratizálása ugyanis a Kreml szempontjából nem jelenthet mást, mint Belarusz „nyugatosodását”. Nem véletlen, hogy az eddig is rendszeresen börtönbe zárt ellenzékiek nyugati támogatásból próbálták fenntartani magukat, és a most elmenekült vagy inkább elüldözött ellenzéki elnökjelölt, Szvetlana Cihanouszkaja is a NATO-tag Litvániából szólította fel nyugalomra honfitársait.
Az ellenzéknek azonban a minszki kiskirály, Lukasenka uralmával szemben egyelőre nem sok esélye van. Az idei elnökválasztást a szokásoknak megfelelően alighanem ismét elcsaló posztszovjet diktátor ellen induló jelölt már külföldre kényszerült, jelölt pedig eleve azért lett, mert a választáson eredetileg indulni szándékozó férje Lukasenka börtönében ül. A főváros, Minszk utcáin rendfenntartó erők hemzsegnek. A brutális államapparátust semmilyen emberi jogi vagy humanitárius szempont nem gátolja, az ellenzékieket vagy akár csak gyanúsnak minősülőket a nyílt utcán verik össze.
Ez Európában szokatlannak tűnik, de egy posztszovjet diktatúrában, amelynek lakóit a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics „Homo sovieticus”-nak minősíti, akik a legbrutálisabb elnyomást is elviselték az elmúlt századokban, ez aligha jelent meglepetést. Alekszijevics könyvei azért megrázóak, mert a traumákból épít fel egyfajta belarusz nemzettudatot: Csernobilhoz köti a fehéroroszok „ébredését”. Az ukrajnai atomerőmű-katasztrófáról szóló, de a fehéroroszokat az ukránoknál is súlyosabban érintő Csernobili imában idézi az adatokat: „A tízmillió lakosú kis Fehéroroszország számára ez nemzeti tragédia volt, pedig a fehéroroszoknak nincs is atomerőművük. Agrárország most is, mint régen, a lakosság többsége falun él. A nagy honvédő háború idején 619 falut pusztítottak el a német fasiszták a lakosaikkal együtt fehérorosz földön. Csernobil után 485 falut és települést veszített az ország: hetvenet közülük már örökre földbe temettek. Minden negyedik fehérorosz meghalt a háború alatt, ma minden ötödik sugárszennyezett területen él.”
A kelet-európai diktatúrák abszurditását mutatja: Alekszijevics könyve óta Belarusznak már van atomerőműve. A napokban kezdték el nukleáris fűtőanyaggal feltölteni az új, orosz technológiával épült erőművet, amely az év végén kezdi meg a működését. Mindez a szomszédos Litvániát súlyos aggodalommal tölti el.
Visszafogott fejlődés
Alekszijevics adatai azonban egy másik tényezőre is rámutatnak, ami az autoriter-diktatórikus vezetők támogatottságát magyarázzák térségünkben. Ahogyan az a belorusz korábbi választási adatokból látszik (még akkor is, ha valószínűleg hamisak), Lukasenkára a modernizációból kimaradt, kiszolgáltatott falusi lakosság szavaz inkább, mintsem a fejlettebb városokban élők. A leggyengébb „természetesen” Minszkben az elnök támogatottsága. Lukasenka számára ezért is fontos, hogy országa a modernizációt ne túl gyorsan hajtsa végre: ahogyan minden autoriter rendszer, fél a korszerű technológiától, a városi, urbanizált lakosságtól, amely már nem terelhető olyan könnyen gazdasági kényszerhelyzetbe, mint a szovjet idők állami gazdaságainak dolgozói.
Az állami gazdaságot nem véletlenül említettük: Lukasenka ugyanis egyrészt politikai tiszt volt a szovjet fegyveres erőknél, másrészt egy állami gazdaság vezetője volt a Szovjetunió utolsó éveiben. Egy 2014-es GQ-cikk szerint a helyiek is azzal viccelődtek, hogy
A jelenlegi fehérorosz államfő 1994-ben került hatalomra, és a jól ismert receptet követte: ahhoz, hogy autoriter államot építsen ki, vissza kellett fognia a fejlődést. Sőt visszaforgatni próbálta az idő kerekét. Leállította a piaci reformokat, a privatizációt, állami tulajdonban őrzött meg nagy cégeket (az ismert traktor- és teherautógyárakat, egy hatalmas műtrágyagyárat és az olajfinomítókat), a lakosság nagy részét így államfüggő pozícióban tartotta úgy, hogy a Homo sovieticus félelmeire játszott rá.
A belorusz átalakulás ugyanis a többi kelet-európai rendszerváltáshoz hasonlóan kiszolgáltatottságba taszította a lakosságot, és a piaci reformok teljesen felkészületlenül érték a régiót. Lukasenka „uralkodásának” ideje nagy részében 20-30 százalék körül tartotta a magángazdaság arányát becslések szerint.
A Szovjetunió 1991-es felbomlását a belavezsai belorusz erdőben az akkori Belorusszia, Ukrajna és Oroszország vezetői, Sztanyiszlav Suskevics, Leonyid Kravcsuk és Borisz Jelcin tárgyalták meg. Az ekkor született Független Államok Közössége – amelynek központja amúgy Minszk lett – már pár nappal később meggyengült, miután az ukránok gyorsan függetlenedni akartak Moszkvától.
Kormányzás demokrácia nélkül
A belorusz és ukrán út azóta is hol keresztezi egymást, hol párhuzamosan halad. Az egyik magyar elemző, Jarábik Balázs szerint míg a fehéroroszoknál kormányzás van demokrácia nélkül, Ukrajnában demokrácia van kormányzás nélkül. De az ukrán anarchikus állapotok és a belorusz tekintélyuralom valójában ugyanarról szól: egyik szovjet utódállamban sem alakult ki egységes nemzeti elit, amely képes lenne közösen elfogadott játékszabályokat betartva, egymásban bízva, a legalapvetőbb erkölcsi normákat követve, konszenzusos államberendezkedésben megegyezni.
Belaruszban a Kreml talált egy megbízható embert, aki hosszú évtizedek óta garantálja az orosz orientációt. Ukrajnában viszont Moszkvának nem sikerült stabilizálnia a Kreml-barát vezetést, ott tehát inkább a központi hatalom gyengítésében érdekelt Moszkva. Ugyanakkor Lukasenka sem véletlenül mondta a mostani elnökválasztás előtt, hogy nem akar ukrán mintát követni, azaz elutasítja a Majdani-forgatókönyvet – utalt az oroszbarát ukrán vezetők elleni mozgalomra.
Kevesen gondolnak bele az 1991 óta eltelt évtizedekbe, de ezek világosan mutatják: Moszkva számára Belarusz tulajdonképpen fontosabb, mint Ukrajna. Minszken, a belorusz fővároson át húzódik ugyanis az az évszázados hadiút, amelyen lengyel, francia és német hódítók próbáltak a nagyjából Berlin-Varsó-Minszk-Szmolenszk-Moszkva-vonalon eljutni Oroszország szívéig.
Moszkvának fontos
Moszkva számára Belarusz más szempontból is fontos: a két NATO-állam, Litvánia és Lengyelország által körbevett orosz enklávéhoz, a Balti-tenger partján fekvő Kalinyingrádi területhez Belarusz nagyon közel, mintegy száz kilométer távolságra van. A Kalinyingrádi terület stratégiai jelentőségű, két éve a nukleáris fegyverek tárolására is alkalmas létesítményeiket újították itt fel az oroszok.
Belarusz egy praktikusabb szempontból is kulcsfontosságú a szankciók által sújtott Moszkva számára. Fehéroroszország eddig alkalmasnak bizonyult a nyugati kereskedelmi korlátozások kijátszására. Ennek a félhivatalos állami csempészetnek volt az egyik fő haszonélvezője a Lukasenka-rezsim, s ezt a rendszert sújthatják újabb szankciók, ha Magyarország nem akadályozza meg ezeket az EU részéről.
Fehéroroszország egyébként korábban is a kelet-nyugati kereskedelemből élt. Például az orosz olajat feldolgozó finomítói nyugatra exportálták a magasabb hozzáadott értékű petrolkémiai termékeket. A szankciók idején a csempészet Lukasenkáék családi gazdagodására nyilván megfelelő módszer (az elnök több rokona is nyugati tiltólistákon szerepel), de az orosz feketekereskedelem egy egész állam prosperálásához nem elég. Mint említettük, a diktatúrák és autoriter rendszerek azonban nem is igazán akarják a gazdasági fejlődést, és ezt Lukasenka rezsimje jól illusztrálja.
Fehéroroszország gazdasága ugyanis lassan egy évtizede válságos helyzetben van (2011-ben előfordult több mint százszázalékos infláció is), Minszk egyre inkább elmarad még a posztszovjet államok teljesítményétől is. Oroszfüggősége és szovjet időket idéző állami dominancia pedig a gazdaságot köti béklyóba. Közben persze nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is kiszolgáltatottá tette Belaruszt.
Ha valaki meg akarja nézni, hogy milyen egy posztszovjet gazdaság orosz hatással és orosz hatás nélkül, akkor érdemes összehasonlítania Belarusz és Észtország 1993 óta mutatott teljesítményét. A Világbank adatai szerint az észtek egy főre eső GDP-jének 60 százalékán álltak még 1993-ban a beloruszok, tavaly viszont már az észt színvonalnak a 27 százalékát sem érték el. Vagyis a lemaradásuk majdnem négyszeresre nőtt a balti államhoz képest, amely a Szovjetunió fennállása idején ugyanúgy a fejlettebb nyugati részhez tartozott, mint Belorusszia. Mindeközben Fehéroroszországot orosz hitelek és segélyek, kedvezményes árú energiaszállítások és más „szívességek” tartják életben gazdaságilag.
Lukasenka a saját kiskirályságát gazdaságilag kiszolgáltatta Oroszországnak: a belorusz kereskedelem fele bonyolódik Oroszországgal. 2019 első felében például a belorusz külkereskedelmi deficit is elsősorban Moszkvának volt köszönhető, és a teljes mérleghiánynál is nagyobb volt az oroszokkal szemben hat hónap felhalmozott mínusz.
A fehérorosz elnök viszont, amikor nemrég őrizetbe vetetett néhány orosz zsoldost, akik Belaruszon keresztül talán Afrikába tartottak, provokálni kezdte Moszkvát. A Kreml azonnal reagált: augusztus elsejétől megszigorították az orosz-fehérorosz határ ellenőrzését (hivatalosan a koronavírusra hivatkozva), óriási kamionsorokat idézve elő, lelassítva a két ország kereskedelmét, ami természetesen a sokkal kisebb Belarusznak fájhatott jobban.
Posztszovjet szatellitállam
A Kreml különösen amiatt dühödhetett fel, mert Lukasenka felvetette, hogy a feltehetően Ukrajnában is bevetett orosz zsoldosokat (akiknek ráadásul a neve is nyilvánosságra került), esetleg kiadja Kijevnek, ahol régóta keresték őket. Ezek után az Ukrajna keleti részét megszállva tartó, oroszbarát erőkhöz közelálló egyik internetes oldal gyakorlatilag megfenyegette őt. A cikk lényege, hogy ne játsszon a tűzzel, ne bosszantsa fel a provokációkat „olümposzi türelemmel” viselő Vlagyimir Putyint.
Lukasenka régóta igyekszik magát valamennyire függetleníteni az orosz törekvésektől. A fordulópont 2014-ben volt, amikor egy a 24.hu-t tájékoztató minszki szakértő szerint Ukrajna keleti részén oroszbarát erők kezdtek polgárháborút, illetve Moszkva megszállta a Krím-félszigetet, és azóta gyakorlatilag bekebelezte Oroszországba. Lukasenka, aki 1994 és 1996 között éppen az orosz nyelvet tette újra hivatalossá, 2014-ben hirtelen fehérorosz nyelven mondott beszédet. Azóta pedig a belorusz nyelv oktatását is erősíteni próbálják Minszkben.
A Lukasenka-modellről elmondhatjuk tehát, hogy gazdaságilag megbukott, de egy diktatúra sosem a gazdasági fejlettségén áll vagy bukik: a katonai erő számít, márpedig Lukasenka katonai erejét nem önmagában kell elemezni. Egy posztszovjet szatellitállamról van szó, amely Moszkva kegyétől függ, bármennyire is feszült a két ország között időnként a viszony.
Oroszország nem teheti meg, hogy elengedi a belorusz diktátor kezét. Különösen 2020-ban nem hagyhatja Putyin, hogy Minszkben az ellenzék vegye át az uralmat, ráadásul utcai tüntetések nyomán. Nemrég számoltunk be ugyanis arról, hogy Oroszországban is nő az elégedetlenség. Még a Szibériában lévő Habarovszki határterületen is ellenzéki tüntetések robbantak ki Putyin uralmával szemben.
Kevesen tudják azt is, hogy Fehéroroszország tulajdonképpen egy hatalmas unió része mind a mai napig. Lukasenka még Jelcin idején állapodott meg egy belorusz-orosz államszövetség létrehozásáról. Egyfajta „schengeni övezetként” is funkcionál ez, de a 2010-es években Belarusz része lett az eurázsiai gazdasági uniónak is, amely afféle posztszovjet közös piac. Belarusz, Oroszország és Kazahsztán írta alá az alapító egyezményt 2014-ben. Természetesen Moszkva dominálja ezt a szerveződést is, amelyhez egy év múlva Örményország és Kirgizisztán is csatlakozott.
Fehéroroszország és Oroszország közös katonai programokat is szervez. Orosz katonai létesítmények is működnek Belaruszban. Így Lukasenka uralma kulcsfontosságú a Kremlnek, még akkor is, ha időnként a belorusz elnök hajlik az önálóbb politizálásra. Bukása így geostratégiai okokból valószínűtlen, hiszen Fehéroroszországban az ellenzék egyértelműen nyugatbarát irányzatokra támaszkodik.
Kiemelt kép: Sergei Fadeichev /TASS /Getty Images
