Nagyvilág

Jézusmária, győztünk! – kijátszotta a pánikkártyát a spanyol baloldal, a neheze most jön

Három, külsőre nagyon hasonló, jól fésült, sötét hajú, vakító fogsorú fiatal férfi kampányolt a spanyol miniszterelnökségért. Még jó, hogy akadt a mezőnyben két szakállas is, akiket  legalább meg lehetett különböztetni. Nő nem volt a jelöltek között. A szocialisták győztek, a néppárt hatalmasat bukott és megjelent a szélsőjobb. Nincs kizárva, hogy új választás jön.

Csak úgy hemzsegnek a történelmi jelzők a vasárnapi spanyol parlamenti választást elemző írásokban. Vége az eddigi spanyol különutasságnak, a nagypártok váltógazdálkodásának és a büszke szélsőjobbnélküliségnek. Spanyolország csatlakozott az európai mainstreamhez. A spanyol rendszerváltás (1977) óta először koalíciós kormány alakulhat majd Madridban, ám a fragmentált pártrendszerben cseppet sem lesz könnyű kormányozni. Üdv a 21. századi Európában!

Ami biztos: a választást nagy fölénnyel a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) nyerte. Ez már csak azért is nagy fegyvertény, mert a baloldal legutóbb tizenegy évvel ezelőtt, még José Luis Rodriguez Zapatero idején tudott győzni. Az előző, 2016-os választásokhoz képest kétmillióval több szavazatot szereztek, és így csaknem a voksok 29% százalékát szerezték meg. A klasszikus európai pártok – különösen a baloldal – mélyrepülését tekintve ez figyelemreméltó eredmény. Pedro Sáncheznek, a PSOE vezetőjének még sincs oka fergeteges ünneplésre, mert a voksok egy része „házon belül”, a baloldali riválistól, a Podemos nevű, egykori protestpárttól jött. A most már Unidas Podemos ( Együtt képesek vagyunk rá) néven indult párt, és vezére, a lófarkas egyetemi professzor, Pablo Iglesias potenciális koalíciós partnerré vált – csakhogy még a két baloldali pártnak sem lesz meg az abszolút többsége a parlamentben, így megkezdődhet az udvarlás a katalán vagy a baszk nacionalista pártoknak. A kisebbségi pártok „kint is vagyok, bent is vagyok“ politikája nem egyszer okozta kormányok bukását Spanyolországban, nem csoda, ha ezt a forgatókönyvet mindenki szerette volna elkerülni. Sánchez egyelőre azt ígéri:  megpróbál egyedül, kisebbségben  kormányozni, külön paktumokat, koalíciókat kötve egyes pártokkal, de ennek a taktikának a vége eddig mindig előrehozott választás volt.

Fotó: Curto De La Torre / AFP

Az igazsághoz hozzátartozik: a baloldal részben annak köszönhette győzelmét, hogy a konzervatív spanyol Néppárt (PP) brutális vereséget szenvedett. Síri csend honolt tegnap délután a PP madridi, Genova utcai főhadiszállásán, amiből már sejteni lehetett a közelgő katasztrófát: az országot az elmúlt 10 évben (Mariano Rajoy miniszterelnök tavaly nyári bukása előtt) kormányzó PP támogatása 33%-ról 16%-ra esett vissza, amivel épphogy megcsípték a második helyet. A nagy reményekkel várt generációváltás a párt élén (a szürke, technokrata, korrupciós botrányokat cipelő Mariano Rajoy után a fiatal, tapasztalatlan Pablo Casado) csúfos kudarcot hozott. A Néppártot is elérte az európai konzervatív pártok balsorsa: megjelent a politikai palettán tőle jobbra egy rivális. Abban az országban, amely azzal büszkélkedhetett, hogy nincs szélsőjobboldali párt a parlamentben, talán mert a spanyolok nem éreztek túl nagy nosztalgiát Francisco Franco rendszere iránt, most megjelent egy új formáció. A Vox főként a Néppártból kiábrándult, a mindent átszövő korrupciót megelégelő szavazókat szólította meg.

Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a Voxszal megjelent egy „Néppárt hard“, kihasználva, hogy Rajoy alatt a párt inkább középre orientálódott, és mindjárt 10 százalékos eredménnyel köszönt be Madridba. A párt vezetője, Santiago Abascal például évekig a PP-ben politizált, pontosabban annak baszkföldi szervezetében, amely a mostani választáson egyetlen mandátumot sem szerzett. A párt külpolitikai főideológusa, Rafael Bardají pedig José María Aznar egykori kormányfő két (néppárti) védelmi miniszterének volt a tanácsadója, igaz, manapság csak Steve Bannon embereként tartják számon a spanyol politikában.

Még mielőtt bárki elkezdené a migrációt és Brüsszelt kárhoztatni, mint a radikális jobboldali párt szálláscsinálóját, érdemes felidézni, hogy a spanyol választás elsősorban nem a migrációról szólt, hanem az ország egységéről, főként a katalán kérdésről.

A Vox megerősödése főként annak köszönhető, hogy a spanyol társadalom egy része (valószínűleg többsége) aggódik az ország területi integritása miatt, és nem látja, hogy a hagyományos politikai pártok megnyugtató választ tudnának-e adni a katalán függetlenségi törekvésekre. A Vox itt valóban jobbról előzi az összes formációt, hiszen az 1977-es alkotmányban rögzített, autonómiákra épülő rendszert kérdőjelezi meg és centralizálná újból az országot. Ez nyilván nem megoldás, viszont egyszerűnek hangzik, a centralizáció amúgy is minden autoriter rendszer adu ásza.

Santiago Abascal, a VOX radikális jobboldali párt elnöke.Fotó: Juan Carlos Hidalgo / EFE /EPA / MTI

A Vox másik kedvence témája a szerintük túlhajtott feminizmus és gender őrület visszanyesése, egyik fő ideológusok szerint nem kell törvénybe iktatni, hogy a nőknek azonos fizetés kellene és kvótákra sincs szükség, mert azt a nők maguktól is ki tudják harcolni. (Ha mégsem, úgy kell nekik.) Túlzottnak tartják a nők elleni és a családon belüli erőszak tematizálását, szerintük ezek valójában a férfiak elleni diszkriminációt szolgálják.  Természetesen nem lehet elmenni a migráció volt, a Vox főleg az illegális bevándorlókat toloncolná azonnali hatállyal ki, falat építene a két marokkói enklávé, Ceuta és Melilla körül (mondjuk, hatméteres dupla kerítés már most is van, nem tudni, hogy a fal mivel lenne jobb), de befogadó lenne a latin-amerikaiakkal vagy legalábbis a spanyol nyelvet beszélőkkel. A spanyol társadalom kevésbé elutasító a bevándorlással kapcsolatban, mint sok nyugat-európai, a visegrádiakról nem is beszélve, egyrészt, mert a nagy pártok eddig óvatosan közelítették meg a kérdést, másrészt a spanyol gazdaság, különösen a mezőgazdaság, sokat profitált a külföldi munkaerőből.

Bonyolítja még a helyzetet az ötödik párt, a jobbközép, gazdaságpolitikailag liberális Ciudadanos, amely már évek óta stabil része a spanyol pártrendszernek, de kormányzati szerepet még soha nem vállalt. Most itt lenne az alkalom, de vezetője, Albert Rivera már a választás előtt jelezte: a szocialistákkal ő bizony nem lép koalícióra. Na de láttunk már olyat a politikában, hogy egy párt meggondolta magát, Spanyolország stabilitása szempontjából mindenesetre ez lenne a legjobb forgatókönyv. A valódi kihívás persze az lett volna, ha a három jobboldali-jobbközép párt – a Néppárt, a Cuidadanos, és a Vox – megszerzi a többséget, és együtt próbálnak kormányt alakítani. Meglepő módon a PP vezetője az utolsó napokban már azt a lehetőséget is felvillantotta, hogy hajlandó a Vox tagjait beemelni a kormányába. Ezzel óriási szolgálatot tett a szocialistáknak, akik rezzenéstelen arccal játszották ki a pánikkártyát:  ki szeretne olyan országban élni, ahol fasiszta miniszterek ülnek a kormányban? A Voxot természetesen erős túlzás fasisztának nevezni (bár ülnek a pártban falangisták is), de a választók ijesztgetése most is bevált…

A kérdés most már az: „Hogyan tovább”?  Európa ötödik legnagyobb országának instabilitása – a Brexit-káosz és a radikalizálódó olasz kormány mellett – egyáltalán nem hiányzik az EU-nak. Az optimista forgatókönyv szerint Sánchez megpróbál valamilyen megállapodást kötni a mérsékeltebb katalán nacionalistákkal, az Esquerra Republicánával, akik most viszonylag jó eredményt értek el, és ha kezelni – vagy legalább jegelni – tudja a legforróbb alkotmányos kérdést, a katalán függetlenség ügyét, akkor azzal komoly hitelességi bónuszt érhet el. Tavaly nyár óta megbízott kormányfőként óvatosan hozzányúlt már a szociális kérdésekhez (minimálbér, nyugdíjak), de ahhoz, hogy valódi szociális reformokat vezethessen be, a spanyol gazdaságnak tartósan meg kell erősödnie. Ezekkel az intézkedésekkel visszaszerezheti azokat a baloldali szavazókat, akik tiltakozásként a Voxhoz pártoltak.

Mivel május 25-én több tartományban is helyi választást tartanak, az ellenzéknek nincs sok ideje rendezni a sorait, így nem valószínű – bár sokak szerint időszerű lenne – a Néppárt vezetőjének, az ifjú Pablo Casadonak leváltása. Casado tavaly nyáron néhány hét alatt marginalizálta a PP-ben a korábbi miniszterelnök, Mariano Rajoy híveit, köztük a generációja egyik legtehetségesebb politikusának tartott miniszterelnök-helyettest, Soraya Sáenz de Santamaríát, és a klasszikus jobbközép politikusokat, hogy aztán radikálisan jobbra húzza a pártot. A taktika nem jött be, nyáron neki is benyújthatják a számlát.

A pesszimista forgatókönyv szerint a spanyol társadalom megosztottsága megerősödik, a katalán válság tovább mélyül, a polarizáció erősödik, a közbeszéd eldurvul. Ésszerű kompromisszumra, vitára egyre kevesebb lesz a lehetőség, és ebben a politikusok felelőssége megkerülhetetlen.

Intő példa, hogy a vezető spanyol napilapnak, az El Paísnak a választási kampányban sem a Néppárt, sem a Vox elnöke nem volt hajlandó interjút adni. Mint ahogy Pedro Sánchez sem állt szóba a konzervatív ABC-vel.

Kiemelt kép: JuanJo Martin /EPA/EFE/MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Majka: Itt egy egész iparág szopik

Majka és Curtis készül a szezon első nagy fellépésére, augusztus közepén. Az még mindig fáj nekik, hogy rendszeresen a Halott Pénz előtt lépnek fel, és azt sem értik, ha 20 ezer ember lehet egy futballmeccsen, akkor miért nem szabad még bő egy hónapig koncerteket tartani.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.