A politikatörténetben nem sok olyan tét nélküli harc volt még, mint amit egyes európai országok bemutattak az ENSZ migrációs csomagjával kapcsolatban. A csomagot hétfőn, 150 ország részvételével fogadták el Marrákesben, viszonylag kevés vita után. Meglepő is lett volna, ha még mindig nagy vita van, ugyanis a kidolgozásban 170 ország diplomatáinak két éve van benne.
Most viszont mégis ott tartunk, hogy a csomag már legalább egy kormányt majdnem megbuktatott, és több szélsőjobboldali párt vagy kormány számára adott muníciót a további politizáláshoz. Pedig ebben a csomagban semmi nincs, ami kötelező érvényű lenne az elfogadó országok számára, inkább csak szándéknyilatkozatról van szó, ami hosszú távú hatással lehet a világra. Először viszont azt érdemes megnézni, hogyan jutottunk el idáig.
A migrációs csomag ötlete 2016-ból származik, amikor a 2015-ös menekültválságot nyögő európai országok kérték az ENSZ-től, hogy szülessen közös iránymutatást. A New York-i ENSZ-közgyűlésen ezt a tervet el is fogadták, és nekiálltak egy 34 oldalas, diplomataszlenggel teletömött dokumentum elkészítésének, amelynek sem jogi következménye, sem politikai realitása nincs.
Az első áldozat
Az Új Flamand Szövetség (N-VA) szombaton bejelentette, hogy kilép a Belgium kormányát adó koalícióból. Ezzel Belgium szinte mindent túlélő miniszterelnöke, a Houdininnek becézett Charles Michel kínos helyzetbe került. Májusban önkormányzati, parlamenti és EP-választást is tartanak Belgiumban, Michelnek pedig nincs többsége a parlamentben. Így ki kell találnia, hogyan fogja kisebbségben kihúzni májusig.
Brüsszelben összesen hét parlament működik. Ez remekül illusztrálja, hogy az ország soha nem a politikai stabilitásáról volt híres. Belgium tartja a rekordot abban is, hogy meddig nincs egy demokratikus országnak kormánya. 2011-ben majdnem 600 napig volt kormány nélkül az ország, valamennyire alátámasztva az anarchisták és libertariánusok állításait, hogy egy ország képes a kormánya nélkül is működni. Meg azt a nézetet is, hogy Belgium nem is egy ország.
Michel egy liberális-konzervatív politikus, aki 2014-ben kockázatosat húzott, amikor koalícióra lépett a flamand szeparatistákkal. Sok hasonlóság a két párt között nincs, de ami összeköti őket, az a vágy, hogy 16 évnyi szocialista kormányzás után végre konzervatív koalíció vezesse Belgiumot. Egészen mostanáig.
Fotó: Eric Lalmand / AFP
Mivel májusban lesz a választás, a koalíció mindkét tagjának rá kellett erősítenie a kampányra. A flamandok esetében nem kérdés, hogy mi volt a feladat. Bejelentették, hogy ha Michel elmegy aláírni a csomagot, akkor kilépnek a kormánykoalícióból.
Michel viszont abba a furcsa helyzetbe került, hogy Belgium a második világháború óta először viselkedik külpolitikai tényezőként. A miniszterelnök pedig úgy döntött, nem követi azoknak az országoknak az egyre hosszabb sorát, amelyek engedték, hogy a szélsőjobb befolyásolja a döntéseiket, és inkább elmegy Marokkóba aláírni. Persze az utazás előtt vizsgálatot kért a jogászaitól, akik kimondták, hogy a szerződésben tényleg nincs semmi, ami kötelező érvényű lenne. De ez sem volt elég, és Michel végigtárgyalta a nyugati országok nagy részét azzal, hogy írjanak alá egy közös szándéknyilatkozatot, nehogy véletlenül valami kötelező érvényű legyen a csomagban.
Világkormány
Egyébként az egész migrációs csomagra jellemző ez az abszurditás. Az európai országok azért kérték az ENSZ-től az iránymutatás kidolgozását, mert 2015-ben is látták, hogy a migráció kérdését egyféleképpen lehet sikeresen megoldani: együttműködéssel.
Ez nem óriási és nem is új találmány. A jelenlegi egyik legnépszerűbb poptörténész, Yuval Noah Harari pont arról ír, hogy már a nemzetállamok is egy ilyen kényszer miatt jöttek létre. Ahogy egyre inkább olyan kihívások érték az emberiséget a történelem során, amelyekre kis csoportokban nem tudott reagálni, úgy kezdtek el az emberek nagyobb csoportokat alkotni. Ha gondoskodni kellett az élelemről, faluba költöztek, ha gátakat építeni, városba, ha pedig külső fenyegetésektől kellett megvédeniük magukat, akkor országokat alkottak, amelyek ezekkel a fenyegetésekkel felveszik a versenyt.
A mostani ötlet pedig az, hogy a globális migráció olyan probléma, amelyekkel az országok egyedül nem tudnak megbirkózni, ezért globális együttműködés kell. Ezt az együttműködést megteremteni szinte lehetetlen, ezért a legtöbb, amit egy államok fölötti szervezet meg tud tenni, az pontosan az ehhez hasonló nem kötelező, inkább iránymutató rendelkezések elfogadása, amelyekre később aztán hivatkozni lehet.
Az viszont, hogy egyre több ország vonta ki magát a szerződés alól, inkább azt mutatja, hogy az ENSZ csomagját fel lehet használni politikai célokra is. Donald Trump már tavaly decemberben bejelentette, hogy az Egyesült Államok kilép a tárgyalásokból. Nem szavazta meg a dokumentumot Izrael és Ausztrália sem. Európában először nem a magyar kormány, hanem a német szélsőjobboldali AfD jött rá, hogy ennek politikai haszna is lehet: már majdnem egy éve, 2017 februárjában tiltakoztak a csomag ellen. A magyar kormány volt viszont az első EU-ban, amely hivatalosan is bejelentette, hogy országa nem vesz részt a csomag további tárgyalásában.
Szijjártó Péter külügyminiszter akkor azt nyilatkozta, hogy
a csomag ellentétes a józan ésszel és Magyarország érdekeivel, mert szerinte ösztönzi és emberi jogként tekint a migrációra, ez pedig kormány számára elfogadhatatlan.
Ez még igaz is, az viszont, amit Szijjártó később kezdett el állítani, már nem az. Szerinte ugyanis eredetileg ugyan nem volt kötelező érvényű a csomag, de ez mára nem igaz, és milliókat vehet rá arra, hogy útra keljenek, ami szintén kétséges.
A magyar kormány külpolitikai súlyát remekül írja le, hogy ezután hónapokig semmi nem történt. Amikor viszont az osztrákok is bejelentették októberben, hogy kilépnek a tárgyalásokból, egy rakás kormány kezdte el őket követni. A csehek, a lengyelek, a bolgárok, a horvátok, a szlovákok, sőt Svájc is jelezte, hogy nem írja a paktumot.
De mi van ebben a csomagban, amelytől fél Európa megrémült? Igazából semmi elrugaszkodott. A paktum 23 célt fogalmaz meg, olyanok vannak köztük, mint
- Megszüntetni a gazdasági okokat, amelyek miatt a migránsok elhagyják otthonaikat.
- Elkerülni, hogy veszélynek legyenek kitéve az utazásuk során.
- Megszüntetni a rabszolgaságot.
- Elérni, hogy a migránsok a célországokban hozzá tudjanak járulni a társadalom gazdagításához.
Ezek pedig elvileg pontosan olyan célok, amelyek nagy részével még az Orbán-kormány is egyet tudna érteni.
Kiemelt kép: Pau Barrena / AFP
