Az 1996-ban mérnökként diplomázott Manfred Weber két környezet- és minőségmenedzsmenttel, illetve munkabiztonsággal foglakozó cég alapítása után fordult a politika felé. Konzervatív, a hagyományokhoz ragaszkodó bajorként egyértelmű volt, hogy az Angela Merkel-féle CDU a szabad államban működő testvérpártjához, a CSU-hoz csatlakozzon, ahol pályája példátlanul gyorsan ívelt felfelé. A 2002-ben még csupán 29 éves Weber a müncheni törvényhozás legfiatalabb képviselője lett, majd egy évvel később a CDU/CSU bajor ifjúsági szervezetének regionális elnökévé választották. Ambícióihoz a szövetségi állam politikai élete által kínált lehetőségek hamar szűknek bizonyultak, így európai parlamenti képviselővé választása (2004) után Brüsszelben és Strasbourgban vetette latba befolyását. Munkáját értékelték a CSU-n belül, ennek köszönhetően a párt ranglétráján is fokozatosan lépkedett felfelé – ma már az elnökség tagja –, így bár a német belpolitikában aktívan nincs jelen, olyasvalakinek számít, aki belülről is képest hatást gyakorolni a CDU/CSU és az SPD alkotta kormánykoalíció munkájára és irányvonalára.
Weber jól számított, amikor nemzetközi porondra lépett, karrierje ugyanis az európai politikában is töretlenül folytatódott, 2009-ben az Európai Néppárt egyik frakcióvezető-helyettesévé lépett elő, 2014 óta pedig a pártcsalád vezetői tisztét tölti be – a valaha volt legfiatalabbként ezen a poszton.
Weber a régi konzervatív-liberális hagyományok örökösének tekinti magát. A CSU esetében egy stabil értékrenden alapuló politikai profil kialakításáért száll síkra a szélsőséges és populista mozgalmak – mint az Alternatíva Németországért (AfD) – megfékezése, és a párt hitelességének visszanyerése érdekében. Célja a Néppártot illetően is hasonló volt, de a pártcsalád gyenge kohéziója, illetve a hangsúlyosan jelen lévő partikuláris nemzeti érdekek miatt ennek megvalósítása nem igazán sikerült.
Weberre egyébként a CSU többségétől eltérően offenzív és pozitív Európa-attitűd jellemző. Célja egy emberekhez közelibb és erősebb Európai Unió, ennek legnagyobb akadályát a túlzott bürokratizmusban és a hatékonyságot akadályozó eljárásrendben látja, ezért demokratikusabb és a tagállami vétójogok egy részét kiküszöbölő döntéshozatalt alakítana ki. Szerinte az egyhangú szavazási követelmény feloldása különösen a külpolitikában hozzásegítené az EU-t, hogy a globális gazdaságban betöltött szerepéhez politikailag is felnőjön. A külpolitikai egység pedig valóban egyre fontosabbá válik, hiszen a megerősödő Kína és az agresszívvá váló Oroszország mellett Brüsszelt újabban a Donald Trump politikája miatt gyengülő transzatlanti kapcsolatok is nehéz helyzetbe hozzák.
Weber ugyanakkor – sok talán túlontúl is lelkes européerrel szemben – nem akarja megkerülni a tagállami szuverenitást. Elismeri a nemzeti érdekek jelentőségét, de az európai együttműködés alapját képező partnerség érvényre juttatására törekszik. Régóta úgy véli, hogy a kormányzó lengyel Jog és Igazságosságot (PiS) vagy éppen a Fideszt elképzeléseik és tevékenységük miatt érheti kritika, de elszigeteléssel és kizárással nem lehet az EU-t összetartani. Ami a bevándorlást illeti, Weber elismeri annak jelentőségét, de összeurópai megoldásra törekszik. Egy minden tagállam által vállalt csomagot kíván elfogadtatni, amelynek négy alapvető eleme az egységes menedékjog, a külső határokat védő országok fokozott támogatása, a belső szolidaritás és a származási országok gazdasági helyzetének javítása.
Ezzel az elképzeléssel azonban ezidáig kevés sikert aratott. Ráadásul, ahogy a jobboldali populizmus egyre inkább teret nyert a Néppárton belül, valamint a magyar jogállam intézményeinek állapota egyre komolyabb aggodalomra adott okot, a magát „hídépítőnek” tartó, kompromisszumokra törekvő Weber is eljutott oda, ahol a pártérdekek és az elvek közötti választás elkerülhetetlenné vált. 2013-ban az Orbán-kormány intézkedéseit bíráló Tavares-jelentést még a baloldali politika támadásként utasította vissza, a Sargentini-jelentést azonban már – minden bizonnyal politikai jövőjét is szem előtt tartva – megszavazta. Kérdéses mindazonáltal, hogy ezzel a valójában alternatíva nélküli döntéssel ténylegesen mennyiben javított kilátásain.
Weber eddig pályáját, illetve gazdag kapcsolati hálóját figyelembe véve az Európai Bizottság elnöki pozíciójára való bejelentkezése egyáltalán nem tűnik meglepőnek, és jóllehet Angela Merkel nemrég áldását adta a törekvéseire, valamint az CDU/CSU is támogatásáról biztosította, megválasztása korántsem vehető biztosra.
Első lépésként el kell nyernie a Néppárt listavezetői helyét. A november 8-ai választáson komoly ellenfelei lesznek Alexander Stubb volt finn miniszterelnök és az EU brexitügyi főtárgyalója, Michel Barnier személyében. Amennyiben sikerrel jár, a következő akadályt a 2019. májusi EP-választás jelenti, amelyen a Néppártnak úgy kell szerepelnie, hogy továbbra is a legerősebb frakciót tudhassa magáénak. Ezen túl, mivel abszolút többségre nincs kilátás, és a szavazatok komolyan szóródhatnak, várhatóan egy, a politikai táborokat átívelő, széles koalíció létrehozására lesz majd szükség ahhoz, hogy Weberre az előzetes jóváhagyási joggal rendelkező Európai Tanács a tényleges parlamenti szavazás előtt rábólintson.
Azonban még ha az első két feltétel teljesül is, az utóbbi kettő komoly nehézséget jelenthet. Először is a politikai folyamatokat figyelembe véve korántsem biztos, hogy a választások után a Néppárt egységes marad, az Orbán-féle populista tábor kiválása viszont komolyan meggyengítené a frakciót. Rossz előjel továbbá, hogy Weber jelölését a szociáldemokraták, a zöldek és a liberálisok sem Németországon belül, sem európai szinten nem fogadták kitörő örömmel, részben az Orbán Viktorhoz fűződő erős szálakat kérve rajta számon. Nem véletlen tehát az, hogy Weber a Sargentini-jelentés adta lehetőséget kihasználta a pozícióváltásra.
Ráadásul a bonyolult és szándékosan ködös jogi szabályozás miatt a listavezetőség, illetve az EP-n belüli többség sem garantálja automatikusan a poszt elnyerését. A bizottság elnökének személyéről ugyanis hagyományosan az Európai Tanács keretein belül a tagállamok vezetői tárgyalnak, az alkudozás során pedig gyakran több pozícióról döntenek egyszerre. Weber esélyeit jelen esetben a nagy hatalommal rendelkező tagállamok erőegyensúlyra törekvése csökkenti, mivel Merkel kancellár az Európai Központi Bank élén Merkel Jens Weidmannt szeretné látni, ami gyakorlatilag kizárja egy újabb német hasonlóan erős pozícióba kerülését.
Kiemelt kép: Szecsődi Balázs / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI
