Augusztus végén migrációs minicsúcsot tartottak Párizsban. A francia, spanyol, német és olasz vezetők, valamint az Európai Unió külpolitikai főképviselője Niger, Csád és Líbia vezetőivel ült le tárgyalni. Nem véletlen a résztvevők köre: az említett négy európai ország a leginkább érintett a jelenlegi migrációs hullámban, a három afrikai állam pedig a migrációs főútvonalat jelenti az öreg kontinensre indulók számára.
Az európai országok már korábban felismerték, hogy a migránsok hatékonyabb feltartóztatása érdekében az erőfeszítéseket nem vagy nem csak a Földközi-tengeren kell megtenni, hanem egyre délebbre. Olaszország 2017 első felében annyi menekültet fogadott, ami bőven meghaladta a 2016-os év időarányos adatait. Sziciliában már-már kezelhetetlenné vált a helyzet, amitől Róma egyre frusztráltabbá vált, egyre határozottabb és kétségbeesettebb lépésekre ragadtatta magát.
A tűzoltást célzó intézkedések közé tartozott az önkéntes mentőhajók tevékenységének megregulázása éppúgy, mint a líbiai partiőrség gyors felszerelése hajókkal. Valószínűleg ennél is messzebb mentek azonban az olasz hatóságok. Friss sajtóhírek szerint elképzelhető, hogy az olasz titkosszolgálatok lefizették azokat a milíciákat az olasz tengerparton, amelyek addig az embercsempészekből éltek, és amelyek most inkább feltartóztatják az emberkereskedőket.
A tengerparti sáv azonban csak az utolsó védővonal. Az EU-tagországok már 2017 elején megegyeztek abban, hogy a védelmet ki kell terjeszteni Líbia déli határaihoz, sőt, ha lehet, a szomszédos államokba. Niger és Csád kulcsfontosságú szerepben van, mivel a különböző migrációs útvonalak ezekben az országokban érnek össze, és onnan már szervezetten viszik az emberek a Földközi tenger felé.
Az Észak-Nigerben található Agadez városa az elmúlt években az embercsempészet fővárosa lett, mivel az utolsó nagy település a Szaharában. Az onnan induló transzportok akár egy héten át mennek a sivatagon, mielőtt eljutnának az első líbiai oázisokba. Hogy hány ezren, tízezren hallnak meg ezeken az utakon, azt senki sem tudja, csak anekdoták léteznek kiszáradt, szomjanhalt, vagy a teherautókról alvás közben leesett barátokról, rokonokról.
A mostani párizsi megállapodásnak az volt a célja, hogy meginduljanak a közös erőfeszítések, programok azért, hogy a valódi menekülteket már lehetőleg Csádban és Nigerben elválasszák a migránsoktól. Ennek előfeltétele, és ez is a megegyezés része, hogy a két ország határőrizeti képességeit európai támogatással fogják fejleszteni, illetve olyan táborokat hoznak létre, ahol a feltartóztatott emberek átmeneti ellátást kapnak, amíg az ENSZ erre szakosított szervezete eldönti róluk, hogy jogosultak-e menekültstátuszra.
A gyors, lehetőleg azonnali eredményeket hozó lépések mellett azonban az európai országok hosszú távra is elkezdtek gondolkodni, ami leginkább a katonai és polgári válságkezelésben történő lépésváltásban és a fejlesztési segélyek elhelyezésének a kérdésében látható.
A 2017 nyarán tartott G-20-as csúcs arról maradt emlékezetes, hogy a jobb- és baloldali tüntetők szétverték Hamburg egy részét. A város adott otthon a világ vezető gazdasági hatalmait összehozó csúcstalálkozónak. Az eseményre meghívták néhány fontos és sikeres afrikai ország vezetőjét is, és a velük között megállapodásokból először rajzoldódott ki az a szándék, hogy a legkevésbé fejltett afrikai országok mellett növelni kellene a figyelmet és a fejlesztési forrásokat azokban az országokban, amelyek sikeresen fejlődnek, és nem mellesleg a migrációs útvonalak mentén fekszenek.
Az EU és az nyugati tagországok évente eurómilliárdokat költenek a harmadik világ fejlesztésére, és most először kezd megjelenni az a szemlélet, hogy a migrációs szempontokat is figyelembe vegyék. Ebben Németország különösen élen jár. Előbb Afganisztánnal kötött megállapodást, hogy a forrásokért cserébe az ország visszafogadja a kiutasított afgán menedékkérőket, majd Tunéziával között hasonló megállapodást. Emellett az elmúlt két évben a német jelenlét fokozatosan növekedett a Maliban működő ENSZ-misszióban, ma már a németek adják a legnagyobb kontingenst. De több más nyugati ország is erősítette a jelenlétét. Ez azért érdekes, mert az ENSZ-missziók állományát az elmúlt évtizedekben főleg szegény afrikai és ázsiai országok katonái töltötték fel, mert a költségeiket megtéríti az ENSZ (szemben a NATO-val és az EU-val, ahol mindenki maga fizeti a költségeket).
A franciák Afrikában régi gyarmatosító hagyományaik miatt a legfontosabb szereplőnek számítanak, folyamatosan több ezer katonát állomásoztatnak a kontinensen. Idén nyáron Mali, Mauritánia, Burkina Faso, Niger és Csád államfőivel közösen Emmanuel Macron abban állapodott meg, hogy létrehoznak egy közös katonai erőt, amely a helyi dzsihadisták, az embercsempészek és minden olyan erő ellen harcol, amely a régiót destabilizálja. Bár a tervek már 2015 óta léteztek, a megvalósításnak az adta a végső lökést, hogy augusztusban az EU hajlandó volt 50 millió euróval finanszírozni a kezdeményezést.
Az események Európa fővárosaiban és Afrika partjainál azt mutatják, hogy az EU nem tehetetlen, és nem igazak azok a várakozások, hogy karba tett kézzel kell nézni, ahogy a migránsok „elárasztják” Európát. Bár magát a migrációt megakasztani nem lehet, hiszen társadalmi, gazdasági folyamatok hozzák létre, annak irányát, sebességét, kereteit lehet és kell is moderálni. Az EU-nak és a tagországoknak számos eszközük van arra, hogy ezt megtegyék, és az elmúlt fél év eseményei azt mutatják, hogy a kezdeti riadalom és kétségbeesés után talán kezelhető lesz ez is.
Kiemelt kép: Getty Images/Chris McGrath
