Megnyugodott a légkör Grúziában, az orosz csapatok elhagyták Poti kikötővárosát, a kereskedelem is visszatért a normál kerékvágásba. A kérdés azonban még mindig nem tisztázott: hogyan tovább? Az augusztusi fegyveres konfliktus előtt Tbiliszi nem ellenőrizte az ország területének 14 százalékát, ma ez az arány 30 százalékra nőtt (korábban mind Abházia, mint Dél-Oszétia egy része grúz fennhatóság alatt állt).
Grúziát elöntötték azok a menekültek, akiknek otthonait felgyújtották, lerombolták a két szakadár területen. Az új, „független” Dél-Oszétia vezetői kijelentették, nem fogják megengedni a grúz nemzetiségű polgárok visszatérését „államuk” területére.
Letiltották a Kreml-hű adókat
A grúziai televízió képernyőjéről több orosz csatornát is levettek, s a lépést a Kreml „a demokratikus normák megszegéseként” értékelte. Továbbra is nézhető azonban az RTV1, az egyetlen olyan orosz adó, amelyet a Kreml nem ellenőriz, de fogható néhány orosz mozi- és sportcsatorna is.
A grúz hírcsatornák hosszasan foglalkoznak „az oroszországi pusztító pénzügyi válsággal”, az „egységes nyugati támogatással Grúziát illetően”, valamint a grúz tüntetésekkel, amelyek a grúz területen és a konfliktuszónákon kívül lévő orosz ellenőrző pontok környékén zajlottak.
A fővárosi lakosok adományokat gyűjtenek a menekülteknek, akik vagy a szomszédságukban, vagy óvodákban és iskolákban húzták meg magukat. Tbiliszi ugyanakkor megpróbál visszatérni a normális hétköznapi életéhez, így például megindult a tanítás az oktatási intézményekben, a butikokban pedig kiállították az új őszi-téli divatkollekciókat.
Mi történt?
Ám mindenki számára világos, hogy az élet más lesz mindazok után, ami történt, és súlyos kérdések vetődnek fel. Elsősorban az, hogy mi is történt valójában. Nino Burjanadze asszony, volt parlamenti elnök, s az egyik legbefolyásosabb kormányon kívül álló politikus például tárgyilagos vizsgálatot követel, s ebben az ellenzék is támogatja.
Szaakasvili elnök a romok között (Fotó: MTI)
A kormány is hajlandó együttműködni egy független nemzetközi tényfeltáró bizottsággal, hiszen szerinte egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy az orosz haderő már azelőtt átlépte az orosz-grúz határt, mielőtt a grúz csapatok tüzet nyitottak volna a déloszét fővárosra.
Az oroszok már a „spájzban” voltak?
Ezt egyébként éppen egy orosz forrásra támaszkodva bizonyítják: a moszkvai védelmi minisztérium felügyelte Krasznaja Zvezdának egy orosz kapitány azt nyilatkozta, hogy egysége már augusztus 7-én Dél-Oszétiában volt. (A lap honlapjáról egyébként nagyon gyorsan levették utána az interjú szövegét).
Valójában a grúz vezetők mindig azt hangoztatták, hogy a reguláris orosz haderő (leszámítva a déloszét területen nemzetközi mandátummal rendelkező orosz békefenntartókat), már a fegyveres konfliktus kirobbanása előtt a területen tartózkodott. A fent idézett orosz forrás híradását követő héten a The New York Times is részleteket közölt független szakértők által előzetesen megvizsgált telefonlehallgatásokból, amelyek szintén a hivatalos grúz álláspontot erősítették.
Újabb kérdések
Mindez viszont felveti azt a kérdést, hogy ha a grúzok tudták, hogy az oroszok átlépték a határt, ésszerű dolog volt-e tüzet nyitni rájuk. Ha a kormányálláspontot vesszük, azaz Oroszország lényegében annektálni kívánt grúz területeket, akkor igen. Mivel az oroszok korábban, az érvényben lévő megállapodások ellenére megerősítették katonai jelenlétüket Abháziában, s augusztus elején hasonlóképpen jártak el Dél-Oszétiában, Grúziának lépnie kellett.
Az oroszok Dél-Oszétiában voltak, s a helyi paramilitáris erőkkel együtt lőttek grúz falvakat (ez utóbbiak egyébként ma már nem léteznek). Mit tehetett volna Grúzia? Visszavonul? Lőtte volna az orosz és déloszét paramilitáris erőket? Vagy megpróbálta volna az ellenséget kiűzni a területről? Abháziával ellentétben Dél-Oszétia egyetlen földi elérhetősége a Roki alagút. Ha ezt a grúz hadsereg ellenőrzése alá vonja, vagy egyszerűen berobbantja, akkor lehet, hogy ez lett volna a történet vége.
Utólag értékelve a helyzetet ez utóbbi ésszerűbbnek tűnik, mint a grúz kormány döntése, hogy a déloszét fővárost bombázzák. Másik oldalról viszont az is nehezen hihető, hogy az alagút berobbantása után Grúzia győztesen kerül ki a fegyveres konfliktusból. Válaszlépésként ugyanis az orosz hadsereg megtámadhatta volna az országot a tenger felől, vagy Abházián keresztül. Ebben az esetben Dél-Oszétiát nyugatról szállták volna meg, átvonulva az országon, több várost megszállva, beleértve esetlegesen magát a fővárost is. Az események fényében egy ilyen forgatókönyvnek megvolt a realitása.
Válaszok kellenek
A grúz polgárok válaszokat várnak, és nem csupán azért, mert valakinek viselnie kell a felelősséget a történtekért, hanem mert meg kell érteniük, mi vezetett a konfliktushoz. A függetlenség elnyerése óta a grúzok egyszer sem próbáltak magyarázatot találni a hibákra, amelyeket az elmúlt majd két évtizedben elkövettek. Elég csak az 1990-es fegyveres déloszét konfliktusra vagy az 1991-es polgárháborúra gondolni. De lehetséges, hogy az 1992-es abháziai fegyveres konfliktust is meg lehetett volna előzni.
A modern Grúzia a kilencvenes évek elején elkövetett hibák örököse. Senki nem elemezte eddig ezeket, ahogyan a független Grúzia első elnökének felelősségét sem vetette fel soha senki nyilvánosan, pedig ő kirobbantotta ki annak idején a déloszétiai fegyveres konfliktust. Éppen itt az idő, hogy mélyebben megvizsgáljuk a közelmúlt történetét, s kivizsgáljuk, mi vezetett az legújabb tragikus eseményekhez, amelyek következményeként az ország elveszítette területének 30 százalékát.
