Külföld

A pénz kínai szaga

admin
admin

2008. 01. 12. 08:24

Sanghaj, szombat este 11 óra: a szálloda-közeli nagyépítkezésen teljes a kivilágítás, dübörögnek a gépek, nyüzsögnek a munkások. Errefelé az a mondás járja, hogy mielőtt este lefekszel, még nézz ki az ablakon, mert reggel már nem ugyanazt a képet látod.


Tíz éve az Ázsia akkor legmagasabb épületének számító Kelet Gyöngyéből, a sanghaji tévétorony kilátójából a kamera még csupán egy gyorsan fejlődő ázsiai nagyváros jellegtelen magas házait pásztázhatta végig. Igaz, mellette már épült a 420 méter magas Jin Mao torony, amelynek a 88. emeletéről a tekintet most egy újabb, még nagyobbra törő, épülő felhőkarcolóba ütközik. A Shanghai World Financial Center – a maga 492 méterével – 43 méterrel növi majd túl a világ jelenlegi legmagasabb épületét, ami azért is fontos, mert az Tajpejben van. A tornyok mögött pedig, a Huangpo folyó partjától kiindulva, az elmúlt 10-15 év alatt felépült egy új, 500 km2-es, 3 millió lakosú, hipermodern városrész, a Pudong. Felhőkarcolók, rendezett terek, a széles sugárutak mentén ápolt sövény és formákba ültetett virágözön. Központjából az óránkénti 430 kilométeres sebességre felgyorsító mágnesvasút (a „maglev”) 8 perc alatt teszi meg a repülőtérig tartó 30 kilométeres utat. A folyó túlpartjáról, a XIX. századi koncessziós idők Bundjáról nézve a sziluett Manhattant veri. Ez nem is csoda, mert mint Spencer, a tizenkét éve Sanghajban élő texasi építész meséli, kevés volt a helyi tervező: Pudongot főleg amerikai és európai építészek álmodták meg.

A külföld nagyon is jelen van Kínában. A kilencvenes évek óta tartó nyitás szembetűnő következménye, hogy a sanghaji felhőkarcolók tetején villódzó neonreklámok többnyire a globális világmárkák dicsőségét hirdetik. Pekingben az üzleti negyeden átívelő, 50 kilométeres Hosszú Béke útján egymás mellett sorakozik a HP, a Motorola és számos más világcég kínai székhelye. A Bring in! (Hozd be!) kampány 2001, a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való csatlakozást követően azt eredményezte, hogy a világ legnagyobb cégeit sorakoztató Fortune Global 500-ból már csaknem mindegyik megvetette lábát az ázsiai országban.

A tőkemozgás arányai már-már zavarják is a világ politikai színpadán a nyári olimpiai játékokkal debütálni készülő kínai vezetést. Miközben a példátlan ütemben növekvő gazdaság volumene tíz éven belül, vásárlóerő paritáson számolva Amerikát is lekörözheti, s az ország már az idén átveszi Németországtól a világ legnagyobb exportőre szerepét, addig a kínai cégek nem számítanak globális szereplőknek. Az ázsiai országban gyártják például a világ legtöbb számítógépét, irodai eszközét, háztartási elektromos berendezését, ám ezen termékek egyetlen kínai előállítója sincs rajta a Fortune ötszázas listáján.

Pekingben a Grand Hyatt Beijing szállodával kiegészített, 120 ezer négyzetméteres bevásárlóközpontban a földszinten kaptak helyet a legelegánsabb, drága globális márkák, s csak az emeleteken a zömmel angol nevű, külföldinek tűnő, de helyi márkákat árusító üzletek. A minőség sokszor nem, vagy alig különbözik, az árak annál inkább. Egy csúcsminőségű kínai nyakkendő 288-588 jüanba (28-58 euró) kerül, egy márkás tengerentúliért viszont 888-1288-at is elkérnek – egy lapinterjúban ezt a példát hozta fel Cseng Si-vej, a kínai vezetés egyik tagja arra, mit jelent a goodwill és a brand, amiben a kínai termékek még szűkölködnek. Hasonlóképpen az aprópénzre váltható innovációkban: a világon a legtöbb DVD-lejátszót Kínában állítják ugyan elő, ám az Amerikában 29 dollárért értékesített készülékeken – a jogdíjak és az anyagköltség levonása után – a kínai gyártónak csupán 2 dollárnyi profitja van.

Kilépni a világ elé


A pekingi vezetés ezért is túl akar lépni a koppintás és összeszerelés korán. Nem véletlen, hogy a külföldi látogatóknak szívesen büszkélkednek az olyan cégekkel, mint az információtechnológiában élenjáró, több száz világszabadalommal rendelkező, fővárosi székhelyű Huawei. Az egyebek között mobil és optikai hálózatfejlesztéssel, tűzfal-biztonsággal is foglakozó csoport 11 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le 2006-ban, s terjeszkedési tervei egyre ambiciózusabbak, a kormányzati szándékoknak megfelelően. Az ismert Go global! program ugyanis – amely azt hirdette meg, hogy a kínai szakemberek „menjenek világgá”, majd hozzák haza az élenjáró kutatási, gyártási eredményeket, technológiákat – már nem szolgálja kielégítően az ország fejlődési stratégiáját. Egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik a kínai multik létrehozása. „Jobban fogjuk integrálni a Bring in! és a Go global! stratégiákat, kiterjesztjük a nyitás területeit” – ígérte Hu Csin-tao pártfőtitkár az októberi 17. pártkongresszuson, és a novemberben megjelent kormányzati stratégia már kínai világmárkák, globális cégek megjelenését, a hazai bankok külföldi terjeszkedését szorgalmazza.

Miként azt a Huawei példája mutatja: a cég kinőtte a három, összesen 96 ezer négyzetméteres pekingi kutatóközpontját. A szoftverfejlesztését már Indiába helyezte ki. A többi nagy cég, kormányzati támogatással, ugyanezen az úton indul el. Tavalyelőtt még alig több mint 17 milliárd dollárt fektettek be a kínai vállalatok külföldön, miközben csaknem 70 milliárd dollár áramlott be az országba. Az előrejelzések szerint 2011-re e két – persze közben szintén változó – adat különbsége ennek kevesebb mint felére, 21 milliárd dollárra csökken. Ehhez a stratégiához szorosan illeszkedik a nyári olimpia megrendezése, ami a pekingiek számára sokkal többet jelent egy nemzetközi sporteseménynél. Olyan lehetőség ez az új Kína erejének, nagyságának, technikai tudásának a bemutatására, mint amilyen azután a 2010-es sanghaji világkiállítás, vagy a hamarosan Holdra lépő kínai űrhajós küldetése is lesz.

Peking jelenleg a toronydaruk városa, amelyet leginkább az olimpiai készülődés, az olimpiai falu – vagy inkább város – felhúzása szimbolizál, bár az építési boom nem csak erre korlátozódik. A császári palotától és a Tienanmen tértől néhány kőhajításra lévő történelmi óvároson, az „igazi” Hutongon kívül Pekingnek számos „no name” hutongja van. A szegénynegyedek azonban manapság olyan gyorsan zsugorodnak, mint Balzac szamárbőre. Az ingatlanos cégek tömegesen vásárolják fel a telkeket, hogy azután ledózerolják az egyszerre több generációnak is otthont adó, 8-30 négyzetméteres, félkomfortos, vagy komfort nélküli barakk-lakásokat. Helyükbe fényűzően modern negyedeket emelnek.


Pekingi utcán. A rohamtempónak ára van.


A 128 ezer négyzetméteren épült és egyre bővülő Star River Residential Park olyan, mint egy zárt klub. Az e lakóparkba költözőknek például a sportközpontban kínált golf, szauna, uszoda mellett seregnyi más, „hotelszerű” szolgáltatás is jár. A lakásokban a csaknem 6 méteres belmagasságú, a mai kínai divatnak megfelelő – Európából hozott – drapp márvánnyal burkolt, kandallós nappali úgy fest, mint egy tehetős manhattani lakásban. Ehhez mérten a luxusnak nem is olyan nagy az ára: a pekingi Béke útja környéke a rózsadombi ingatlanokat idézi a maga 4 ezer eurót (azaz egymillió forintot) közelítő négyzetméterenkénti áraival. Igaz, a városi park közelében kétszer ekkora az ár, ám a Star Riverben épült és épülő, összesen 1400 luxuslakás mégis már menet közben elkelt, annak ellenére is, hogy mivel a telek állami tulajdonban van, a bérleti jog csak 70 évre szól. A világ 500 legnagyobb cégének több vezetője s néhány amerikai filmsztár azonban állítólag ilyen feltételek mellett is vásárolt lakást – a kínai dollármilliomosokról nem is beszélve.

Kínai hercegecskék


A dollármilliomosok száma Kínában gyarapodik a leggyorsabban a világon, öt év alatt csaknem egynegyedével nőtt. A lakosság kevesebb mint 1 ezreléke, de így is közel egymillió ember tartozik ide. Amikor a Forbes magazin tavaly márciusban publikálta a világ leggazdagabb embereinek a listáját, a 746 dollármilliárdos közül 20 volt kínai. Novemberre a számuk hivatalosan is 66-ra emelkedett, de más listák szerint a 200-at is elérheti. A háttérben a kínai tőzsdék elképesztő, az ugyancsak gyarapodó középosztály lázas befektetései által táplált száguldása áll. (A tőzsdeszámlák száma meghaladja a százmilliót, csak tavaly több mint 27 millió új számlát nyitottak meg.)



Félkész stadion. Az építési boom nem csak az olimpiára koncentrálódik.


A tőzsdeboom igazi haszonélvezői azonban a kilencvenes években a korábbi állami cégekből részvénytársaságokká átalakított vállalatok vezetői. Peter Kwong amerikai professzor szerint a kommunista párt magas rangú tisztségviselőinek a Kínában „hercegecskéknek” nevezett gyermekei ellenőrzik a legjövedelmezőbb stratégiai iparágakat, komoly részvénypakettjük van az általuk irányított vállalatban, s e cégek átláthatatlan belső könyveléssel, valós piaci kontroll nélkül működnek. Ezért is nehéz megbecsülni a dollármilliárdosok tényleges számát. Kwang az International Herald Tribune-ban azt jósolja, hogy a kínai buboréknak – mivel a tőzsde nem a valós vállalati növekedést stimulálja, hanem csupán a kisbefektetők megtakarításait csapolja le – inkább előbb, mint utóbb ki kell pukkadnia, maga alá temetve megannyi milliárdost és a jóléti háló teljes hiánya miatt a jövőjüket a tőzsdére alapozó középosztálybeliek millióit.

A befektetőket azonban egyelőre bátorítja a hit, hogy az augusztusi olimpiai játékok előtt a kormány nem engedi meg a robbanást, s a novemberi 20 százalékos esést követően a sanghaji börze ismét emelkedik. Ven Csia-pao kormányfő állítólag egy zárt ülésen azt mondta, hogy éjszakánként hideg verítékben fürödve ébred a gondolatra, milyen politikai következményekkel járhat egy nagyobb összeomlás. Ennek azonban egyelőre semmi jele. A gazdasági növekedés (ötödik éve 10 százalék feletti tempó, amely tavaly az év elején tervezett 8,0 helyett, nem végleges adatok szerint, 11,5 százalékos volt) és a folyó fizetési mérlegnek a GDP 12 százalékát kitevő, mellbevágó többlete valós termelésen alapul.

A munkahelyek százezreit létesítő, olcsón dolgozó kis cégek egész Kína fejlődésének a motorjai. Kimeríthetetlennek tűnő, legalább félmilliárdos utánpótlást biztosítanak a belső területek korábban földművelésből élő családjai, amelyek már elveszítették a megélhetésüket, de az 1,3 milliárdnyi lakosságnak az a mintegy 60 százaléka is, amelyik még mindig a mezőgazdaságból próbál megélni. Mivel néhány nagyvárost leszámítva Kínában egyelőre nincs társadalombiztosítás, nyugdíj, ezekből a belső kínai agrárrégiókból folyamatosan áramlik a helyi mércével mérve is olcsó munkaerő az ipari övezetekbe, Pekingbe és a tengerparti térségbe, hogy munkát találjon, és keresetével hozzájáruljon az otthon maradott idős családtagok ellátásához. Ez a nyomás tartja féken a kínai béreket, bár a napirenden lévő társadalombiztosítás, a beépülő képzési terhek és a környezetvédelmi szabályok várható szigorodása együttesen esetleg már pár éven belül annyira megemelheti a munkaerő árát, hogy csak kisebb termékkörben és a legnagyobb darabszámú tömeggyártásban éri majd meg az európai és amerikai befektetőknek a kínai gyártatás.

Melléktünetek


Arról, hogy az elmúlt másfél évtized drámai változásai milyen társadalmi feszültségekkel járnak, továbbra is keveset tud a külvilág. Annak ellenére, hogy az olimpia közeledtével a kínai vezetés enyhített a külföldi újságírók utazási és információszerzési korlátozásain, a tájékoztatás szoros központi kontroll alatt áll. A gyors fejlődés több katasztrofális melléktünetét, mint például az egyre elképesztőbb méreteket öltő környezetszennyezést azonban így sem lehet véka alá rejteni. A Nagy Fal ma a Holdról talán látható, de a helyszínen alig. S nemcsak azért, mert sok helyütt fizikailag is eltűnt (a helyiek elhordták, házakat építettek belőle – igaz, folyamatos a helyreállítás is), de az év nagy részében a sűrű szmog alig másfél-két kilométernyire csökkenti a látótávolságot a fal leglátogatottabb részén, Peking közelében. Nehéz is számba venni, mi mindenre lehetne fordítani a kínai államkincstárban felhalmozódott, mintegy 1300 milliárd dolláros tartalékot, amit a vezetésből többen társadalombiztosítási pénztár létrehozására szánnának. Hiszen még Sanghajban és Pekingben, a kiemelt övezetekben is, ha néhány száz métert eltávolodik az ember a felhőkarcolók, elegáns szállodák, betonlábakra emelt sztrádák világától, évtizedeket, de akár századokat is visszaléphet az időben. Az éjféli órákban is zsibvásári hangulat, füst, kimondhatatlan bűz, a járda kövén ülő, teázó emberek sűrűje lepi el az utcákat. De már a legmélyebb nyomorban is megkapaszkodnak a szabadjára engedett vállalkozások: a 10-15 négyzetméteres lakások boltocskákként is funkcionálnak, teát, helyi ételeket kínálnak. A mindössze 2 állásos, talán 30 négyzetméteres „autószervizben” a magasra emelt kocsik alatt a család egy része tévét néz, a többiek a matracokon a fal felé fordulva aludni próbálnak. Nincs záróra. A feltámasztott üzleti szellemnek huszonnégy órán át talpon kell lennie.

(A teljes cikk a Figyelő e heti számában!)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.