Ne aggódjanak, mi ott leszünk, ha kell! – nyugtatja a Kína-fenyegetéssel kapcsolatos kérdését láthatóan izgatottan föltevő tajvani tévériportert Kelly „Sully” Sullivan, a mögötte parkoló F-18-as vadászgép pilótája a csendes-óceáni Guam-szigeten működő Andersen légitámaszponton. Eközben a fejünk felett egy köteléknyi F-15-ös húz el, a bázis kifutópályáján pedig egy B-52-es óriásbombázó készül felszállásra. A nyolc hajtómű dübörgő zajjal és szürkés füstöt okádva emeli a vietnami háborúban elhíresült gépet a levegőbe. Rögtön utána egy haditengerészeti szállító repülőgép várja a felszállási parancsot az amerikai fennhatóság alá tartozó szigetről. Az oldalán messziről is ki lehet venni: a Nimitz anyahajóhoz tartozik, feltehetően oda visz utánpótlást.
Miután felszáll, a zaj csupán néhány pillanatra ül el. A homokszín ruhába öltözött Sullivan azonban a dübörgéssel mit sem törődve büszkén ecseteli, hogy ő az egyik „rosszfiú”, azaz „vörös”, a Valiant Shield (Bátor Pajzs) elnevezésű, nagyszabású amerikai hadgyakorlaton. Az a feladata, hogy orosz gyártmányú vadászgépek által végrehajtott manővert szimulálva támadást mérjen a „jófiúkra”, azaz a „kékekre”. „Eddig vesztésre állunk” – teszi hozzá. Majd, mintegy önmaga „vigasztalására”, mosolyogva megjegyzi: az augusztus elejei csendes-óceáni hadművelet remek lehetőség a gyakorlásra.
Hasonlóképp vélekedik már a USS John C. Stennis atommeghajtású anyahajó fedélzetén Kevin Quinn ellentengernagy is. Meggyőződése, hogy a tengerészet és a légierő kötelékéből 20 ezer fő, valamint 280 repülő és 30 hajó – köztük 3 anyahajó: a Kitty Hawk, a Nimitz és a Stennis – jelenléte Guam partjainál nagy és ritka lehetőség arra, hogy a különböző egységek közötti együttműködést gyakorolják. Tény: ekkora tengeri erődemonstrációra a vietnami háború óta nem volt példa.
A hadgyakorlatot nem a valós élet, hanem szimulált események sorozata mozgatja – állítja az anyahajó csapásmérő kötelékét irányító ellentengernagy. Az elejtett mondatokból meglehetősen pontosan összerakható, mi is történik Tajvan és Kína partjaitól 2,5 ezer kilométerre dél-keletre. Bradley Johanson, a John C. Stennis anyahajó kapitánya például arról számol be, hogy miután visszaverték a bombázók és a vadászgépek támadását, sikerült két „ellenséges” tengeralattjárót is azonosítaniuk, és torpedókkal „semlegesíteniük”.
A hadgyakorlat forgatókönyvének ezt az elemét hallva az embernek valahogy óhatatlanul az eszébe jut az a tavalyi incidens, amelynek során az okinavai haditengerészeti támaszponton állomásozó Kitty Hawk közvetlen közelében váratlanul a felszínre emelkedett egy új fejlesztésű, dízel meghajtású kínai tengeralattjáró, amelyet – a Pentagon alig leplezett riadalmára – mindaddig egyetlen amerikai radarberendezésnek sem sikerült észlelni. A Valiant Shield a válaszüzenet. „Washington barátainak, szövetségeseinek, partnereinek és a többieknek is üzenjük, hogy az Egyesült Államok hajói több mint százötven éve jelen vannak, és a jövőben is jelen lesznek a csendes-óceáni térségben” – teszi hozzá a „hadijelentéshez” Johanson, miközben a kapitányi hídról egy futó pillantást vet az anyahajó fedélzetéről felszálló gépekre.
—-Kína miatt fáj a fejük—-
Az amerikai jelenlét fenntartását Robert D. Kaplan, a The Atlantic Monthly című befolyásos amerikai magazin szerkesztője is biztosra veszi. Szerinte katonai szempontból a XXI. század a Csendes-óceán évszázada lesz, a PACOM, azaz az amerikai hadierő Csendes-óceáni parancsnoksága nevét pedig hamarosan „minden háztartásban ismerni fogják”. Kaplan egy cikkében azt is írja, hogy a világ hat legnagyobb és leggyorsabban növekvő hadserege a PACOM által kontrollált, Hawaiitól Kelet-Afrikáig terjedő térségben található, és a parancsnoksághoz tartozik a Tajvani-szoros, a Koreai-félsziget, India – és természetesen Kína is. Talán nem meglepő, hogy utóbbi ország okozza ma a legnagyobb fejfájást az amerikaiaknak.
Míg a hosszú évek nukleáris feszültsége után végül 2006 októberében atomhatalommá előlépett Észak-Koreát számos katonai és politikai szakértő „kipipálta” már, a 2,3 millió fős kínai haderő viharos ütemű – jóllehet ellentmondásokkal teli – modernizálása egyre komolyabb homlokráncolásra készteti a Pentagon vezetőit. A hivatalos pekingi adatok szerint az ázsiai ország 1990 óta évről évre legalább 15 százalékkal – sőt, 2007-ben például egyenesen 18 százalékkal – növelte honvédelmi költségvetését. Ráadásul a The Economist című brit hetilap szerint ebben még csak benne sincsenek az egyszeri kiadással beszerzett külföldi fegyverzetek (a Pentagon szerint Kína 2000 és 2005 között legalább 11 milliárd dollár értékben importált fegyvereket és fegyverrendszereket, elsősorban Oroszországból), továbbá a stratégiai rakéta ütőerő fejlesztésére elköltött összegek és a kutatás-fejlesztési kiadások. A londoni székhelyű International Institute for Strategic Studies (IISS) úgy becsüli, hogy a tényleges kínai hadikiadások 2004-ben – erről az évről áll rendelkezésre a legfrissebb végleges adat – az 1,7-szeresét tették ki annak a 220 milliárd jüannak (akkori áron számítva: 26,5 milliárd dollár), amit Peking hivatalosan közzétett.
Washingtonnak mindazonáltal ajánlatos csak óvatosan hangot adnia a kínai katonai potenciál erőltetett tempójú fejlesztése fölötti aggodalmainak. Az ázsiai, azon belül is a kínai gazdasági és üzleti élet mára annyira összefonódott az amerikaival, hogy ezt a kapcsolatot már szétbontani nem, csak szétrobbantani lehet. Utóbbi pedig senkinek sem érdeke. Más kérdés, hogy Washingtonban egyesek nem nézik jó szemmel, hogy Kína nemcsak kemény eszközökkel, azaz fegyverekkel, hanem puha módszerekkel, így szélesebb körű kulturális diplomáciával és segélypolitikával is próbál pozíciókat szerezni a nemzetközi porondon, és nem is sikertelenül, hiszen Afrikától Latin-Amerikáig egyre több barátra tesz szert.
Az ideológia középpontjában az állandó, de a szándékok szerint nem zavaró amerikai jelenlét áll. Washington megítélése ugyanis a térségben a Bush-kormányzat háborúinak okán sokat romlott, és az amerikai csapatokat korábban befogadók is egyre kevésbé nézik jó szemmel az „ideiglenesen országukban állomásozó” erőket.
Költséghatékonysági szempontok mellett pedig az utóbbi is szerepet játszik a nemrég megkezdődött nagyszabású amerikai haderő-átcsoportosításban, amelynek fő csendes-óceáni pillére a Mariana-szigetcsoport tagja, az Egyesült Államok felségterületén található Guam szigete lesz (lásd a keretes írást). A nem zavaró amerikai jelenlét másik elemét pedig azok a repülőgép-hordozók és kísérőhajóik jelentik, amelyek egyfelől hatalmas tűzerővel rendelkeznek, másrészt viszont humanitárius küldetéseket is végrehajthatnak, a világ bármely területére könnyedén átcsoportosíthatóak, és ott mindenféle „szárazföldi invázió” nélkül sokáig állomásozhatnak. Jó példa erre a Stennis anyahajó esete, amely a kapitány elmondása szerint 2007 első felében öt hónapot töltött a Perzsa-öbölben, és amellett, hogy támogatta az iraki bevetéseket, segítséget nyújtott az Afganisztánban zajló nemzetközi békefenntartáshoz is.
—-Új hidegháború küszöbén—-
Sokan vallják, hogy a történelem során minden új nagyhatalom hegemóniára törekszik. Ezt gondolja John Mearsheimer, a University of Chicago professzora is, aki szerint Kína felemelkedése nem lesz békés, és előbb-utóbb új hidegháború kezdődik majd a Csendes-óceánon. Ennek első jele pedig akár éppen a Valiant Shield hadgyakorlat is lehet. Nem utolsósorban azért, mert az amerikaiak a három anyahajóval közvetve azt is jelezték, hogy az iraki háborúban való részvétel mellett is képesek a világ egy másik szegletében rövid idő alatt ekkora tűzerővel felállni. Tény, hogy a kínaiak évek óta fejlesztik hadseregüket, és a legfrissebb hírek szerint a közelmúltban beszerzett 12 Kilo-osztályú orosz tengeralattjárójukat olyan, szintén orosz gyártmányú 3M-45E (a nyugati haditechnikai szakzsargonban: Sizzler) típusú rakétákkal szerelték föl, amelyek a hangsebesség fölött repülnek, alkalmasak anyahajók elleni támadások végrehajtására – és az Egyesült Államok haditengerészetének nincs ellenszere velük szemben. Néhány napja pedig azt jelentették, hogy a kínai hadügyminisztérium egy osztályt alakított ki, amelynek feladata az első kínai anyahajó kifejlesztése.
A helyzet ma úgy áll, hogy míg a Tajvani-szorosban 1995 nyarán kirobbant válság leszerelésére elegendő volt két amerikai anyahajót a térségbe vezényelni – a Tajvant a tengerbe lőtt rakéták sorozatával fenyegető Kína nyomban visszakozott -, az Egyesült Államok ma kétszer is meggondolná, mielőtt hasonló erődemonstrációra szánja el magát. Peking az elmúlt tíz évben sok száz rövid hatótávolságú ballisztikus rakétával telepítette tele a Tajvani-szoros felé eső oldalát, amelyek képesek a sziget bármely pontját perceken belül megsemmisíteni. Szakértők szerint egy fegyveres konfliktus hamarabb véget érne, mint hogy Amerika egyáltalán reagálni tudna. Arról nem beszélve, hogy az új kínai rakéták az amerikai hadihajókat is elérnék, akár már akkor, amikor még csak több száz mérföldre járnak Tajvan partjaitól.
A Guam melletti hadgyakorlat ideje alatt pedig a másik „ébredező” nagyhatalom, Oroszország bombázói elevenítették fel azt a XX. századból ismert gyakorlatot, hogy rádión köszöntsék az elfogásukra küldött amerikai vadászgépeket. Moszkva szerint a Tu-95-ösök be is léptek a sziget légterébe, és az amerikai vadászpilóták vizuálisan is észlelték őket, amint a gép szárnyával gúnyosan „integetnek”, ezt azonban Richard Wren, a Valiant Shield gyakorlaton részt vevő egységeket a Kitty Hawk fedélzetéről irányító admirális határozottan cáfolta. Mindezek után Vlagyimir Putyin orosz elnök egy, az Ural térségében zajló nemzetközi hadgyakorlaton bejelentette, hogy a nukleáris fegyverekkel felszerelt orosz stratégiai bombázók újra megkezdik hosszú távú égi őrjárataikat, amelyeket a Szovjetunió szétesése után szüntettek be. A szóban forgó gyakorlaton pedig Oroszország mellett Kína, valamint négy közép-ázsiai köztársaság – Kazahsztán, Kirgizsztán, Tadzsikisztán és Üzbegisztán -, azaz a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) tagjai vettek részt. E hat ország eltérő érdekei persze elemzők szerint kizárják, hogy az afféle ázsiai ellen-NATO-nak szánt szervezet valaha is versenyre kelhessen az észak-atlanti tömbbel. A terrorellenes katonai akciót szimuláló gyakorlaton bevetett 6 ezer katona azonban nyugati biztonságpolitikai szakértők szerint is váratlanul hatékonyan és zökkenőmentesen volt képes együttműködni.
Nem hagyományos hadviselés
Incidensek és ázsiai fegyverkezés ide vagy oda, azt azért mindenki elismeri, hogy az amerikai jelenlét Ázsiában és a Csendes-óceánon az elkövetkező egy-két évtizedben továbbra is dominálni fog. Az Egyesült Államok haditengerészeti kapacitása például nagyobb, mint a sorban utána következő 17 országé együttvéve. Ebből kiindulva a katonai szakértők egy újgenerációs high-tech támadást, szabotázs- vagy terrorista akciót, esetleg egy Pearl Harbor-szerű váratlan csapást könnyebben el tudnak képzelni, mint két nagyhatalom haderejének hagyományos, „szemtől-szembe” összetűzését. Persze, az amerikaiak a nem hagyományos hadviselésre is igyekeznek felkészülni. Ez év októberében például a történelem legnagyobb terrorizmus-ellenes hadgyakorlatát tartják majd – ismét csak Guam partjainál.
Egy biztos: más távol-keleti országok, nem utolsósorban az Egyesült Államokkal szövetséges Japán is fejleszti a hadseregét: kémműholdakat lő fel, ballisztikus rakétaernyőt telepít. Tokió a napokban azt is bejelentette, hogy saját lopakodó gépet fejleszt, és hamarosan vízre bocsátja az első helikopter-hordozó hajóját is. A játszma tehát elkezdődött, az új nagyhatalmi megmérettetés színhelyéül kínálkozó csendes-óceáni térség pedig mozgalmas XXI. század elé néz.
