A rendszerváltás egyik legerősebb vizuális változását a vörös csillag eltűnése jelentette. Voltak ugyan a huszadik században más önkényuralmi jelképek is, amelyek hivatalos tiltólistára kerültek, de azok közel sem váltak ennyire a hétköznapok részévé Magyarországon. A náci és nyilas szimbólumok – horogkereszt, nyilaskereszt, SS-jelvény – elterjedésének jóval rövidebb idő jutott – szerencsére. A sarló és kalapács pedig ugyan gyakran használt kommunista jelkép volt, de nem érhetett a vörös csillag nyomába.
Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy ez utóbbi nem is valódi, letisztult szimbólum, sokkal inkább egy „logó”: két tárgy stilizált ábrázolása. Az egyik szerszám a munkásságot, a másik a parasztságot jelképezi. Eleinte még előfordult, hogy a földműveseket ekével jelölték, de az már végképp túl bonyolult volt ahhoz, hogy emblémává válhasson. Ma is ismert formáját Jevgenyij Ivanovics Kamzolkin alkotta meg, egy Leninék által kiírt pályázatra, melynek célja kifejezetten a szovjet embléma megtervezése volt. A használata is inkább közvetlenül a Szovjetunióhoz kötődött – nem véletlenül jelent meg az elmúlt évben is az orosz–ukrán háborúban orosz tankokra tűzött zászlókon és győzelmi ünnepeken.
Bár a vörös csillag is egyértelműen a megszállókat jelképezte hazánkban – ott volt az is a Szovjetunió címerében és zászlaján –, mégis jobban a hétköznapjainkba ivódott. Talán azért is, mert egy régebbi jelképről van szó. Már maga a szín is a munkásmozgalom gyökereihez nyúlik vissza: a vörös az 1834-es lyoni munkásfelkelés óta forradalmi, baloldali szín. A pentagramma – vagyis az ötágú csillag, a régi magyar nyelvben a „boszorkányszög” – pedig egy egészen ősi, a sumérok óta használt jelkép számtalan jelentésréteggel.
A szabadkőművesek például a nagy dolgokra hivatott géniusz jelképét látták benne, ezzel a jelentéssel pedig jóval a szovjet megszállás előtt megjelentek az ötágú csillagok a budapesti köztereken. Többek közt szobrok talapzatain, például a Dísz téri Honvéd-emlékművön – az eredetileg az Erzsébet téren álló, ma – a Mária utcában található Semmelweis Ignác-szobron és Arany Jánosén a Múzeumkertben. Ez utóbbi azért is érdekes témánk szempontjából, mert 1956-ban ezt is szovjet szimbólumnak vélték, hiába nézett lefelé a csúcsa: le is verték a talapzatról.
Ekkorra ugyanis már ellepték az országot az ötágú vörös csillagok, a diktatúra jelképei.
Minden állami intézmény és minden tanácsháza (a szocializmus idején így nevezték a polgármesteri hivatalokat) tetejére került egy. Aztán természetesen a gyáraknak, üzemeknek, termelőszövetkezeteknek, állami gazdaságoknak, egyetemeknek, vasútállomásoknak is jutott belőle.
Persze, hogy az Országház kupolája sem maradhatott ki! Az eredeti terv az volt, hogy Sztálin 70. születésnapjára, 1949. december 21-én helyezik fel a csillagot a Parlamentre, de ez nem sikerült. 1950. augusztus 20. lett az új céldátum. El is készült a három méternél is nagyobb és egy tonnánál is nehezebb alkotás a Rákosi Mátyás Művekben, Csepelen. Sokan tartottak tőle, hogy a huszártorony összeroskad alatta – akkoriban még nem volt helyreállítva a tető, egyes ablakai téglával voltak berakva –, de nem lehetett ellenkezni. A csillagot fel is kapcsolták, de kiderült, hogy a közepén elhelyezett izzó nem ragyogja be a csúcsait, az alakja sötétben kivehetetlen. Jó ideig tartott a hiba kijavítása, addig „elakadásjelzőnek” csúfolta a népnyelv a piros fényfoltot. 1956-ban ezt a hatalmas szerkezetet is megpróbálták ugyan eltávolítani, de állványzat nélkül nem lehetett biztonságosan szétszedni és lehordani – félő volt, hogy lezuhan és beszakítja a kupolát. Ma az Országgyűlési Múzeum kiállításán látható a hatalmas alkotás.
A kivilágított vörös csillagok a budapesti éjszaka meghatározó elemei voltak. Az Országházé mellett a János-hegyi Erzsébet-kilátó tetején lévő volt talán a leglátványosabb. Erre akkora csillagot helyeztek fel, hogy a terhet nem igazán bírta az épület: a felső szintek kövei elkezdtek szétcsúszni, a problémát csak a rendszerváltás után lehetett megoldani.
Csillag ragyogott bizarr módon a Szépművészeti Múzeum tetején, a timpanont díszítő szoboralakok felett, a Vígszínház csúcsán, a Keleti pályaudvar főhomlokzatán pedig az órát keretezte egy csillagkontúr. Egészen furcsa kompozíció került a Széll Kálmán (akkoriban Moszkva) téri Postapalota tetejére. Itt három csillag „támasztotta” egymást, hogy bármerről is érkezik valaki a fontos csomópontra, láthassa a megszállóktól átvett jelképet.
Azonban nem csak a kivilágítható, magaslatokra helyezett csillagoknak volt városképi jelentősége. A Lánchíd budai hídfőjénél a két világháború között még egy magas épületek által szegélyezett kereszteződés volt a Clark Ádám téren. A harcokban elpusztult házak helyén alakították ki Budapest egyik legkorábbi körforgalmát, melynek a közepében virágokból rakták ki az elmaradhatatlan jelképet. (A biztonság kedvéért az Alagút fölé is állítottak egy akkorát, hogy szinte nagyobb volt, mint a bejárati kapu.)
Csillag került minden toronyra, mely nem templomhoz tartozott: víztoronyra, tűztoronyra egyaránt. Olykor egészen nevetséges módon olyan ideiglenes magaslatokra is, mint egy fúrótorony. Külön megjelenési forma volt az emlékműveké. A „sztenderd” felszabadulási emlékmű egy obeliszk volt vörös csillaggal – az elsőket már akkor felállították, amikor még szinte folytak a harcok –, aminek persze számtalan más változata alakult ki az évtizedek alatt. De ott ragyogott a mozdonyok orrán, a katonai járműveken, a kitüntetéseken, meg persze az ünnepi tribünökön és díszpáholyokon.
A vörös csillag azonban nem csak egyszerű logó volt. Egy idő után több lett, mint közönséges szimbólum, szinte önálló személyiséggé vált, és egészen abszurd módon egy jelképről kezdtek el elnevezni dolgokat. Teljesen függetlenül attól, hogy miről is volt szó. Volt Vörös Csillag nevű termelőszövetkezet, traktorgyár, szálló, mozi, étterem és sportegyesület – némelyikből több is.
A vörös csillag ott volt a magyar címerben is. Rákosi idején hangsúlyosabban, kalapáccsal és búzakalásszal, 1956 után már kicsit szerényebb méretben, de azért a fő helyen. A címerrel pedig – ahogy ma is – számtalan helyen találkozhattunk. Megtalálható volt minden közintézményben, hivatalos okmányon, pénzérmén, igazolványon és válogatott mezen.
Természetesen az épületek homlokzatán is szépen lassan mindenhol lecserélték a régi koronás és Kossuth-címereket 1949 után. Hol barbár módon, hol a lehetőségekhez képest művészi módszerekkel, „stílusban maradva”. Az Országházra például a Rákosi-címert még a homlokzat tetején, a nagy, angyalos középcímer helyére tették fel a negyvenes évek végén. 1956 után viszont már egy fokkal szerényebben utaltak csak a kommunista uralomra: a főbejárat feletti egyik növényembert (egy középkori stílusú „green man” figurát) cseréltek a Kádár-címerre.
Merthogy 1956-ban azért sok helyen leverték a szovjet szimbólumokat (és nem csak tévedésből, mint a Múzeumkertben). Ezek közül pedig jó pár már nem is került vissza a helyére. Maradt ugyan elég a rendszerváltásig, de sokkal kevésbé határozták meg az utcaképet, mint a legkeményebb ötvenes évek elején.
A cikk elkészítéséhez – a szövegben linkelt forrásokon kívül – Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár (Helikon Kiadó, Budapest, 1996) és Zsuppán András (szerk.): A Nemzet Főtere – a Kossuth tér története (Országház Kiadó, Budapest, 2022) című könyveit használtuk fel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/voros-csillag
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
