Mária országa fölöttébb szórakoztató, tele délibábokkal

Berend T. Iván: Délibábos Közép-Európa

A világrend átalakulóban van, az egyes régiók és országok szerepe átrendeződik. A Nyugat hanyatlik, Eurázsia előretör. „A fásult és küldetésüket vesztett országoknak ez persze veszély, de nekünk, akik tele vagyunk életerővel, nekünk, akik most akarjuk behajtani a történelem magyarok felé fennálló adósságát, nekünk ez nem veszély, hanem lehetőség. Újrapozicionálni Közép-Európát, benne a Kárpát-medencét és Magyarországot. Ez a mi nagy-nagy esélyünk.”

Így kezdte egyik beszédét 2019 utolsó hónapjaiban a magyar miniszterelnök Temesváron, ahol – nem is először – felvázolta látomását Közép-Európa jövőjéről. E látomásban, mint kifejtette, „az előttünk álló évtized a közép-európai országok évtizede lesz. Európának ez a sarka visszanyeri a kommunizmus előtti varázslatos színeit. Külön-külön is szép jövő előtt állunk, együtt pedig különösen. Régi fényükben mutatják meg magukat történelmi városaink.”

Berend T. Iván írása azt a keserű valóságot elemzi, ami a kormányfő állításaival szemben van. Többek között ezt írja:

Hadd utaljak vissza végül arra, hogy a közép-európai régió beszédben említett „kommunizmus előtti varázslatos színei” a valóság tükrében sajnos nagyon is halvány-szürkék voltak, s „a világ legmodernebb gyárait, a világ legmodernebb technológiáit, fejlesztési központjait”, melyek Magyarországon, Szlovákiában vagy a régió más országaiban működnek, zömében német és nyugat-európai beruházásokkal létrehozott és technikával felszerelt külföldi tulajdonban lévő gyárak képviselik. A gazdaságot finanszírozó bankok többsége ugyancsak nyugati bankok leányvállalata. A lengyel és magyar infrastrukturális beruházások 50-60%-át az EU kevésbe fejlett régiók támogatására adott segélyeiből finanszírozták. Elsősorban ezeknek a nyugati befektetéseknek és támogatásoknak köszönhető a 21. század első évtizedeiben bekövetkezett fordulat.

Más szavakkal, a csillogó vízió Közép-Európa jövőjéről és európai vezető szerepéről olyan, mint a hortobágyi délibáb, vagy rosszabb esetben bizakodást serkentő önáltatás.

Váncsa István: Semmi se készül

Mária országa sokszínű, mókás, fölöttébb szórakoztató. Az emberi erőforrások minisztere Demeter Szilárd fe­la­datává tette a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkul­túra megújítását és társadalmiasítását, ebben nincs semmi meglepő. Előfordul olykor, hogy a hatalom a zenei élet megújítását célzó erős vágyat érez a lelke fenekin, meg a fenekelelkin, s olyankor mi mást tehetne, megújít. Nyájas olvasónk most azt hiszi, hülyéskedünk, pedig eszünkben sincs.

Hogyan jött létre a barokk zene? Úgy, hogy XIV. Lajos, akinek Monteverdi és társai nya­valy­gá­sából már elege volt, véletlenül megismert egy Jean-Baptiste de Lully nevű muzsikust, tehetségesnek találta, így aztán a kortárs európai zene megújítását és társadalmiasítását bízta rá. Lully a királytól világos művé­szetpolitikai útmutatásokat, sőt operaszüzséket kapott, ebből lett a zene nagybarokk néven ismert korszaka. Az ered­mény­ben azóta is gyönyörkö­dünk. A klasszikus zene vagy, ha úgy tetszik, a bécsi klasszika annak köszönhető, hogy Esterházy Miklós József herceg kezdte unni azt, amit a fülébe cincogtak, ezért egy alkalom­mal magához rendelte Franz Joseph Haydn nevű alkalmazottját és felszólí­totta, hogy az európai zenét késede­lem nélkül újítsa meg. Szakasztott úgy, mint Kásler. Jawohl, Hoheit, felelte Haydn, és megújította. Ami pedig az amerikai könnyűzene gatyába rázá­sát illeti, avval a frissiben hivatalba lé­pett Eisenhower elnök Max C. Freemant bízta meg.

Hah, újabb ének kell nekünk, ezt üzente, részletes instruk­ciókat viszont nem adott, nyil­ván ennek tudható be, hogy a popkul­túra létrejöttében betöltött szerepének semmi nyoma nincs.

Kenesei István: Nemzeti egyetem, nemzeti tudomány, nemzeti könyvtár

Van a parlamenti vitáknak egy olyan vonása, amely az információk visszatartásának mai gyakorlatában hasznunkra válik. A pártok vezérszónokainak ugyanis időkereteket osztanak ki, s ezeket valahogy ki kell tölteniük szövegekkel. Mivel a gyakorlottabbak papír nélkül beszélnek, ha nem figyelnek oda, olyasmiket is elmondanak, amiket talán nem is akartak volna az orrunkra kötni. Így járt Hollik István is, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről (SZFE) szóló vitában.

Akik például megpróbáltuk kitalálni, miért szemelték ki épp az SZFE-t, megsejtettük az okokat, de mégis más az, ha mértékadó forrásból erősítik meg. Milyen szerencse, hogy a kormányülésekkel ellentétben a parlamenti jegyzőkönyv vezetését nem állították le és még mindig módunkban áll idézni belőlük. Hollik ugyanis az SZFE átalakításának ügyében ezt mondta: „Az is az elvárásunk egyébként a modellváltással kapcsolatban, hogy ez az intézmény úgy váljon korszerűvé, úgy váljon tudásközponttá, hogy közben egyébként a nemzeti kultúrában gondolkodik, és a nemzeti identitást képes lesz erősíteni.”

Tény, hogy az előremenekült MOME után megmaradt három további művészeti intézmény területe, a zene, a képzőművészet vagy a balett sokkal nehezebben fektethető bele a nemzeti identitás Hollik-féle Prokrusztész-ágyába, ám a nyelvhez kötött színészetről ez a közhely kapásból eszébe juthat bármely amatőrnek, aki nem gondolja végig, mi minden mással is foglalkoznak az SZFE-n, a dramaturgiától a rajzfilmeken át a művészetelméletig.

A „nemzeti kultúra” itt egy pontosan olyan üres ideológiai jelszó, mint amilyen hajdan a „szocialista kultúra” volt: eszköz, hogy lesöpörjük, aki útban van, és megtámogassuk, aki kedves nekünk. Mint a Magyar Teátrumi Társaságot, amely válaszul az SZFE-nek a nélkülük megtartott minisztériumi konzultációról tájékoztatást kérő levelére, mindenekelőtt kioktatja őket, hogyan kell helyesen „prof. dr.” Palkovics Lászlóként megszólítani a minisztert, majd mintegy az ITM magyar hangjaként elsorolja, miért fordul jobbra az SZFE hallgatóinak és oktatóinak a sorsa.

Losoncz Miklós – Brexit: megegyezés felé?

Az utóbbi hetekben az EU és az Egyesült Királyság közötti kilépési tárgyalásokon a retorika szintjén a felek álláspontjában a rugalmasság és kompromisszumkészség felé történő elmozdulás volt tapasztalható. A várakozásokat azonban visszafogják a brit miniszterelnök politikai játszmái és az a körülmény, hogy a tárgyaló felek álláspontja sok kérdésben még mindig távol áll egymástól. A koronavírus-járvány súlyosbítja a rendezetlen brexit következményeit, amelynek valószínűsége továbbra is magas.

Kovács Zoltán: Élet

Van itt egy kérdés, amire jó lenne épkézláb és hihető kormányzati választ kapni, de ilyen eddig nem érkezett: minek nekünk tizenhatezer lélegeztetőgép?

Legyünk jóhiszeműek: Orbán meg az operatív törzs úgy, ahogy van, pánikba esett, és nem pedig üzleti machinációról van szó. Ezer helyett tizenhatezret rendelt, talán még ma is rendel. Emberileg érthető, de ne legyen kétség: egyben elrettentő is. Ha a kormány ilyen helyzetben pánikba esik, és ekkora tévedésbe kerül, az veszélyes.

Márpedig mindenki kerülhet ilyen helyzetbe, főleg, aki úgy rendezkedett be, hogy döntései fölött gyakorlatilag nincsen kontroll. Részben azért, mert láthatóan olyan emberek vannak Orbán körül, akik föltehetően nem is mernek szólni neki, kerülik a konfliktusokat. Ez is nagy baj. De a legnagyobb, hogy tudatosan építette le a kormányzással kapcsolatos kontrollrendszert, mert úgy érezte, korlátok nélkül szabadabb lesz. Rettenetes politikai korlátoltság: a kontroll saját rossz döntéseitől is megvédheti a kormányfőt, mondhatni: a korlátok biztonságában tisztább fejjel dönthet. Örüljünk, hogy most csak gépekről volt szó.