Közélet vélemény

Statiszta-politikusok miatti dühöngés méltóságon aluli

Mikor és mitől változott az egykori Orbán? Mit jelent az életmű-díj? –  Elia Kazan története. Indul a futball-bajnokság. Miért nem ratifikáljuk az isztambuli egyezményt? Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Báron György: Az Elia Kazan-ügy

A Szabó Istvánnak megítélt, majd át nem vett életműdíj kapcsán az ÉS-ben hetekig gyűrűzött a vita, hogy milyen érdemekért adható ez az elismerés. Egyesek szerint az életművön kizárólag az alkotó által előállított művek minőségét kell érteni (s ebben az esetben Szabó életműdíja vitán felül áll), mások szerint a teljes életpálya beletartozik, vagyis csak olyan művésznek jár, akinek nemcsak a művei, hanem az egész élete (legalábbis a közélete) is példamutató a jövő generációk számára.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban.

Már online is: www.es.hu/elofizetes

Mindkét álláspont indokolható, köztük Hollywoodban sem lehetett igazságot tenni, amikor ugyanez a disputa jó két évtizede, 1999-ben ott lezajlott, az Elia Kazannak megítélt Honorary Academy Award kapcsán. Bár a díjat tiszteletbeli Oscarnak fordíthatjuk (régebben egyszerűen Special Awardnak, azaz különdíjnak nevezték), már a kezdetektől életműdíjat értettek rajta. Mármost, ha létezik ilyen életmű a mozgókép történetében, az – többeké mellett – Elia Kazané. Nem egyszerűen nagy filmek sorával – a sok közül említsük most meg A rakpartont, az Édentől keletrét, A vágy villamosát, az Amerika, Amerikát – gazdagította az egyetemes filmművészetet, hanem olyan megtermékenyítő hatással volt rá, mint kevesen. A rendező 1952-ben, a kommunistaellenes boszorkányüldözés éveiben vallomást tett a hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, amelyben nyolc kollégáját – volt társait a Group Theatre-ből – nevezte meg kommunistának. Kazan elsőként működött együtt a bizottsággal, s ezzel mintegy legitimálta azt.

Vallomása életpályákat tett tönkre, s ezt a filmváros soha nem tudta neki megbocsátani, miközben művészi nagyságát messzemenően elismerte.

Jóllehet, a rendező nem is tartott igényt a szakma nagylelkű bocsánatára.

„Ezt is Orbánnak köszönhetem” – interjú Stefano Bottoni történésszel, a firenzei egyetem oktatójával. A történésszel Váradi Júlia beszélgetett.

Ön személy szerint mikor jött rá, hogy az, amit Orbán tesz, mégsem olyan jó?

Orbán hatalomgyakorlásában már az első kormányzás alatt látszott a központosítás igyekezete, amit viszont sok tényező gátolt. Nem utolsósorban az, hogy Orbán története egy (vissza)fejlődési folyamat. Nem volt minden kódolva és előírva. Ami a korrupciót illeti, az informalitás és az ügyeskedés íratlan szabályait a Kádár-rendszer fektette le. Orbánék sikerrel adaptálták a (poszt)szocialista mintát, majd 2010 után egyfajta „ragadozó államot” hoztak létre – Mehrdad Vahabi közgazdász találó fogalmát kölcsönöztem. Orbán 2002-es bukását saját hübrisze okozta. Nem érzékelte például, milyen bonyolultan viszonyul a magyar társadalom a határon túli magyarokhoz, a szocialisták pedig kíméletlenül megbüntették a 23 millió románra utaló kampánnyal.

És alábecsülte az amerikaiak bosszúját a Gripen-ügy miatt. A 2002-ben elvesztett választás lett az ő politikai Trianonja, amit sosem felejtett, és amit sosem tudott kiheverni.

Kardos András: Sorstalanítás és emlékállomány

Kísértet járja be a pandémia idején a magyar politikai és szellemi élet nem jelentéktelen részét. Hajszára (de nem szentre) szövetkezett nem egy történész, kutató, újságíró, hogy nekitámadjon a hajdani demokratikus ellenzéknek általában, s nem egy kiemelkedő személyiségének különösen. Az érdekes az, hogy úgy látszik, sok oldalról támadt fel ez a szükséglet, mert a Fidesz kurzustörténészétől, Schmidt Máriától kezdve a baloldaliként elgondolt Braun Róberten keresztül az egykori főszerkesztő Szombathy Pálig igen széles a paletta. Ami ezekben a támadásokban közös: a hajdani demokratikus ellenzék egészének és néhány kiemelkedő figurájának morális és politikai ellehetetlenítése, méghozzá azzal módszerrel, hogy hiteltelenítsék a demokratikus ellenzéket, morálisan és politikailag egyaránt. Jelen írásomban nem fogom azt vizsgálni, vajon mi késztette a „kritikusokat” erre a kirohanásra, annál inkább igazolni kívánom, hogy vádjaik nem csupán alaptalanok, hanem részben kimerítik a rágalmazás és a meghamisítás fogalmát, vagyis hazugságokkal, csúsztatásokkal próbálják meg „igazolni” a vádiratot.

Széky János: Genderezés

Amikor megjött a hír, hogy három kereszténydemokrata képviselő nyilatkozatot nyújtott be az isztambuli egyezményhez történő csatlakozás ellen, olyasmik jutottak eszembe, hogy „nincs ezekben egy szemernyi jóérzés” meg „szégyentelenek”,

azaz reflexből züllött bunkóknak minősítettem őket gondolatban. Aztán leintettem magam, mert a statiszta-politikusok miatti dühöngés méltóságon aluli.

A közép- és kelet-európai tájékozódás viszont segít, ha a magyar közviszonyok megértése a cél.

Tavaly novemberben az Európai Parlament felszólította a külön-külön már aláíró, de eddig nem ratifikáló EU-tagállamokat, hogy sürgősen iktassák törvénybe az egyezményt. Hét ilyen tagállamot soroltak fel – nem vagyunk tehát egyedül –, ezek: Bulgária, Csehország, az Egyesült Királyság, Lettország, Litvánia, Magyarország és Szlovákia. Az Egyesült Királyság azóta kilépett az unióból, a többi hat kivétel nélkül az egykori keleti blokkból való, illetve volt szovjet tagköztársaság.

Hegyi Iván: COVID–19-re lapot

A jelenlegi állás szerint hamarosan újraindítják a magyar futballbajnokságot, ám csupán az NB I-ben. Az NB II-ben már nem. Az, hogy zárt kapuk mögött kell pályára lépni – már majdnem azt írtam: játszani –, nem kelt majd semmiféle feltűnést, mert a huszonegyedik század labdarúgásnak nevezett hazai változata fordulóról fordulóra üres lelátók előtt zajlott a legcsekélyebb epidemikus behatás nélkül is. (Kivétel az Üllői út, de – mint tudjuk – a kivétel csak erősíti a szabályt.)

A jelek szerint tehát bizonyos értelmezésben létezik első és másodosztályú koronavírus; az élvonalbeli nem veszélyes, a másik annál inkább.

Ez engem arra emlékeztet, hogy egy Kékesi Rezső nevű ifjú futballistát 1978-ban le akart igazolni a Honvéd, ám nem tehette, mert a szélsőt a Sportkórházban eltiltották az első osztályú szerepléstől. A Dorogból ezért a szintén másodosztályú Volánba került, majd amikor a rákospalotai csapat egy évvel később feljutott az NB I-be, Grosics Gyula, a Volán nem mindig üldözött klubelnöke dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszterhez fordult, mert valóban bizarr volt, hogy a bal szemén mélységlátási zavarokkal küzdő Kékesi az NB II-ben futballozhatott, de az első osztályban nem. Az operettkommunista magaslatokban interveniáló Grosics sikerrel járt, Kékesi megkapta az engedélyt, és összesen 231 NB I-es mérkőzést játszott a Volánban, majd az MTK-ban, sőt Verebes „mágus” kapitánysága idején a válogatottban is bemutatkozhatott.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik