Járványban is két jó barát, ha az Uniót kell hibáztatni

Schmidt Mária Rajk Lászlóról ma és néhány hónappal ezelőtt

A Terror Háza Múzeum főigazgatója Facebook-oldalán a tavaly szeptember elhunyt Rajk Lászlóról írt: „Ifj. Rajk László társaihoz hasonlóan sohasem nézett szembe azzal, amit apáik, anyáik tettek. Szemlesütve átsiklottak rajta, vagy éppen mentegették őket, hazudtak róluk. Arról a szerepről, amit apja és anyja 1949-es letartóztatásuk előtt játszottak, ifj. Rajk egy szót sem ejt.” – írja többek között.

Schmidt állítása azon túl, hogy nem igaz – Rajk többször nyilatkozott erről -, teljes mértékben ellentmond egy saját maga által korábban fogalmazott levélnek, amelyet Rajk özvegyének, Rajk Juditnak írt. Ebben arra kérte, járuljon hozzá, hogy férje egy emlékbélyegen szerepelhessen. Ekkor, tavaly októberében pontosan az ellenkezőjét írta, mint most, fél évvel később. Akkor még „közös hőseink” között emlegette Rajkot, aki „hozzájárult a legnemesebb hagyományok erősítéséhez”.

Rajk Judit néhány gondolat kíséretében, Az emlékbélyegtől a megbélyegzésig címmel, most teljes egészében nyilvánosságra hozza Schmidt levelét az Élet és Irodalom eheti számában: „Blogjának történészként és emberként is méltatlan stílusát és állításait összevetve hat hónappal ezelőtti soraival megerősít abban, hogy helyesen döntöttem, amikor úgy éreztem, Schmidt Mária mind történészként, mind kormánybiztosként álságos, számító és manipulatív, és ezért nem hittem neki.” – írja Rajk Judit.

Vásárhelyi Mária: Csernobil-szindróma

Talán Csernobil volt a Szovjetunió öt évvel később bekövetkezett összeomlásának igazi kiváltó oka. A katasztrófa igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy, ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.

Ezeket a mondatokat nem londoni elemzők, nem a Fehér Ház agytrösztjének emberei, nem nyugati politológusok, hanem Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának korabeli főtitkára válaszolta 2006-ban a Le Figaro című francia lap újságírójának kérdésére. Amikor fordulópontról beszél, akkor elsősorban nem a pusztító katasztrófa mértékére utal, hanem arra a kommunikációs csődre, amely az ország vezetésének végleges és jóvátehetetlen hitelvesztését okozta.

Csehi Róbert-Zgut Edit: Euroszkepticizmus koronavírus idején

Az EU könnyű célpont: lehetővé teszi, hogy állami vezetők a felelősség legalább egy részét áttolják egy magasabb szintre, a bűnbakkeresés ilyetén formája pedig megnyugvást is adhat sokaknak, akik a válság közepette konkrét válaszokat várnak. Magyarország és Lengyelország euroszkeptikus vezetői globális krízishelyzetek nélkül sem mulasztottak el lehetőséget, sem arra, hogy megpróbálják aláásni az EU hitelességét.

A járvány kapcsán kibontakozó EU-kritikus narratíva három fő pillérre épül: az általános kompetenciák elvitatására, a pénzügyi segítségnyújtás elégtelenségének fölemlegetésére, illetve a járvány politikai aspektusainak elbagatellizálására. Ami a kompetenciákat illeti, a magyar kormány a járvány kapcsán viszonylag korán felugrott az EU-szkeptikus vonatra. Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő például azt nyilatkozta, hogy „az unió polgárainak milliói érzik úgy: cserbenhagyta őket Európa”, és hogy „jelen pillanatban sajnos nem az uniós intézményrendszer segíti a tagállamokat”, ehelyett leginkább Kínára és Oroszországra lehetett számítani orvosi műszerek beszerzésében. Orbán Viktor miniszterelnök ugyancsak az EU gyengeségéről és segítőkészségének hiányáról beszélt, miközben Kínát és a Türk Tanácsot méltatta. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes pedig egyenesen arról értekezett, hogy az EU bürokráciájára számítani ideológiai vakság, a nemzetet aláásó utópia. Hasonló megközelítés körvonalazódik a lengyel médiában, ahol a kormányközeli állami televízió az EU-nak azt rótta fel, hogy a válsághelyzetben tehetetlenül feltette a kezét, és a tagállamokra hagyta a koronavírus elleni küzdelmet. Hasonlóan a magyar kormányhoz, a lengyel vezetés is Kína segítőkészségét hangsúlyozta.

Váncsa István: A spájzban is

És, hogy el ne felejtsük, kormányzó urunk a végletekig puritán ember, saját bevallása szerint szalonnán, kolbászon és vörösboron él, vendégeit a spájzban fogadja, ki-ki előveszi a bicskáját, farigcsálnak valamennyit a sonkából, elmajszolják, hozzá házilag főzött kisüstit fo­gyasztanak, ahogy ez nálunk, egyszerű magyar embereknél, mindig is szokásban volt, főleg az ilyen járványos időkben, amilyen a mostani. Kormányzó urunk természetesen ilyenkor is, még ott a spájzban is har­col a vírus ellen, csapásokat mér rá, erejét gyöngíti, a küzdelem ki­menete pedig nem lehet kérdéses. Rá is pillantottunk a valós idejű sta­tisztikákat közlő Worldometer koronavírus-oldalára, ahol persze igen sokféle adat található, mi ezek között a magunk esze szerint próbál­tunk rendet vágni. Munkahipotézisünk szerint a cél a fertőzött szemé­lyek meggyógyítása már csak azért is, mert alattvalók nélkül a hatalom féleszű óriás, vagyis minél több túlélő jut egy áldozatra, a kép annál szívderítőbb. Lapzártánk napján reggel nyolc körül ez a szám Albániá­ban 14,6, Moldo­vában 9,3, Észak-Macedóniában 8,2, Szerbiában 7,6, Romániában 4,9, Ukrajnában 4, Bulgáriában 3,7.

Magyarországon 1,8.

Ez utóbbi eredmény az albán, a moldovai vagy az észak-macedó­niai adathoz képest szerénynek látszik, sőt még a bolgárhoz viszonyít­va is, Magyar­ország azonban erős és büszke ország, nem méricskéli önmagát má­sokhoz. Ha realisták vagyunk, az 1,8 túlélő óriási teljesít­mény abban az államban, amelyben az egészségügy, mint kormányzati preferencia, az utóbbi tíz évben messze a postagalamb-tenyésztők hely­zetének javítá­sa után következett, ha következett egyáltalán, de törté­nelmünk ko­rábbi szakaszaiban se járt sokkal előbb.

Az 1,8 túlélő a mi diadalunk, legyünk rá büszkék.

Kovács Zoltán: Élet

Egyre komikusabb: hétfőn a magyar miniszterelnököt a Közúti Rendszabályzat (Kresz) 30. paragrafusával védték jobb sorsra érdemes rendőreink attól, hogy a Lánchíd környékén dudálással tiltakozók véleménye eljusson Orbán fülébe. A Clark Ádám téren demonstráló gépkocsivezetőket „indokolatlan hangjelzés kiadása” miatt állították ki a forgalomból, és eljárást indítottak ellenük. A sokak által értelmetlennek és durvának ítélt kórházi ágyfelszabadítások ellen tiltakozók fejezék ki a véleményüket. A rendőrség vélhetően úgy érezte, beleképzelni is szörnyű, milyen súlyos nemzetbiztonsági kockázatot jelent, ha a miniszterelnök netán megtudja, miről mit gondol a nép.

A hangjelzés indokolatlansága ilyenformán legföljebb közlekedésrendészetileg valós. Tartalmilag aligha állja meg a helyét, mert a hangjelzés nagyon is indokolt volt: véleményt juttatott volna el a Sándor palota vastag falaival meg a vár erődítményrendszerével jól körülbástyázott kormányfőhöz. A néhányperces hangzavar, hála a gyors beavatkozásnak, az országvezetésben különösebb fennakadást feltehetően nem okozott, a falak mögüli kikiabálások a későbbiekben minden további nélkül folytatódhattak.

Ezek a nem egyenes szándékú, ahogy egyik államtitkár-helyettesünk helyénvalóan fogalmazott „sundám-bundám” megoldások a Kádár-rendszer végóráit idézik. Sokak emlékezhetnek az 1987. március 15-i lánchídi demonstrációra, amikor az ellenzéki ünnepet úgy igyekezett a kormány elnyomni, hogy úgynevezett központi spontán tüntetés keretében hatalmas, bödönszerű hangszórókkal lehetetlenítették el a szónokok beszédét. Akkoriban még azok is a kiszorítottak között voltak, akik miatt ma az egész Várra hatósági füldugót igyekeznek tenni.