Avar János: Két elnökper, két Amerika
Szavazott a szenátus, és a többség nem találta bűnösnek az alkotmányos perbe fogott elnököt. Ő pedig a Fehér Házból üzent nemzetének: „Most, hogy a szenátus teljesítette alkotmányos felelősségét, s levonta végkövetkeztetését, szeretném ismét közölni az amerikai néppel, mennyire mélységesen sajnálom azt, amit mondtam és tettem, elindítva e folyamatot és nagy terhet rakva a Kongresszusra és az amerikai népre… De ez lehet és legyen is a megbékélés és Amerika megújulásának időszaka.”
Szavazott a szenátus, és a többség nem találta bűnösnek az alkotmányos perbe fogott elnököt. Ő pedig a Fehér Házból egyórás, zavaros tirádában fejtegette, hogy semmi rosszat nem tett, sőt a vádpontok alapjául szolgáló (az ukrán elnököt a saját választási érdekében megzsaroló) telefonbeszélgetése maga a tökély volt, ahogyan már a különleges ügyész által két évig vizsgált 2016-os orosz választási beavatkozás is „bullshit”, baromság, s az egész „gonosz és beteges” politikai ellenfelei aknamunkája. Ezt követően pedig látványosan rúgatta és vezettette ki a Fehér Házból azt a (kitüntetéses) háborús veteránt, aki a nemzetbiztonsági stáb ukrajnai felelőseként merészelt elnöke ellen vallani a képviselőházi eljárásban.
A két felmentett vádlott, Bill Clinton és Donald Trump reagálása az ellene lefolytatott elnökperre híven tükrözi, mennyire megváltozott két évtized alatt Amerika. Többé-kevésbé mindig létezett két Amerika, de a köztük lévő árok még két évtizede is átjárható volt. Clinton még minden amerikai elnökekének tekintette magát, ha rá szavaztak, ha nem, s a megbocsátást – vitathatatlan – vétkéért mindenkitől kérte. Trump csakis a saját szavazótáborához szól, amely őt eleve felmentette, s vétkét tagadva ő nyilvánítja bűnösnek vádlóit, akik szintén vitathatatlan tényekre alapozva próbálták alkotmányosan felelősségre vonni.
Széky János: A liberális rossz
A miniszterelnök évértékelő beszédéből a legnagyobb feltűnést ez a másfél mondat keltette:
olyan, hogy liberális, nincs is. A liberális nem más, mint diplomás kommunista.
Figyelmes hallgatók rögtön emlékeztettek arra, hogy a szövegrészt Orbán közvetlenül Lánczi Andrásnak, a Corvinus Egyetem rektorának egy 2018. májusi cikkecskéjéből vette át, aki viszont, mint arra az Örülünk, Vincent? blog már akkor rámutatott, a Rumnapló című filmből idézte, lehagyva az eredeti befejező félmondatot:
aki néger fejjel gondolkozik.
Mármost a Rumnapló (2011) Hunter S. Thompsonnak, a gonzó újságírás atyjának Puerto Rico szigetén, az USA társult államában játszódó regényéből készült, amihez 1960-as élményei szolgáltattak anyagot, és a szöveg egy negatív szereplő, bizonyos Zimburger szájából hangzik el. A vélekedésnek semmi köze nincs az amerikai diákmozgalmakhoz, sőt Hunter S. Thompson saját véleményéhez sem, és a közhangulathoz is csak annyi, hogy az volt a polgárjogi harcok legfeszültebb, halálos áldozatokat követelő időszaka. Tehát azzal, hogy az író az adott helyen és időben a liberálisokat lekomcsizó és lenégerbérencező szavakat ad egy figura szájába, nem a liberalizmusról mond ítéletet, hanem jellemet ábrázol, az a dolga.
A miniszterelnök azt akarta mondani, hogy a liberális rossz ember, és a liberális demokrácia rossz rendszer. És ennek az alátámasztására, saját köreiben, bármilyen érv jó.
Kovács Zoltán: Fekete vonat
A gyöngyöspatai romákról szóló pert tárgyalva a kormányfő lázasan magyarázta egyik péntek reggeli rádiónyilatkozatában, hogy sokszor lát ő is reggelente álmos arcokat kopott kisbuszokban, amint a főváros felé haladnak: dolgozni mennek. Vagyis vannak olyan romák, akik nehéz körülmények között, lakóhelyüktől sokszor néhány száz kilométerrel távolabb keresnek munkát, ezzel biztosítva családjuknak a megélhetést.
Jó, hogy látja ezt a kormányfő. Beleérző lélekre vall, de láthatna mást is, nézhetne messzebbre. Jobb lenne, ha kormányfői lehetőségeivel, magas hivatali helyzetéből fakadó alakító jogaival élve tenne azért, hogy ezek az emberek ne kényszerüljenek több száz kilométert utazni a megélhetésért. Arra gondolok, hogy a kormányzat orbitális méretű szellemi kapacitását akár arra is használhatná, hogy ne kelljen mondjuk Szabolcsból kopott kisbuszokon reggelente vagy hetente a fővárosba utazniuk, hanem maradhatnának lakóhelyükön, mert a kormány munkahelyeket telepítene Szabolcsba. A kormányfőben sajnos nincs meg az a becsvágy, ami nehéz, olykor népszerűtlen ügyek megoldására alkalmassá tenné. És miután udvartartásának ideológiai és politológusi beszállítói rég elhitették vele,
Salamon János: Juventus ventus
Babarczy Eszter a Térey-ösztöndíj körül kialakult vitában arra int bennünket (Levél Szijj Ferencnek, 2020/7., febr.17.), hogy vegyük komolyan a „politikum természeté”-t. Lássuk be, hogy természeténél fogva a politika „a mindennapi élet konszolidációja felé törekszik, nem a tiszta kategóriák felé.” Nőjünk fel ehhez az igazsághoz. Ne engedjük, hogy egy „fiatalkori illúzió” által hajtva „a tiszta osztályozás tabusító kényszere” vegyen erőt rajtunk. De ha nem hiszünk neki, higgyünk Mary Douglasnak, a kiváló antropológusnak, aki kutatásai eredményeit összegezve rámutatott arra, hogy „az osztályozás mindig morális cselekedet, és veszélyekkel, fóbiákkal, tabukkal terhes.”
Babarczy nagyvonalúságát mutatja, hogy itt csupán antropológiai kutatásokra hivatkozik, említés nélkül hagyva azt a számtalan történelmi példát, amellyel pedig könnyen alátámaszthatta volna érvelését. Itt van például Charles de Gaulle esete a Vichy-kormánnyal, mely Philippe Pétain államfő irányításával békeszerződést írt alá a megszálló németekkel (1940. június 21.), majd a mindennapi élet konszolidációját azzal kezdte, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség fiatalos jelszavait a munka, család, haza érettebb, kiforrottabb világszemléletét tükröző ideáljaira cserélte le. De Gaulle-nak mindettől olyan fóbiája támadt, hogy meg sem állt Londonig, ahol a francia néphez intézett június 22-i rádióbeszédében további harcra, ellenállásra szólított fel, miközben Pétaint és kollaboránsait morálisan osztályozva, hetet-havat összehordott tisztességről, józanságról, sőt hazaszeretetről is. Tette ezt éppen ő, aki ezzel a felelőtlen beszédével nyilvánvalóan arra törekedett, hogy kettészakítsa a hazát.
Talán nem esünk abba a hibába, hogy őt és tettét morális alapon osztályozzuk, amikor kijelentjük: ez a forrófejű francia emigráns hadfi nagyot tévedett a helyzet megítélésében. Egyetlen mentsége a fiatalsága lehet. Talán érthető, hogy ötvenévesen még csábították a „tisztesség” és „tisztaság” lelket kápráztató délibábjai. Csak sajnálhatjuk, hogy ellenség helyett nem atyai jóbarátot, követendő mintát látott a nála egy teljes generációval idősebb Pétainben, aki nyolcvannégy évesen, az ifjúság szelességétől, bolond ventusaitól védett révbe érve, már képes volt tisztán felfogni a politikum természetét: a tisztességtelenség és a megalkuvás mindennapi csodáját.
Mélyi József: A múzeum és a szuverén
A Magyar Természettudományi Múzeum kiköltöztetéséről szóló kormányhatározatból, illetve az ehhez kapcsolódó minisztériumi magyarázatokból arra lehetett következtetni, hogy Magyarországon az állapotok rendkívüliek. Csakis valamilyen kivételes helyzet indokolhatja ugyanis, hogy az egyik legbonyolultabban csomagolható és mozdítható anyaggal rendelkező múzeumnak titkos döntésre hivatkozva rövid időn belül kiürítve kelljen átadnia a néhány évvel ezelőtt számára kialakított épületét, s hogy mindezek után egy másik városba evakuálva csupán tíz év múlva kapjon majd végleges elhelyezést.
Korábban hazánkban vagy a világ más pontjain legfeljebb háborús szituációkban vagy egyéb fenyegető katasztrófák idején merültek fel ilyesfajta gyorsított, titkosított és körvonalazatlan jövőre hivatkozó megoldások. De hasonlóan példa nélkülinek nevezhető a budapesti múzeumok jelenlegi nyilvános hozzáférhetősége is, hiszen évtizedeken át aligha lehetett volna elképzelni olyan indokolható állapotot, amelyben az Iparművészeti, a Közlekedési és a Néprajzi Múzeum egyszerre marad tartósan zárva (és a közelmúltban még a Szépművészeti is a listához tartozott). Még kivételesebb, hogy a tervek alapján úgy tűnt, a közeljövőben hasonló helyzetbe kerülhet a Magyar Természettudományi Múzeum mellett akár a Magyar Nemzeti Galéria is. Rendkívülinek nevezhető ez az állapot azért is, mert soha korábban nem fordult elő, hogy egyszerre ennyi budapesti múzeum áthelyezését, átépítését, bővítését vették volna tervbe.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
