Amikor kiírták az eredményt, a megtelt szórakozóhelyet örömsikolyok töltötték be, az emberek egymás nyakába borultak, megtörtént az addig elképzelhetetlen, egy politikai startup mandátumot szerzett a magyar pártrendszer politikai mamutjainak árnyékában, az italszép buli reggelig tartott. Ez nem most vasárnap történt, amikor a Momentum a Dürer-rendezvényházban ünnepelte története első képviselőit, hanem 2010-ben, az Instant nevű helyen, amikor az LMP robbant be a közéletbe.
Már kilenc éve, hogy először tudósítottam a Népszabadságot országgyűlési választásokról. Akkor, amikor megérkezett a Lehet Más a Politika, amely a zöld, újbaloldali politika megjelenését és megerősödését ígérte.
Nem tűnt lázálomnak, hogy az MSZP-Fidesz váltópárti kettős mindkét oldalról megkapta a rendszerkritikus kihívót, amely megtörheti a régi elit uralmát, átalakíthatja az erőviszonyokat, a politikáról szerzett tudásokat. Balról érkezett az LMP, jobbról jött a Jobbik. Ezután kilenc évvel a Jobbik összeomlott, az LMP lényegében megszűnt. A klímaügyben elkötelezett, mélyen baloldali Vágó vezette a listáját. A totálisan kiütött szocialisták listájának negyedikjeként a zöld gondolat legkiválóbb képviselőinek egyike, Jávor állt ott a pódiumon a szétesés után beszélő Tóth Bertalan elnök mögött. Szabó Tímea a leginkább csak papíron létező Párbeszéd társelnökeként nem volt ott a színpadon, Schiffer már régen kiszállt, Szél Bernadett függetlenként a Momentum mellett kampányolt, saját pártjából saját pártja üldözte el, a sor itt is folytatható.
Ám már e lista is elégséges ahhoz, hogy világos legyen, az a politikai kísérlet véglegesen elbukott, immár nyomait is felszámolják.
Pedig ugyanaz a lelkesedés, gondolat hajtotta, mint a Momentumot. Akkor is egészen világosan látszott, hogy megtörténik az elitváltás, a korrupció kultúrájának legyilkolása, a fiatalok felfalják a múltat. Aztán a múlt falta fel őket.
A miértre nyilván sokféle magyarázat kínálkozik. Az LMP szakadásáról könyvet is írtak, a történet összes szereplője képes ma is szenvedélyesen beszélni saját igazságáról, a másik fél vakságáról, arroganciájáról, alkuképtelenségéről, elvtelenségéről. Rengeteg stratégiai dilemma, alapvető helyzetértékelési és értékrendbeli különbség, az akkori Orbán-rendszer megítéléséről szóló vita, a főváros-vidék disputa nehezítette a haladást. Ám e részletek, történetek most lényegtelenek, mert ami biztos: kilenc évvel azután, hogy az Instantban őrült éjszaka mutatta a zöld, újbaloldali (akkor még nem így hívott) politika áttörését, az LMP tökéletesen üresen, kabarisztikus belső válságokban bukdácsolva, mondás nélkül ér érdemi története végére.
Például olyasmit, hogy a legsúlyosabb, feloldhatatlannak látszó stratégiai dilemmák sem oldódnak meg pártszakadással, sértődéssel, hogy a saját igazságunk akár tartósan is kisebbségbe szorulhat, miként azt országunk szépen mutatja, hogy a párt vezetője a párt vezetője, hogy a bázisdemokrácia aranyos ötlet házibulik fináléjában zeneválasztás alkalmával, ám a politikai siker és versenyképesség objektív akadálya, hogy az alázat megőrzése a megmaradás szükséges feltétele, hogy a hálózat- és szervezetépítés mindennek, de mindennek az alapja, hogy a médiajelenlét nem helyettesít valódi jelenlétet. Meg nyilván még annyi sok mindent, amit el tudnának beszélni olyanok, akik már tudják, milyen elveszíteni életük politikai esélyét, a lehetőséget mélyen igazságos eszméik képviseletére, országuk átalakítására.
Nem lecke ez, csak egy történet, amelyet olyasvalaki mesélt el, aki fiatal baloldaliként kilenc éve egy szórakozóhelyen nézte nemzedékének képviselőit, akik tényleg úgy tudták, hitték, lehet más a politika.
Nekik nem lehetett. Másoknak, más színben, még lehet.
Kiemelt kép: Soós Lajos / MTI – Mohos Márton / 24.hu
