Sok politikus, közéleti szereplő szereti megmondani a nőknek, hogy hol a helyük és mi a dolguk. Másfél év telt el azóta, hogy Kövér László és Kovács Ákos elmagyarázta, az önmegvalósítás csúcsa a női princípium beteljesítése, vagyis a házasság és a gyerekszülés; egy hónapja pedig Budaházy Edda szülésről moralizáló, bűntudatkeltő videóján háborodtunk fel. Nem elszigetelt esetekről van szó, a Fidesz-KDNP családpolitikájába beleillenek azok a konzervatív és szexista gondolatok, amiket esetenként pártemberek, máskor aktívan politizáló művészek fogalmaznak meg. Ma Magyarországon sokan vélekednek úgy, hogy joguk van előírni, ki, mikor, hogyan és hány gyereket szüljön.
A botrányos megszólalások után jellemzően rengeteg olyan írás jelenik meg, amelyeknek a szerzői dühösen vagy éppen türelmesen próbálják megindokolni, miért nem engedelmeskednek a magyar nők a szülésre vonatkozó előírásoknak. Elmagyarázzák, hogyan segíthetné a kormány a gyerekvállalást, beszélnek arról, milyen nehéz helyzetben van az, aki ma itthon szeretne családot alapítani. Felháborodnak, amiért magas pozícióban levő férfiak szabják meg a nőknek, mit tegyenek a saját testükkel, hogyan éljenek.
Dühöt érezni és kimutatni egy kicsit még mindig tabu, és főleg a nők gondolják úgy, hogy mindig kedvesnek kell lenniük. Emellett tudjuk, hogy az érzelem elnyomása akár pszichoszomatikus betegségekhez, kiégéshez is vezethet, kifejezése pedig nem egyenlő az agresszív viselkedéssel. Ha felháborodunk egyéni vagy társadalmi szintű igazságtalanságokon, az segít elhinni, hogy változtatni tudunk, tehetünk valamit magunkért és másokért. A düh cselekvésre motiválhat: tiltakozások, tüntetések, társadalmi mozgalmak hajtóereje.
A felháborodás segíthet, a mentegetőzés nem
A közösségi média terjedésével egyre többen jutnak kommunikációs térhez, fejezhetik ki nyilvánosan a felháborodásukat is, és egyre bátrabban teszik ezt meg – bár mindig vannak, akik álnéven vagy névtelenül. Az emberek gyakran nem feltétlenül a saját életüket érintő történések miatt dühösek, hanem mások helyett is. Az abortuszellenes tüntetők úgy gondolják, hogy az embriók jogait kell védeniük; észak-amerikai vagy nyugat-európai aktivisták az ázsiai, embertelen munkakörülmények között dolgozó munkásokért aggódnak. A gyerekszülést normának való beállítása ellen sem feltétlenül csak olyan nők szólalnak fel, akik a személyes határaikat védik. Kutatások szerint minél inkább aggódik valaki az igazságtalanságok miatt általánosságban, annál nagyobb az esélye annak, hogy a dühét nyilvánosan is ki fogja fejezni. Ez egyfajta altruizmus, önzetlenség lehet, és olyan emberekért való kiállás, akik gyakran nem tudják a saját érdekeiket képviselni. Emiatt szükség van rá.
Más kutatások eredményei viszont arra utalnak, hogy a nyilvános erkölcsi felháborodás mögött gyakran inkább önérdek húzódik: csökkenti a bűntudatot, és hatással van arra, mennyire érezzük jó embernek magunkat. Kutatók saját szerkesztésű, a munkahelyi kizsákmányolásról és a klímaváltozásról szóló újsághíreket mutattak a vizsgálat résztvevőinek. Amikor az illető azt érezhette, hogy személyesen is felelős az adott problémáért, sokkal dühösebb lett: de nem saját magára, hanem egy harmadik szereplőre. Például azok, akik azt olvasták, hogy az amerikai fogyasztóknak nagy szerepük van a klímaváltozásban, a nagyvállalatokra lettek dühösek. Minél jobban felháborodott a vizsgálati személy, annál inkább gondolta úgy, hogy a harmadik felet meg kell büntetni. Az, hogy a harag kifejezése csökkentette a bűntudatot, és aki kimondhatta, mit érez, erkölcsösebb embernek érezte magát, igazolja az elméletet. Ráadásul politikai nézettől függetlenül csökkenti a saját bűnösség érzését, ha lehetőség nyílik megfogalmazni a felháborodást.
A végeredmény szempontjából ugyanakkor gyakran mindegy, hogy valaki azért fejezi ki az indulatait, mert valamilyen érdeke fűződik hozzá, vagy önzetlenül segíteni szeretne, felhívná egy problémára a figyelmet. A célt mindkét esetben elérheti: felszínre kerülnek az igazságtalanságok, beindulhat a változás. Ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy a felháborodás nagyobb és láthatóbb a társadalom szempontjából marginális ügyekkel kapcsolatban (mint például az internetadó vagy a kecskeméti állatkert szurikátájának halála), mint a sokakat súlyosan érintő igazságtalanságok miatt. Ráadásul az is jól látható, hogy a dühös posztokat írók nem feltétlenül fognak cselekedni is: megmaradhatnak a kanapéaktivizmus szintjén, miután levezették a feszültséget. Az egyén szempontjából sem mindegy, mi van a düh mögött. Az ugyanis sok pszichológus szerint csak „másodlagos érzelem”, és a hátterében gyakran szomorúság, félelem húzódik. Érdemes ilyenkor megnézni, miért is felzaklató az adott eset:
Egyéni és társadalmi szempontból káros is lehet, ha elsősorban a felháborító dolgokra koncentrálunk. Erősíti azt a hitet, hogy rossz irányba mennek a dolgok, a világon (és Magyarországon) sokan szenvednek, ezért senkinek sincs joga jól érezni magát. Vannak, akik a „negativizmus-pesszimizmus” séma működésének köszönhetően hajlamosak folyamatosan a szörnyűségekre fókuszálni, mindenen aggodalmaskodni, és beleragadni ebbe a borúlátó szemléletmódba. Nem arról van szó, hogy kizárólag irreális pozitív üzeneteket kellene állandóan megfogalmaznunk, de nem mindegy, milyen kontextusban beszélünk adott jelenségekről, és nem árt néha észrevenni, hogy jó dolgok is történnek.
Amíg az igazságtalanságokra és jogtalan bánásmódra adott dühös reakciók bizonyos esetekben motiválóak lehetnek, addig a szintén gyakran alkalmazott önigazoló, magyarázkodó, mentegetőző retorika kifejezetten kontraproduktív. Az asszertív kommunikáció – ami mások érdekeit is figyelembe vevő önérvényesítést jelent – egyik lényeges szabálya, hogy ha szükségleteinkről beszélünk vagy meg akarjuk védeni magunkat, ne kezdjünk hosszas magyarázkodásba. Alapvető, hogy mindenkinek vannak személyes határai, amiket valahogy ki kell jelölni, de mentegetőzni semmiképpen sem kell miattuk; és ez ugyanúgy igaz a személyközi, mint a nyilvános kommunikációra. Főleg akkor, ha a másik fél azt amúgy sem tartja tiszteletben – és nem valószínű, hogy Ákos vagy Budaházy Edda tekintettel lenne az érintett nők érzékenységére.
Amíg valaki nem árt másoknak, nem kötelessége megindokolni, miért hoz meg egy adott elhatározást. Arról pedig minden nőnek joga van dönteni, hogy szeretne-e gyereket vállalni. A magyarázkodás viszont olyan helyzetet teremthet, amiben a megszólított számára még könnyebbé válik az ítélkezés. Támadási felületet ad, és olyan hatást kelt, mintha magyarázkodó bizonytalan lenne a döntésében, vagy abban, hogy van szabad választása.
A magyarázkodó cikkek és posztok ráadásul sok energiát is elvesznek: nemcsak a megírás, hanem a válaszokkal és ítéletekkel való foglalkozás miatt is. Aki mentegetőzéssel tölti az idejét, az elsősorban másokra reagál, ahelyett, hogy létrehozna valami újat. Úgy tűnhet, mintha kialakulna egy párbeszéd, de valójában a hatalmi pozícióban levő emberek (akár a politikában, akár egy családban), nem kíváncsiak az érvekre. A mentegetőző, érveket felsorakoztató reakciókkal könnyen azt érjük el, hogy Kövér László, Kovács Ákos és Budaházy Edda mondatai a kelleténél fontosabbnak és relevánsabbnak tűnnek. Erősödik az a látszat, hogy ők befolyásolhatják az életünket, joguk van beleszólni a személyes döntéseinket.
Érthető persze, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozás jó alkalomnak tűnik arra, hogy a felháborodáson keresztül jussunk el minél több emberhez, és beszélhessünk a társadalmi problémákról. De ugyanezt meg lehetne tenni más kontextusban, és akkor a kritikus hangok is magabiztosabbnak, a politikától függetlenebbnek tűnhetnének.
