Van, aki nevetségesnek érzi már ezt a kitüntetés-visszaadásos dolgot, éppenséggel láthatunk benne a fertőzésekhez hasonlatos mechanizmust mindenfajta jelentés nélkül, de tekinthetjük morális fejlődésnek is. Ez utóbbi mellett tenném le a garast, de most nem abból az aktuális szempontból, hogy ez Bayer Zsolttal szembeni kiállás, melyre az újságíró szakmának, sőt, az értelmiségnek már épp ideje volt felemelni a szavát. (Amúgy ideje volt, ha nem is személyével, de egyes megnyilvánulásaival szemben.) Szóval nem ennek van hosszú távú jelentősége, ha egyáltalán, hanem az állami tüntetésekhez való viszonynak.
Beég most a kollektív tudatunkba, hogy vigyázni kell a kitüntetésekkel. Annyit tudunk, hogy minden kitüntetés lehet „gáz”, és most túlérzékennyé, túl óvatossá válunk. Világos, hogy a kitüntetések természetüknél fogva lehetnek kínosak. Több a baj velük, így hát jobb is, ha nem kap ilyet az ember. Nem csak egy rendszerváltás eredményezheti egy kitüntetés kínossá válását, de még egy kormányváltás is. És milyen érdekes az ellentét:
Az ember nem fogadhat el akárkitől akármit – mondogatjuk most nagy bölcsen. Egy kitüntetés épp úgy lehet mérgező, mint egy bűnözővel történő közös fotón pózolás. Aztán meg magyarázkodhatunk, eldughatjuk vagy visszaküldhetjük. Mindkettő nem is annyira heroikus, mint inkább kellemetlen.
Normális ember általában tud örülni egy kitüntetésnek, ahogy ajándékot is el tud fogadni. Aztán van az, akinek rettenetesen alacsony az önértékelése. Paradox módon van az a mélység, amikor a kitüntetettnek azért gyanús a kitüntetés, mert neki adták. Általában azonban – és ez a lényeg – a gyenge, de nem túl gyenge önértékelésű személyeknek jelenti a legtöbbet. A sikeres emberek a kitüntetéseiket a szerencsének, a véletlenek összjátékának, barátaiknak, munkatársaiknak tulajdonítják, könnyen le is mondanak róla, ám azok, akik nem teljesen biztosak magukban, identitásuk bélyegévé teszik.
Visszaadni tehát egy kitüntetést egyáltalán nem könnyű feladvány. Függ a személyiségünktől és függ az adományozótól, annak szubjektív és objektív megítélésétől. Mi, semleges kívülállók, akik figyelhetjük azt a műsort, amit Bayer kitüntetése váltott ki, semmit sem tudunk ezekről a kitüntetési terhekről. Mivel, hogy nincs ilyenünk. Van, ugye, aki azzal érvvel, hogy nem ettől a kormánytól kapta, tehát nincs oka visszaadni, van, aki amellett, hogy igen is komoly teljesítmény áll mögötte és megérdemelte, fontos volt neki az elismerés, amikor kapta, miért is fosztaná meg magát utólag is ettől az örömtől valaki miatt, akihez nincs köze, van, aki szerint Bayernek sem minden írását díjazták, meg változni is fog most már, és így tovább.
Egyes kitüntetések csillaga felemelkedőnek látszik, ilyen mondjuk a Nobel-díj vagy egy olimpiai érem, másoké lehullik, s úgy tűnik, ebben az evolúcióban van valami rendszer. Mintha az állami kitüntetésekre járna rá inkább a rúd. S vannak egészen bonyolult esetek, ahol a kitüntető és a kitüntetett közti viszonynak saját története van.
A prímet alighanem Arany János költőnk agyonhallgatott gesztusa viszi. Kedvencem még Émile Ajar, aki nem vette át irodalmi kitüntetését, a Goncourt-díjat. Az Előttem az élet regényét mikor olvastam, még nem is lehetett tudni, hogy ki rejtőzik az álnév mögött, és miért nem ment el a díj átvételére, de engem már akkor nagyon inspirált ez a fajta kívül állás. (Aranyét csak a napokban tudtam meg.) Nálam szakavatottabbak biztos pontosabban tudják, én csak kikövetkeztetném, hogy lehet, egyszerűen csak azért nem ment el, mert már egy másik néven felvette egy korábbi művéért, és kétszer nem vehető át ez a díj. (Lásd még Romain Grayról szóló Wikipédia-bejegyzést itt.) Ez esetben már nem olyan romantikus a történet. Itt vannak nekünk még a díjátvevők kézfogást megtagadó magyar „hőseink” is. Ezek a megoldások viszont számomra nem szimpatikusak.
Ha átveszünk egy kitüntetést, de nem fogadjuk el a ceremóniában felénk nyújtott kezet, akkor ne csak egy szimpla kézfogást utasítunk vissza, hanem saját jelentőségünket értékeljük messze az egész procedúra fölé. Bár meg tudom érteni, hogy egyes polgártársaim oly mértékben undorodnak egyes politikusainktól, hogy nem szívesen érintkeznek, de ezek a politikusok a kitüntetésnek csak médiumai, a ceremónia kikerülhetetlen kellékei. (Még az is lehet, hogy vannak olyan kitüntetést átnyújtók, akik nem érzik jól magukat az ilyen szerepekben, de ők is tudomásul veszik, hogy csak médiumok.)
Ha valamiképpen meg többek ennél, mert mondjuk, benne voltak a kitüntetéseket elbírálók bizottságában, akkor meg miért is fogadjuk el a díjat, ha visszautasítjuk az átnyújtó személyt? Végső soron a díjak átadása és átvétele, az átadó presztízsén és az átvevő pszichológiai jellemzőin múlik, e kettő dinamikája teremt meg mindent.
Az átvevőkről már beszéltem, de az átadó presztízskülönbségeire még épp, hogy csak utaltam. Egy autokráciában, s pláne egy diktatúrában, ahol minden az uralkodótól függ: élet-halál, jó lét, birtok vagy nincstelenség stb., az ember nyilván nem tehet mást, mint elfogadja a kitüntetést az uralkodótól vagy a politikustól.
A Horthy-rendszer kitüntetései közül például a vitézi rendé már a maga idejében is színpadiasnak tűnhetett, mára pedig végképp nagyon szubkulturális csoportok letéteményese. A kommunista rendszer kitüntetései közül mondjuk, a munka érdemrendért adományozott vöröscsillagosok kifejezetten kínosak, pedig könnyen lehet, hogy tényleg oda kellett tennie magát az elvtársaknak. Sőt, megkaphatták olyanok is, akik nem szimpatizáltak a rendszerrel, de hogy ne vegyék át, arra lehetőségük úgy se lett volna. (Ma ezek még a vicc kategóriájába sorolhatók, és a Vaterán érdemes velük kereskedni.)
Bayer kapcsán már ott tartunk, hogy vannak, akik az összes rendszerváltás utáni állami kitüntetésükről lemondanak, és alighanem ők azok, akik eljutottak a végső következtetésig. (Egy ilyenről már tudunk.) Ugyanis az állami kitüntetésekről szép lassan bebizonyosodik, hogy függetlenül attól, hogy megérdemelte-e valaki vagy sem, nem biztonságosak.
Mondhatnánk, hogy de van kivétel, a Kossuth-díj. Ám itt is szembe kell nézni a ténnyel, hogy a Kossuth-díj nagyságát a jövőben elveszítheti, és az, hogy olyan szép múltra tekinthet vissza, annak oka épp a magyar társadalom sorozatos zsákutcás történetében rejlik.
Amikor egy demokrácia kezd kinőni a gyermekkorából, az állami kitüntetések is elhalványodnak, helyüket átveszik a szakma által teremtett alapítványok, és az így politikától, államtól függetlenedni tudó díjak. Ezek nem mindegyike tud stabillá, magas presztízsűvé válni. A civil világ megannyi kétes figurát hordoz a hátán, de közöttük akadnak olyan letisztulásra képes díjak, mint például az újságíróknál a Pulitzer-díj. Az állami díjak a demokrácia fejlődésével szép lassan átadják a helyüket a civil világ versenyző díjai közül a legjobbaknak.
(Legyünk optimisták, mert Arany idejében is lehetett volna már így értelmezni az ő visszautasító gesztusát is, de az egyedi volt, most meg tömeges, és már számlálója van.) Mint azt sokan elmondták már és megírták, ez egy lassú folyamat, és lépcsői sem átugorhatók. A civil díjak felemelkedéséhez szükség van a levegőre, ahhoz viszont szükség van arra, hogy az állami díjak elhalványodjanak, az állami kitüntetések pedig csak azáltal veszítik el a fényüket és az erejüket, ha politikai tévedések történnek körülöttük.
A demokráciákban a politikusok tévedhetnek – nincs ezzel semmi gond -, a civilek legjobbjai nem. Ám ez a kijelentés itt Magyarországon, még ma nem tűnik könnyen elfogadhatónak, húsz év múlva viszont már szerintem közhely lesz.
