Vasárnap időközi választást tartottak Dunaújváros 4-es számú egyéni választókerületében: ezt a Fidesz jelöltje nyerte, de úgy, hogy a második, negyedik és ötödik helyen végző DK-s, MSZP-s és PM-es jelölt összesen több szavazatot kapott – még úgy is, hogy az egymás ellen indulás ténye sokakat elriaszthatott, hiszen ezzel a baloldal lényegében feladta győzelmi esélyeit.
Szemben a 2015-ös év időközi országgyűlési választásaival vagy az év eleji salgótarjáni polgármester-választással, a dunaújvárosi időközinek nem kellett volna országos jelentőséget kapnia – politikai értelemben. Az eredménytől nem függ a város irányítása (a Fidesznek e mandátum nélkül is többsége van), ráadásul Dunaújváros a hagyományosan baloldalibb karakterű városok egyike, ha egy gyilkossági vád miatt lemondó fideszes helyére egy ellenzéki képviselő kerül, abban a kormánypártra nézve sem lett volna különösen súlyos következménye. Jól jelzi a tétnélküliséget, hogy az eleve nem túl magas 2014-es részvételnél is kevesebben mentek el választani vasárnap. Dunaújvárosnak végül a baloldali ellenzéki pártok országos szintre vitt versengése adott országos figyelmet: már április elején elindult az üzengetés a DK illetve az MSZP között arról, hogy legyen-e közös jelölt és hogy melyik párt, milyen kiválasztással adhatja azt. Ezzel párhuzamosan a 2014-ben Dunaújvárosban önállóan induló – és a képviselő-testületbe is bekerült – Párbeszéd Magyarországért társelnöke, Karácsony Gergely azt vetette fel, hogy az elmúlt évben többször szorgalmazott előválasztást ebben a körzetben lehetne tesztelni.
Annak ellenére, hogy Gyurcsány Ferenc ultimátumára, miszerint az MSZP-nek a 2014-es megállapodások alapján a DK-jelöltjét kellene támogatnia, Tóbiás József szintén felvetette az előválasztás lehetőségét, nem ez a forgatókönyv valósult meg, hanem mindhárom baloldali-ellenzéki párt saját jelöltet állított.
Utóbbi elemet jeleníti meg a Molnár Gyula és Tóbiás József közötti különbség: Molnár áprilisban, nagyjából egy időben azzal, hogy elkezdte elnökjelölti kampányát, amellett érvelt, hogy a baloldali pártok közötti együttműködés fontossága miatt meg kellene fontolni a DK-s jelölt támogatását, amire Tóbiás azonban úgy reagált, hogy „aki az MSZP egy esélyes jelöltjét támadja az időközi választások valamelyikén, az az MSZP-t támadja”. Az együttműködés elmaradását követő kampány a hajrában meglehetősen eldurvult, a Demokratikus Koalíció egy ponton a Fidesszel való együttműködést és korrupciót sejtetett az MSZP-s jelölt kapcsán és a két párt kölcsönösen a másikat vádolta az együttműködés meghiúsulása miatt.
Egyrészt az MSZP és a DK közötti, a baloldal vezető pártja címért zajló pozícióharcot Gyurcsány Ferenc egyáltalán nem tekinti lefutottnak. Kétségtelen, hogy a 2014-es együttműködésből egyedül a DK tudott úgy megerősödni, hogy akár önállóan is bejusson a parlamentbe, ám a legtöbb közvélemény-kutatás szerint feleannyi támogatója van, mint az MSZP-nek. Az elmúlt két év fontosabb időközi választásain csak az MSZP látszódott: szocialista jelölt nyert Újpesten és Salgótarjánban is – a DK tehát választóival hozzájárult ezekhez a győzelmekhez, pártként mégsem profitált belőlük. Éppen ezért lett volna fontos számukra a vasárnapi dunaújvárosi választás: a pártnak szüksége lett volna egy bizonyítékra, egy felmutatható politikusra, aki képes győzni – hasonlóképp, ahogy a Jobbiknak kellett a Tapolcán győzni tudó Rig Lajos. Az MSZP ugyanakkor éppen ezt akarta elkerülni: számukra az is egy jobb forgatókönyv lett volna, ha valamilyen alternatív jelöltállítás eredményeképp független politikus tud nyerni, ahogy Kész Zoltán esetén is történt, hiszen ezáltal a baloldal erősödése (nyerni egy korábban elveszített körzetben) nem járt volna egy másik ellenzéki párt megerősödésével. Az eredmények ugyanakkor azt mutatják, hogy ez a számítás nem jött be. Győzni ugyan nem tudott a DK, de az említett pozícióharcban csatát nyert: jelöltje 23 százalékot szerzett, míg az MSZP-s induló csak 9-et – ráadásul az önálló PM-es jelölt 8 százalékos eredménye is siker pártja számára.
A második alapvető és máskor is visszatérhető problémát a DK és az MSZP közötti egyezkedés lehetetlensége jelenti: egy olyan fundamentális kérdés körül akadt el ugyanis a vita, ami magától nem oldható fel. A DK ugyanis végig egy 2014-es megállapodásra utalt, amely szerint időközi választáson a korábbi jelölő párt által kiválasztott jelöltet kellene támogatnia az együttműködésben részt vevő pártoknak, míg az MSZP szerint ilyen egyezség nem volt az önkormányzati választáson. Ebben a helyzetben azonban a választó nem tud igazságot tenni: tény, hogy a DK több alkalommal is – Újpesten, Tapolcán vagy Salgótarjánban – valóban beállt az MSZP-s jelölt mögé, ám hogy ezt valamilyen megállapodás miatt vagy politikai számításból tette, nem tudhatjuk. Az viszont látszik, hogy a 2014-ben a nyilvánosság kizárásával megkötött együttműködés olyan bizalmi aknákat jelent még most, 2016-ban is, ami meglehetősen megnehezíti majd egy esetleges következő összefogási megállapodás megkötését. Az összefogásnak ugyanis a bizalom alapvető feltétele lenne: az elmúlt egy hónapban ennek egyik párt sem adta túl sok jelét, ami hosszú távon a választóikat is elbizonytalaníthatja abban, merjenek-e bízni és szavazzanak-e egy másik párt jelöltjére.
Végül a harmadik strukturális nehézséget, amit a dunaújvárosi választás felszínre hozott, a párton (pártokon) belüli egység hiánya jelenti: jelen esetben az eltérő elnökjelölti álláspontoknak köszönhetően az MSZP-n belül láthattuk, hogy korántsem eldöntött kérdés, mi a helyes együttműködés formája jelenleg. Ez ugyanakkor vélhetően nem csak a szocialista párt sajátja: a PM-ben, vagy a végül nem induló Együttben is lehetnek eltérő vélemények e kérdésben. Alapvető kérdés most, hogy ez az eredmény kihat-e az MSZP június végi elnökválasztására, mennyiben határozza meg a kongresszus témáit és hangulatát és mennyire tér el ténylegesen Tóbiás József és Molnár Gyula irányvonala és az is, hogy a Demokratikus Koalíció hogyan és mire használja ezt a „győztes második helyet”. A baloldalnak érdemes tanulnia ebből a választásból:
Bármilyen új egyezség – legyen az pártok közötti vagy a választók bevonásával megtartott előválasztás – azonban csak akkor jöhet létre, ha a szereplők meg tudnak egyezni a jelenlegi helyzet peremfeltételeivel: kérdéses azonban, hogy a politikában, különösen a baloldalon mikor tud létrejönni ilyen nyugvópont.
