A középtávon is fenntartható államháztartási hiánykövetelmények és az alacsony foglalkoztatási színvonal szorításában kézenfekvő és helyeselhető a Széll Kálmán tervben megfogalmazott állami törekvések iránya. Bármely célkitűzés megvalósíthatósága azonban a részletekben rejlik, a konkrét módszerekben, szabályozásban, ütemezésben.
A nagy propagandával beharangozott, a várakozásokat felkorbácsoló csomag pontos részleteinek nyilvánosságra hozatala elmaradt, sőt az vált világossá, hogy ilyenek nincsenek is még, majd csak a jövőben kerülnek kidolgozásra. Az elnagyolt elképzelések, a durva, a népesség egyes csoportjainak érdekeit súlyosan sértő elgondolások tesztelésnek tűnnek. A kormány eleresztett néhány sötét színű luftballont, s várja, hogy melyikre, mennyire lőnek az egyes társadalmi csoportok, illetve érdekképviseleti szerveik. Az egyelőre baltával kiszabott irány finomra hangolása remélhetőleg függ majd a társadalmi reagálásoktól is. Bár a megcélzott csoportok érdekérvényesítési képessége igen gyenge, de az áttételesen érintett szereplőkre ez már nem igaz.
Alacsony érdekérvényesítő képesség. Fotó: Rédley Tamás
Az államadósság mérséklésének és a foglalkoztatás bővítésének univerzális eszköze a rokkantnyugdíjasok és a munkanélküliek ellen indított támadás. A korhatár alatti rokkantnyugdíjasok között nyilván vannak „potyautasok” is, de túlnyomó többségük valóban született rendellenességgel küszködő, vagy munkában megrokkant, illetve egészségromlást elszenvedett személy. A 350 ezres állomány közel egyharmadát minden előzetes vizsgálat nélkül csalónak minősíteni nem igazán tekinthető kulturált, korrekt eljárásnak. Az egyébként is gyűlölködéssel terhes közhangulatot tovább terhelni egy újabb front megnyitásával nem tűnik bölcs dolognak, bár az oszd meg és uralkodj gyakorlata mindig is hatékony irányítási módszer, legalábbis rövidtávon. Természetesen nem csak morális problémák vannak az elképzeléssel.
A korhatár alatti rokkantnyugdíjasok állományának mérséklése már évek óta napirenden van. Létszámuk 2005-ben volt a legmagasabb, 467 ezer fő, azóta apadó tendenciát mutat. Különösen felgyorsult csökkenésük a 2008-ban bevezetett rehabilitációs járulék, a demográfiai folyamatok, illetve az új megállapítások szigorúbb feltételekhez kötése miatt. A 2005-ös csúcslétszámhoz képest 25%-kal, több mint 115 ezer fővel csökkent létszámuk, melynek túlnyomó része a 2008-at követő időszakra esik. A rokkantsági új esetek megállapításának 10 ezer főre vetített aránya soha nem volt olyan alacsony, mint napjainkban. Az elmúlt években a korhatár alatti rokkantnyugdíjasok körében megvalósult évi több tízezerre rúgó állománycsökkenésnél nagyobb fogyást célszerűtlen forszírozni.
A Széll Kálmán Terv hallgatólagosan feltételezi, hogy rendelkezésre állnak, illetve viszonylag egyszerűen megteremthetők azok a munkahelyek, amelyek a szociális ellátó rendszerekből kikerülők tömegeit felszívják, megélhetésüket biztosítják. Ez pedig óriási tévedés. A 2000-es évek első felében, amikor a munkaerő-kereslet mértéke lényegesen kedvezőbb volt a jelenleginél, nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalkozói szektor nem tart igényt a képzetlen, alacsony munkakultúrával rendelkező, többszörösen hátrányos helyzetű munkaerő-tartalékra az inaktívak és a tartósan munkanélküliek köréből. Helyettük inkább szakképzett szlovák, román, ukrán, stb. munkaerőt alkalmazott különféle konstrukcióban. Nincs okunk feltételezni, hogy egy esetleges munkaerő-kereslet bővülés esetén ez most másképp lenne.
Rémálmainkban felvázolható azonban egy tervutasításos kapitalizmus víziója, ahol irányított munkaerő-gazdálkodás keretében történik a munkavállalási korúak elhelyezése, akár kapun belüli munkanélküliséget is generálva, de piacgazdaság viszonyai között ez legfeljebb a költségvetési szektorban képzelhető el, de ezzel a kígyó a saját farkába harap. A közfoglalkoztatás sem olcsón rendelkezésre álló csodafegyver. A közfoglalkoztatás vállalkozói szektorra testálása csak magas támogatási arány mellett képzelhető el, ami egyrészt költséges, másrészt kiszorít nem támogatott foglalkoztatottakat.
A munkaerő-piaci feszültségeket tovább növelheti a tankötelezettség leszállítása 15 évre. A teljesen szakképzetlen, munkatapasztalattal nem rendelkezőkre eddig sem tartott igényt a piac, az ő körükben rendkívül alacsony a foglalkoztatási ráta. Ez az intézkedés inkább rontja, mint javítja a foglalkoztatási színvonalat. További rossz üzenete az elgondolásnak, hogy az állam nem tartja feladatának a 15 éven felüliek közoktatásban részesítését, ami hosszú távon sok probléma okozója lehet. Célszerűbb lenne a korábbiaknál is jobban felkarolni az egyszerűbb szakmák képzésének 2-3 éves rendszerét azok körében, akik egyéni adottságaiknál és társadalmi körülményeiknél fogva jelenleg még nem alkalmasak az érettségit adó középfokú oktatásban részt venni. Valamilyen szakképzettség megszerzése egyszerűen létkérdés a hátrányos helyzetük részére még akkor is, ha tudva levő, hogy ezzel nem fognak tudni életük végéig munkában maradni, de talán valahol el tudják kezdeni pályafutásukat.
A munkanélküliek pénzbeli ellátásának csökkentése csak közeledést jelent a valós helyzethez. A törvényben biztosított 9 hónapos ellátási idő különféle szakaszait csak azok tudták igénybe venni, akik azt megelőzően 4-5 év munkaviszonnyal rendelkeztek. Az ellátásban részesülők többsége nem ilyen, jellemzően csak rövid munkaviszonyt tud összeszedni két munkanélküliségi állapot között, ezért csak az ellátás töredékére szerez jogosultságot.
Ez alól némiképp kivételt jelent a válság időszaka, amikor nagyobb létszámban váltak munkanélkülivé hosszabb munkaviszonnyal rendelkezők is. 2010-ben az álláskeresési ellátás tényleges igénybe vételének átlagos ideje 3 hónap volt, a korábbi években nem érte el a három hónapot. Az intézkedés tehát nem vezet valós költségvetési megtakarításhoz. Viszont méltatlanul büntet néhány hosszú munkaviszony után munkanélkülivé vált olyan személyt, akik után fizették a fedezetül szolgáló járulékokat.
Tanulságul talán annyi vonható le egy régi viccet felidézve, hogy nem ártana a kormányzatnak előbb számolni, aztán riogatni a vágással.
(A szerző közgazdász, szociológus, egyetemi doktor, a GKI kutatásvezetője.)
