Az Orbán-kormányok elmúlt tíz évben tett gazdaságpolitikai lépéseinek egyértelmű célja a gazdasági függetlenség megteremtése. Az államadósságon belül fokozatosan leszorították a devizában (euróban, dollárban, jenben) lévő adósság arányát, viszonylag magas kamatokat kínálva érték el, hogy a lakosság a korábbinál jóval több állampapírt vásároljon. Néhány kijelölt szektorban (energetika, bankszektor) felvásárlásokkal, olykor a külföldi tulajdonosok kiszorításával érték el a magyar tulajdon arányának növekedését. Igaz, van olyan ágazat, például a kiskereskedelem, ahol a piacátrendezési szándék nem hozott eredményt. A jelenleg kormányzati szerep nélküli Lázár János azonban nem szeretné ennyiben hagyni, az általa elmondottak azt sejtetik, újra nekifutnak majd az ügynek. A függetlenedési törekvéseknek a következő állomását jelenti Orbán Viktor kormányfőnek a magyar cégek külföldön való terjeszkedésére vonatkozó iránymutatása. Először két éve állt elő vele, az idén év elején pedig megismételte.
Az évtized végére kell vagy kellene elérnünk oda, hogy a külföldön befektető magyar tulajdonú vállalkozások Magyarországra hazahozott profitja elérje azt az összeget, amit a Magyarországon működő külföldiek kivisznek az országból
– mondta az év első miniszterelnöki rádióinterjújában. Megfogalmazása szerint ehhez kell néhány év kemény munka, támogatni kell a „kifektetéseket”, tehát a külföldi befektetéseket a régióban és azon kívül is. „S akkor szerintem az évtized második felére ez a két összeg, az innen kivitt és a magyarok által hazahozott profitnak az összege közelíteni kezd majd egymáshoz, s az évtized végére reményeim szerint ki is egyensúlyozzuk, és akkor egy nagyobb biztonsággal működő, a külvilágnak kevésbé kitett gazdaságunk lesz” – tette hozzá a kormányfő.
Ugyanakkor ha e folyamatban a termelő szektor cégei izmosodnának meg, akkor nem idehaza hoznának létre új gyárat, nem idehaza építenének fel új csarnokot és nem abba vennének új gyártósort, nem magyar embereket fizetnének, nem nekik adnának megélhetést, hanem külföldön hajtanák végre a beruházásaikat. Ezt jelenti ugyanis a megfogalmazott cél: előbb külföldön kell új üzemet építenie, új leánycéget létesítenie a magyar központú cégnek, amely aztán évek múlva az ott elért nyereségét nem használja fel ott, nem az ottani leánycégét fejleszti, hanem inkább hazahozza Magyarországra.
A régiós magyar terjeszkedési stratégiának vannak sikertörténetei. Az OTP Bank az elmúlt két évtizedben sorra vásárolt fel a közép- és kelet-európai térségben bankokat, így már 11 környező országban vetette meg lábát, és ezek a leánybankok a bankcsoport kimagasló tavalyi (az első három negyedévről van adat) nyereségének a felét adták. Ezt az utat járja a Mol és a Richter is: az olajcég külföldön vett benzinkutakat és finomítót, ott folytat fúrásokat, és a gyógyszervállalat is leánycégekkel bővült. Ezzel azonban nagyjából a sor végére értünk. Ez a három magyar központú cég regionális mércével is tényezőnek számít, ám mások még nem értek el hasonló méretet.
„Amíg céges szinten logikus a külföldi terjeszkedés, addig nehezen magyarázható, miért lenne üdvös a nemzetgazdaság számára, ha itthoni befektetések helyett külföldi beruházások valósulnának meg nagy számban” – mondja Muraközy Balázs, az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, aki a University of Liverpool Management Schoolon is tanít. A nemzetközi működőtőke-befektetések alapvetően a tőkében gazdagabb és termelékenyebb országok irányából a tőkében szegényebb országok irányába mozognak a magasabb megtérülés reményében. Nem igazán érthető, hogy miért ösztönözné a magyar kormány termelő vállalatok tőkekihelyezését, ha közben olyan súlyosnak ítéli a magyar vállalkozások tőkehiányát, hogy számos szakpolitikai eszközzel igyekszik enyhíteni rajta. Igaz, kicsiben már elindult ez a folyamat, a külügyminisztérium felügyelete alá tartozó Magyar Exportfejlesztési Ügynökség (HEPA) a környező országok magyarok által nem lakott részein magyar vállalat részvételével megvalósítandó beruházásokat is támogat. Olykor a kiválasztás is kételyeket vet fel, mint például annak a cégnek az esete, amelyiknek úgy ítélt meg közel egymilliárd forintos támogatást a HEPA, hogy a céget alapító, majd onnan gyorsan kiszálló vállalkozó dolgozott a HEPA-nak.
Nemcsak az Orbán-kormány, hanem az elődei is ösztönözték a külföldi termelő cégek Magyarországon való megtelepülését, a privatizációtól kezdve a munkahelyteremtés, a beszállítói kapcsolatok vagy a technológia-transzfer reményében. Nem is csoda, hogy súlycsoportnyi különbség van az itt működő külföldi cégek és a külföldön a lábát megvetett magyar központú vállalatok között. Ezt írja le a külföldi működőtőke (FDI) állományában tátongó differencia. Az itt levő termelő cégek által idehozott FDI állománya a legutóbbi, 2019-re vonatkozó adatok szerint megközelítette a 100 milliárd dollárt, míg a magyar hátterű cégek által külföldre vitt FDI állománya csupán 37 milliárd dollárra rúg – mutatják az OECD által gyűjtött adatok. Vagyis durván háromszoros a különbség. Ez nem magyar sajátosság: hasonló arányok figyelhetők meg a többi V4-országban vagy a balti államokban is, hiszen ez az alapvető gazdasági jellemzőiből – az alacsonyabb tőkeellátottságból és termelékenységből – következik.
A több és nagyobb cég, a jóval több működőtőke pedig értelemszerűen jóval több profitot is fial – abban pedig semmi meglepő nincs, hogy egy vállalatnak profitcélja van, és a tulajdonosok nem csak újra befektetik a képződött nyereséget – abból fejlesztik a termelést, új gépsorokat vesznek vagy új innovációt hoznak létre –, hanem egy részét haza is viszik.
Ráadásul a tavalyi számok még nagyobb aránytalanságot mutatnak majd, hiszen a magyar kormány által több körben kiemelten támogatott, Győrben működő Audi-cégből a tulajdonosok közel 700 milliárd forintnyi osztalék hazautalásáról döntöttek (az elmúlt tíz évben pedig összesen 1800 milliárd forintot lapátolt haza, Németországba az itteni leánycég úgy, hogy a magyar kormányok 2008 óta hét egyedi döntéssel legalább 36 milliárd forinttal dotálták a céget.)
Orbán az évtized végéről beszélt, amikorra szerinte nagyjából egyensúlyba kellene hozni a kimenő és a bejövő osztalékot. „Teljesen irreális azt várni ilyen rövid időtávon, hogy akkora magyar cégek alakulnak vagy nőnek fel, amelyek képesek lennének néhány év alatt ellensúlyozni a most náluk jóval nagyobb és tőkeerősebb, itt működő külföldi termelő vállalatok hazautalásait” – teszi hozzá Szanyi Miklós, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Világgazdasági Intézet tudományos tanácsadója. Nemcsak a tőkehiány a gond a kutató szerint, hanem az is, hogy az innováció számára idehaza évtizedeken keresztül hiányzott a támogató környezet.
Azt aláírja a kutató, hogy nem ördögtől való gondolat, hogy magyar cégek külföldön tevékenykedjenek, és ott lehetőségeket aknázzanak ki. Úgy látja, hogy a külföldi multikra alapított gazdaságpolitikai modell kicsit kifulladni látszik, megtorpant. Ezért el lehet gondolkodni azon, hogy ha a multik a víz felszínén tartják az országot (ők képesek a nemzetközi piacon is versenyképes terméket előállítani), de láthatóan megtorpantak, akkor hogyan lehet dinamizálni a magyar gazdaságot. Ezért jöhet szóba elvi szinten célként a magyar cégek megerősítése. Ám ehhez tőke, nagyon sok pénz kellene – ugyanoda jutunk, mint amit a cikk elején az egyik fő problémaként azonosítottunk: Magyarország tőkehiányos.
Akadnak jó példák is előttünk. Észtországban – ahol hetedannyian laknak, mint Magyarországon – ciklusokon átívelő, internet alapú szolgáltatásokat középpontba állító stratégiával képesek voltak elérni azt, hogy tucatszámra váltak nemzetközi mércével is versenyképessé helyi cégek (mint például a Magyarországon is szolgáltatást nyújtó taxis cég, a Bolt), de a nálunk három és félszer nagyobb belső piaccal rendelkező Lengyelország főként a hagyományos iparágakban ért el sikereket az állami fejlesztéspolitikával. Ehhez képest például legalább negyven éve ábrándozunk arról, hogy magyar buszok járjanak az ország és a városaink útjain; a régi Ganz-gyárnak volt erősáramú és villamosipari berendezéseket gyártó szegmense, ehhez képest vajon miért a német Combino vagy a spanyol CAF-villamosok közlekednek a fővárosban – érzékelteti példákkal Szanyi, hogy a lehetőség meglenne, meg is volt, csak mások előttünk járnak.
A közbeszerzések állami irányításával lényegében minden országban élnek, hol enyhébb mértékben, hol – mint Magyarországon – erőteljesebben. Ez lehetne a gazdasági patriotizmus, protekcionizmus törvényes eszköze, amelyet azért vethetnek be az országok, hogy átmenetileg a kiválasztott cégeknek kedvezve azok megerősödjenek a külföldi cégek kárára, majd ez után 10–20 évvel már azonos súlyú versenyzőként ringbe szállhatnak külföldön is a riválisaikkal – magyarázza Szanyi Miklós. Ez azonban csak úgy lehet eredményes, ha nemcsak az extraprofitot zsebelik be ezen védett időszak alatt a kedvezményezett hazai cégek, hanem annyira hatékonnyá is válnak, olyan versenyképes terméket állítanak elő vagy szolgáltatást nyújtanak, hogy a külföldi piacra kikerülve megállják a helyüket. Az állami védőernyő alatt izmosodott magyar cégek közül ilyesmire nehéz példát hozni. Amíg jóban volt Orbán és Simicska Lajos, a Közgép idehaza óriási forgalmat tudott generálni, de a siker megállt az országhatárnál. A Mészáros Lőrinccel azonosított és tőzsdére vitt Opusnak voltak olyan céljai pár éve, hogy külföldön fog terjeszkedni, hogy külföldi tőzsdére is bevezetik a vállalatot, de az álmokból egyelőre nem lett semmi, határokon túl alig van jelen, ha mégis, akkor az az ottani, korábbi Hunguest-szállodák megvételét jelenti.
